A „roma jelenség” nem korlátozódik a Kárpát-medencére, kilenc kelet-közép-európai országban mintegy ötmillió főt számlálnak ezek az Indiából származó népcsoportok. A romák egységes nyelvi-kulturális jellemzőkkel bíró nemzetté válása nem következett be. Az európai cigányságnak már csak egy része beszéli a „roma” nyelvet. Legtöbbjük annak a nemzetnek a nyelvét használja, amelynek a hazájában él. Bár itt is változatos a helyzet, hiszen az úgynevezett oláhcigányok – akik a románnak egy nyelvjárását használják – nagy számban élnek a magyarországi Tiszántúlon, viszont a régi történelmi ország emlékét idézi, hogy Szlovákiában és Erdélyben jelentős magyarul beszélő cigány közösségek élnek. Magyarországon a cigányok túlnyomórészt magyarul beszélnek, kisebb részük kommunikál cigányul, illetve használja az említett oláhcigány dialektust. A nyelvi különbözőségeken túl a cigányságot egyéb jelentős különbségek is elválasztják egymástól. Ezek a régi nemzetségi, „törzsi” különbségek igen mélyek, és gyakran valóságos ellentétként jelentkeznek. Mereven elkülönülő csoportja például a magyarországi cigányoknak a „beás” cigányoké – ők nem hajlandók családi kapcsolatra lépni más cigány csoportokkal. A többségi nemzet, különösen annak előítéletesen gondolkodó tagjai hajlandók megfeledkezni arról, hogy a roma populáció éppen úgy strukturált, összetett társadalom, mint bármelyik ország vagy nemzet társadalma. Ez a differenciáltság természetesen nemcsak a származásra, öntudatra vonatkozik, hanem a civilizáltság, a vagyoni helyzet és – nem utolsósorban – a többségi nemzethez való asszimiláltság foka szerint is kimutatható.
A cigány népességgel rendelkező régióban Romániában él a legtöbb cigány, egyes becslések szerint lélekszámuk ebben az országban eléri a kétmilliót. 1992-ben, az utolsó népszámláláson hivatalosan mintegy négyszázezren vallották magukat cigánynak. Talán Romániában a legélesebb a többségi nemzet és a cigány népesség szembenállása. Ennek történelmi okai vannak. A későn kifejlődött román nemzeti öntudat és ennek megfelelően a román állam késői megalapítása olyan etnokratikus felfogást alakított ki a román népben, amelyik – egyébként nemcsak a cigányok, hanem minden más kisebbséggel szemben is (magyarok, zsidók, ukránok) – kemény szembenállásban, gyakori etnikai konfliktusokban, ütközésekben mutatkozott meg, még a rendszerváltozás után is. Bizonyára ez a körülmény vezetett oda, a nagy létszám mellett, hogy a Nyugat-Európába migrált posztkommunista népességnek aránytalanul nagy részét tették ki a romániai cigányok.
Valamivel jobb a körülbelül fél-félmilliónyi bulgáriai, illetve jugoszláviai roma viszonya a többségi nemzethez. Különösen a soknemzetiségű, titói Jugoszláviában volt feltűnő a romák barátságos kezelése. Ez részben a toleráns nemzetiségi politikából következett, részben abból, hogy a vezetés megkísérelte a többségi szerbek oldalára állítani a többi, öntudatos nemzeti kisebbséggel szemben a cigányságot. Jól tükrözik ezt a nagyszerb gondolkodást a romákkal szolidarizáló filmek. Közülük is a legnagyobb nemzetközi sikert aratott Találkoztam boldog cigányokkal is című alkotás, amely Magyarországon is nagy sikernek örvendett, anélkül hogy észrevette volna a publikum, hogy a Vajdaságban játszódó történetben a „jó cigányok” ellenpólusát az önző, szenteskedő és kapzsi magyarok képezték. Az itt élő cigányok jugoszlavizmusát legutóbb a koszovói háború idején lehetett tapasztalni, amikor 1999-ben az elnyomó szerbek mellé álltak.
