A kunok csoda emberek. Bartha Júlia apja mindig azt mondta, nyolcvan évig szeretne élni. Pénteken betöltötte a nyolcvanat, szombaton meghalt. Hihetetlen? Nem az. Rengeteg történetet hallani a Kunságban, amelyeknek mozgatója a kemény akarat. Vagy a dac. De leginkább tán mégis a virtus.
Nem tudom, melyik hajtja Bartha Júliát, de hogy hajtja valamelyik, az hétszentség. Más aszszony, ha házassága gallyra megy, búskomor lesz, elhagyja magát, s van, aki a poharat is előveszi. Ehelyett ledoktorált. Ott a sziken: Karcagon.
Ezt a sziket azért hozom elő, mert a város, amely Szolnok és Debrecen közt a legnagyobb, láthatatlan volt évtizedekig. Aki a négyes úton haladt, s mögötte maradt Kisújszállás, észre sem vette, hogy elhagyta Karcagot is. Arrébb feküdt, nemigen látszott oda, az autók és a vonatok elsöpörtek.
Ennek mára vége.
Karcag elunta az észrevétlenséget.
Kiegyenesedett.
Úgy kezdte, hogy számba vette értékeit. Aztán szólt Győrfi Sándornak, készítsen az országút mellé egy kun szoboregyüttest, az úrvezetők legalább lassítanak. Harmadszor és nem utolsósorban, feladatot osztott azoknak, akik a feladatra alkalmasak.
Bartha Júlia könyvtár szakon végzett. Hazautazott a debreceni diplomaosztásról, férjhez ment, megszülte gyermekeit, majd elment a helyi múzeumba, ahová Bellon Tibor hívta. Eleven eszű volt, helyre mozgású, a szeme is úgy csillogott, mint akiből lehet valami. Voltak még néhányan, akikről a direktor úr hasonlót gondolt. Egybeterelte a tehetségeket.
Ott volt Körmendi Lajos, aki még csak indítgatta az írást, bejárt Mándoki Kongur Pista, a nyelvzseni, aki gyerekként az orosz laktanya sofőrjeitől tanult meg kazakul, tatárul –, s akkor már az egyetemen oktatott.
A múzeum előtt bronzban Győrffy István üldögélt, akiről halála után egy évvel, kilencszáznegyvenben kollégiumot neveztek el hallgatói Pesten. Innen indult, innen lett a magyar néprajz legnagyobb alakja, ilyenformán mérce odabenn, igazodási pont, akit megkerülni nem lehet.
De volt itt más is.
Nyaranta a főutcán Németh Gyula döcögött végig, a pesti egyetem nyelvi professzora. Sánta volt és kicsi, mint Vámbéry, aki ugyanúgy keleten kutatta a magyarok lába nyomát. Nem sokkal azelőtt temették Szűcs Sándort, a garabonciást, akiről azt suttogták a népek, ha akar, esőt és szelet csinál, pedig csak tudós volt, járta a határt és a tanyákat.
Ebbe a világba huppant bele Bartha Júlia.
Itt mindent lehetett a kezdő muzeológusnak, csak egyet nem: kimaradni. Lábat lógatni. Az időt üresen tengetni. Bellon Tibor egy napon megkérdezte Bartha Júliát: és mondd csak, te mit csinálsz? A kérdés erejét az adta, hogy ott mindenki csinált valamit. Hogy ő? Rendben tartotta a könyvtárt, hírverést csapott a kiállításoknak, szóval semmi lényegest. No, akkor tanulj meg törökül! Anélkül nem ismerheted meg a Kunságot.
S kiderült, hogy tényleg nem.
Mindegy, hogy költő, nyelvész, néprajzos vagy fazekas, ennek ismerete nélkül Karcagon nem kezdhet komoly munkához. Az innenvalóság tudata az alap, ha az hiányzik, homokvár, amit épít.
Ezért kezdte el gyűjteni Mándoki Kongur a kun nyelv maradékát, ezért olyan jellegzetesek Kántorék fekete cserepei, s ezzel az indíttatással szerkesztette Körmendi Lajos a Jászkunságot, az irodalmi lapot. Itt muszáj csinálni valamit. A dologtalanon átnéznek a többiek. Isten ments az ilyesmitől!
Bartha Júlia megvásárolta a Rásonyi-féle török nyelvkönyvet, a szótárakat és nekifeküdt. Nem tanárral, nem csodákat ígérő tanfolyamon: otthon, egyedül, este meg éjszaka. Mert hát volt férje, voltak gyerekei, meg aztán törököt tanulni Karcagon nehezebb, mint ott, ahol villamossal öt megálló az egyetem.
Ezért kell a virtus. A dac, ami nyolcvanig éltette az apját.
Amikor a könyvvel végzett, mély levegőt vett, és belábujjhegyezett a pesti bölcsészkar Kőrösi Csoma Kollégiumába. Oda, ahol a keleti nyelveket oktatják. Az Izabella utcában török újságokat is találni. Egy időben eltűnt közülük néhány. Bartha Júlia kapta fel őket, s vitte haza Karcagra mint valami kincset. De hát neki az volt. Aki ma megkérdi tőle, hogy teltek akkoriban napjai, rámosolyog és azt feleli: úgy, mint amikor szerelmes az ember.