Viszonylag keveset ír a szakirodalom az orosz, az ukrán és a moldovai cigányságról. Szerepük hasonló a térségben élő többi romáéhoz: bizonyos kulturális (főleg zenei) feladatok és funkciók ellátása, többnyelvűség és elszigeteltség. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia cigánysága némiképpen különbözik a többi terület cigányságától. Valamivel magasabb a mai Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban élők civilizációs szintje és asszimiláltsága. Letelepítésük a tizenkilencedik század második felében történt meg, akkoriban jelentősnek számító szociálpolitikai intézkedések közepette. Az azóta bekövetkezett robbanásszerű népességgyarapodás és az egykori birodalom romjain létrejött kisebb nemzetállamok egymás közötti civakodása azonban elfordította a figyelmet a cigánykérdésről. Ezért a századfordulóhoz képest általában sokat romlott a cigányság helyzete. E három ország közül a legtöbben Magyarországon élnek, mintegy félmillióan. Az ötmilliós Szlovákiában él viszonylag a legtöbb cigány, talán négyszázezren is lehetnek, míg Csehországban mintegy háromszázezren vannak. Az utóbbi országba nagyobb tömegben úgy kerültek, hogy a második világháború végén a szudétanémetek kitelepítése után gazdátlanul maradt területre települtek.
Feltétlenül meg kell állnunk a létszámadatoknál, mert a közvélemény, különösen a radikálisan gondolkodó rétegek a ténylegesnél jóval több cigányról tudnak mindegyik országban. Egyes túlzó becslések már ma egymillióra teszik a magyarországi cigányok számát. Néhány évvel ezelőtt – 1993-ban – a helyükre tette ezeket a vélekedéseket egy kifogástalanul szakszerű tudományos vizsgálat, amelyet a nagy tekintélyű magyar szociológus, Kemény István vezetett. Az 1990. évi népszámláláson százhatvannégyezer magyar állampolgár vallotta magát cigánynak. Keményék az életkörülményeket, a tisztiorvosi nyilvántartásokat alapul véve következtették ki a félmilliós számot. Azt is megállapították, hogy nincs éles különbség a roma lakosság és a hozzá hasonló nívón élő magyar népesség között. Megerősítették azt a statisztikusok által korábban tett megállapítást is, hogy a romák egy kisebb része, mintegy egynegyede integrálódott a magyarságba. Ahhoz hasonló színvonalon él, kulturálisan is felzárkózott, nehezen vagy egyáltalán nem különböztethető meg attól. A szakszerű kutatás a demográfiai téveszméket is helyreigazította. Megállapítást nyert ugyanis, hogy fáziskéséssel ugyan, de a cigányság demográfiai viselkedése követi a magyar népességét. Korántsem jellemző már a cigány családokra a nyolc-tíz gyermek, mint régebben. A magyarság egy-két gyermekes családmodelljével szemben azonban a három-négy gyermekes roma modell még mindig jelentős létszámgyarapodást indukál. Az elemi iskolások között országosan tíz százalék a cigány tanuló. Az egészségügyi, kulturális, valamint az anyagi elmaradottság következtében azonban a romák várható élettartama jóval alacsonyabb az átlagnál. A férfiak esetében mintegy tíz esztendővel. Kevés tehát az idősebb roma, és várhatóan az újabb nemzedékek is csak akkor érik meg a magasabb kort, ha szociális-egészségügyi viszonyaik elérik az átlagot.
Azok a drámai következtetések tehát, amelyek az ország „elcigányosodásáról” szólnak, nem megalapozottak. Prognosztizálható viszont, hogy az előttünk álló két-három évtizedben az általában fogyó magyar népességgel ellentétben még gyarapodó roma populáció megközelítheti a tíz százalékot, de valószínűleg nem éri el. Hogy mégis több cigányról vél tudni a közvélemény, mint ahányan vannak, annak több oka van. Egyik tényező az egyenetlen települési megoszlás. Északkeleten, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében már ma több mint tízszázalékos a cigányság aránya, csakúgy Baranyában vagy Somogyban és Zalában. Viszont vannak olyan területei az országnak, például az észak-dunántúli megyék, ahol gyakorlatilag nem él cigányság. Az uralkodó vélekedésekkel szemben nem magas a budapesti cigányság lélekszáma sem, mintegy ötvenezer fő. De a fővárosban is koncentráltan élnek: a „slum”-osodott VII., VIII. és IX. kerületben.