A szerelem bátorságot adott, úgy gondolta, be kellene nyitni a kollégium egyik ajtaján. Kopogott, leültették, és néztek rá csodálkozva. De hát mi csodálnivaló van abban, hogy szépen elolvasta és lefordította az elé tett szöveget? Ezért ment oda. Ezért volt minden.
Ott fogták.
A hároméves kurzusból másfelet rögtön elengedtek, s beülhetett a többiek közé a padba. Hatan voltak. Köztük egy ügyvédnő, aki ötvenkilenc évesen kezdte, a Mezőgazdasági Múzeum kutatója, szintén túl a negyvenen. S ettől mintha megmozdult volna minden. Még tán a föld is. Nyolcvannyolcban az első kutatóút Törökországba, kilencvenben rendszerváltás, utána sikeres nyelvvizsga, a határok kinyílnak, s két év múlva már a kazakok közt
jár-kel.
A független Kazahsztán fontos a kunoknak. Rokonaik a nyelvben, rokonok lélekben. Mándoki Kongur, aki akkor már harminchat nyelven ír, olvas és beszél, s mindet csupán azért, hogy a kun eredetnek nyomába juthasson, egy éjjel bezörgetett barátjához, Győrfi Sándorhoz. A szobrász kinézett, s az ablak alatt egy tucat ázsiai atyafit látott. Bemasíroztak, s úgy ülték körül a nagy konyhaasztalt, mintha régen látott rokonok volnának. Mosolyogtak, otthon voltak. Éjfél után egy órával Győrfi asszonyának be kellett gyújtania a tűzhelyet, hogy meleg ételt készítsen. A kazakoknál, ha vendég érkezik, így dukál.
Ebből lett mára a konzulátus. Nem tévedés, Kazahsztánnak működő konzulátusa van Karcagon.
Látszatra elkanyarodtunk Bartha Júliától. Pedig nem.
A nyelvvizsga után eldöntötte, a néprajz stafétabotját viszi tovább, ami olyanok kezében volt korábban, akiknek ma szobra van. Ez kötelezi az embert. Csakúgy, mint a származás. Mostantól az ő dolga is, hogy beláttassa, amiről eddig kevés szó esett: a magyarságot gazdagította a kunok kultúrája. Mert látnivaló, hogy az itteni ember másféle. Egy cseppet kékvérű, valójában mind nemes, hiszen senki nem volt a másiknak cselédje. A maguk karján éltek, a maguk gazdái voltak. Ezért látják őket szilajnak a többiek.
S ehhez jön a szabadság.
Nem adjátok ki fontos könyveinket? Rendben. Akkor majd kiadjuk magunk. És megjelent a piacon a Barbaricum. Legutóbbi kiadványának címe határozott, és úgy koppan, mint egykor a bíró botja, ha csöndet akart: „Karcag a magyar művelődés történetében.” Nem kér helyet. A helye megvolt, csupán most foglalta el. Az itteni ember nem szereti a nagy szavakat. Leinti, aki küldetéstudatról meg efféléről beszél. Azért csináljuk, mondja Bartha Júlia, hogy észrevegyék végre: ez a konokság értéket termett, és teremt mindmáig.
Móricz Zsigmond ide utazott és Az Estben riportot írt 1930 márciusában. Azért jött, mert Pávai Vajna fúrása nyomán feltört a gáz és a melegvíz. De ugyanilyen jó érzés, hogy Karcagra települt Veres Zoltán, amikor belefogott az optikai üveg készítésébe. Az Iparművészeti Főiskolán ő alapította meg az üveg tanszakot, és motorral járt Pestre tanítani. Ezek mind kemény emberek voltak, s nem csak a férfiak. Veres Zoltán lánya, Katalin arról álmodott, hogy hajómérnök lesz. Ilyet álmodni Alföld közepén! És sikerült neki!
Hogy mit kapunk mindezért cserébe?
Az érzést, hogy jó itt élni. S bár errefelé nem szokás vállon veregetni az embert, a köszönésből többnyire kitetszik, van-e respektje munkánknak, becsülnek-e érte? Lehet, hogy szentimentálisan hangzik, de idetartozni azt is jelenti, hogy amikor tavasszal megjössz valahonnan, úgy érzed, neked nyílik az akác.
Bartha Júlia elhallgat, kezét széttárja: ennyit akart mondani.
Meg még tán azt, hiszen boldog tőle: tavaly négyéves ösztöndíjat kapott Törökországba, ahol végre úgy tud dolgozni, ami méltó egy magyar kutatóhoz. Nem perecen és sós joghurton tengődve, mint hajdan, amikor elkezdte.
Tízévesen veszítette el az anyját.
Azóta dolgozik, hogy megnyerje, amiről álmodott.
Megnyerte.
ukrajna
Kijev megint megúszta egy ejnye-bejnyével