A kétségtelenül meglévő előítéletek következtében ma sokan a magyarság egyes nem cigány elemeiben is hajlamosak cigányt látni. Ne feledjük a magyarság keleti eredetét, a beléje olvadt kun, jász stb. népelemeket, és máris megérthetjük az oly gyakori cigányozás eredőit. Bizonyos politikai ellenfelei még Orbán Viktorról is azt terjesztik, hogy cigány származású!
Néhány napos szociográfiai kutatást végezhettem 2000 őszén a baranyai Ormánságban a Kovács Imre Társaság szervezésében. Ez a valaha nevezetes magyar vidék elnéptelenedett, és a viszonylag jól megépített polgár-paraszti lakóházakat sok községben cigányok foglalták el. Már két évtizede cigány többségűvé vált a határ menti Felsőszentmárton, országos feltűnést keltve. Azóta több tucat községgel esett ez meg, Baranyában éppen úgy, mint az északkeleti, borsodi Csereháton. Nem szaporodták túl a romák ezekben a körzetekben a magyarokat, hanem az utóbbiak beköltöztek a közeli városokba, feladva a kilátástalan kínlódást a mezőgazdaságban.
A pusztákról, a putrikból jött cigányok egy lépéssel följebb kerültek, be az elnéptelenedett falvakba. Változatos ma egy-egy ilyen – tulajdonképpen válságövezetnek nevezhető – területen a lakosság és köztük a cigányság sorsa. Ahol gazdaságilag kedvezőbb a helyzet, vagy tehetséges, lelkiismeretes emberek, polgármesterek vezetik a községeket, ott a cigányság körülményei is jobbak. Ezt tapasztaltuk például Drávafokon és Kemsén. Viszont Gilvánfalván, egy csaknem száz százalékban cigány településen, ahol elsikkasztották a költségvetési pénzeket, csak nyomort és szegénységet láttunk. Ahol jobban megy a romáknak, ott előbbre tart asszimilációjuk is. Szívesen szabadulnak meg a pejoratív „cigány” bélyegtől, és egyértelmű külső jegyeik ellenére magyaroknak vallják magukat. Drávafokon, ahol a lakosság húsz százaléka cigány származású, még a több ezer forintos óvodai, illetve iskolai felzárkóztató támogatást sem fogadják el, mondván, hogy ők nem cigányok.
Nagy port vert fel a múlt század nyolcvanas éveiben Moldova György Bűn az élet című szociográfiája Magyarországon, mert a szókimondó szerző nyíltan írt a cigányság kriminológiai túlreprezentáltságáról. Megállapította, hogy arányuk egyes bűnformáknál és az ítéletüket börtönben töltők között eléri az ötven százalékot. A helyzet ezen a téren annak ellenére nem sokat változott, hogy a demokratikus körülmények között nincsenek külön cigány bűnözési statisztikák, s nem helyes előítéletet keltő fogalmazást sem használni. A bűnügyi körözések is kerülik a „cigány” megjelölést, helyette elterjedt az eufemisztikus, de egyértelmű „sötét bőrű” kifejezés. Csúcsot döntött eufemizmusban az egykori belügyminiszter, Kuncze Gábor, amikor a magyar parlamentben először használta a cigányság által elkövetett bűnökre a „megélhetési bűnözés” kifejezést. Az egyszerűbb lopásoknak, csalásoknak a fő indítéka talán a nincstelenség, de tagadja a szociológiai valóságot az, aki nem ismeri el az ilyen eseteknél az egyfajta társadalmon kívüliséget mutató tradicionális elemeket.
A kétségtelenül átlagon felüli roma bűnözés közvetlenül érinti a lakosságot, különösen az elöregedett településeken teszi szinte védtelenné az embereket. Hiába nyilvánvaló, hogy a társadalomra a legveszélyesebbek a bűnszövetkezetben elkövetett bűnök vagy az adócsalások, amelyeket elsősorban fehérgallérosok követnek el, a hétköznapi biztonságot veszélyeztető kisebb kriminális esetek empirikus voltuknál fogva jobban foglalkoztatják az embereket, mint a latensen végbemenő nagy csalások. Sajnos a cigány értelmiség jó része és a velük szolidarizáló liberális értelmiség tagadja a tényeket, ahelyett hogy közreműködne leküzdésükben.
A politikai rendszerváltozás után a teljes foglalkoztatottságot imitáló Kádár-rendszer gazdaságpolitikája megszűntével a romák jelentős részben munkanélkülivé váltak. Megfelelő iskolázottság híján jó részük csak a fekete- vagy a szürkegazdaságban tudott érvényesülni. A romák hagyományos mozgékonysága, élelmessége, kereskedelmi érzéke bizonyos vállalkozási formákban egy szűkebb réteg feltűnő megtollasodásához vezetett, ami éppen úgy irritálja a lakosságot, mint a sokszor bűnelkövetésbe torkolló nyomor. A szabadossá vált magyar társadalom 1990 óta szembesül nyíltan a prostitúcióval, amelyben szintén erősen reprezentált a cigányság. A gyermekmenhelyek többségét túlnyomórészt roma gyerekek népesítik be, utánpótlást nyújtva a későbbi nyomornak és szegénységnek.
A legutóbbi roma konfliktus olyan helyen robbant ki, ahol valójában alig él nagyobb számban ez a kisebbség. Már a székesfehérvári Rádió utcai eset is országos visszhangot váltott ki, mert a tönkretett épületből a város karhatalommal kényszerült kiköltöztetni a messziről odaérkezett romákat. Hasonló eset ment végbe a közeli Zámolyon, a jeles költők, Csoóri Sándor és Csanádi Imre szülőfalujában. A község peremén tönkrement kunyhóikból a kultúrházba átmentett roma családok az országos cigány érdek-képviseleti szervezetek segítségével építési telkekhez és szociális lakásokhoz jutottak. Az új telepesek megjelenése megzavarta a falu életét. Különösen nagy felháborodást keltett egy haláleset, amikor az új házakból álló cigánytelepre keveredett két csákvári fiatalember egyike halt meg máig ismeretlen körülmények között, ugyanis a megyei rendőrkapitányság azonnali hírzárlatot rendelt el. Az eset után a felháborodott lakosság nyomása miatt el kellett költözni a romáknak. Őket szállította ki – a neves brit biztonságpolitikai folyóirat, a Jane’s Intelligence Review szerint valószínűleg orosz titkosszolgálati közreműködéssel – vezetőjük Strasbourgba, ahol több hónapig támogatást élveztek, és egy részük menedékjogot is kapott üldöztetésére hivatkozva. Az előzmények ismeretében érthető az országos fölzúdulás. Tovább fokozta a közvélemény felháborodását negyven értelmiségi befogadásukat köszönő levele, amelyet Jospin francia miniszterelnökhöz írtak. Rendkívül viszolyogtató, hogy a levél a franciák nagylelkűségét az 1956 után elmenekült magyarok befogadásához hasonlította. Nyilvánvaló, hogy az aláírók motívumai különfélék voltak, az országosan ismert személyiségek munkásságát ismerve a jóhiszemű segíteni akarástól, sajnálatos módon, a jelenleg kormányon lévő politikai elit iránti elvakult gyűlöletig terjednek. Mivel olyan időszakban került terítékre a romakérdés nemzetközi migrációval kapcsolatos vetülete, amikor Magyarország Európai Unióba lépése a tét, érthető a történtek miatti közfelháborodás, ami még azokat is magával ragadja, akik tisztában vannak a romakérdés megoldatlanságaival, a tennivalók özönével. Úgy vélik azonban, hogy nem a konkrét szociológiai és kriminológiai eset nemzetközi politikai kérdéssé transzformálásával kellene megoldást keresni a romák problémáira – amelyek a magyar nemzetiségüeké is –, hanem minden, az ügyben tenni tudó és akaró honfitársunk összefogásával. Aki rövidlátó módon silány politikai tőkévé degradálja a romakérdést, inkább nehezíti azt a kibontakozást, ami ezen a téren kétségtelenül megindult.
Bevezetőnkben vázoltuk, hogy a romakérdés legalább kilenc kelet-közép-európai ország számára jelent fontos gazdasági és politikai tennivalókat. Bizt
origo.hu
Magyar Péter újabb agrárszakembere állt ki Ukrajna uniós csatlakozása mellett
