A nómenklatúra nagylexikona

Mi vagyunk a szellemi elit.
(György Péter esztéta)

Magyar Nagylexikon című színes könyvsorozat az aluljárók ingyenes lapjában úgy csap hírverést nyolcezer forintos legújabb kötetének, hogy a hirdetésbe bevágja a tudós kiadvány John Lennonról írt szócikkét. A tragikus véget ért néhai Beatles-zenészről a lexikon szerzői tömören azt tudatják: Lelkes békeharcos volt. Hogy a veretes mozgalmi zsargon egyszerű legyen.
A Kosáry Domokos előszavával indított, eddig tizenhárom kötetben hozzáférhető mélynyomásos mű megannyi írása hint el hasonlóan nélkülözhetetlen enciklopédikus ismereteket. Hogy a békeharcnál maradjunk: John Bernal professzorról, a lenini „hasznos idióta” egyik angliai megtestesítőjéről így szól a sarkalatos mondanivaló: A nemzetközi békemozgalom aktív résztvevője. Valóban az volt. Ugyanis a Moszkvából vezérelt Békevilágtanács irányítása alatt állt szervezetnek egy ideig Bernal volt az elnöke. A lexikonból megtudjuk még, hogy a sokoldalú békeharcost 1953-ban a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé emelte. Lukács György – az 1919-es tizedelő népbiztos – mellett nyilván jól érezte magát ott.
A hazai békeapostolok szintén felsorakoznak a Magyar Nagylexikon merített papírlapjain. Huszonkét vaskos sort foglal el Beresztoczy Miklós egyházi társutas, akit az enciklopédia nagyvonalúan „római katolikus főpapnak” titulál, jóllehet ez a gyűjtőnév csak püspöktől felfelé dukál, a jámbor Beresztoczy pedig legfeljebb ha címzetes apát volt, amíg fel nem öltötte a kommunista békeharcos gúnyáját. A pártállamban világi funkciókat halmozó Beresztoczy jellegzetes egyede volt annak a néhány, politikai porondra tévedt papnak, aki joggal ébreszthette volna fel Horn Gyula korholó haragját akkor. Amikor Hornék a gyóntatószékbe is lehallgató mikrofonokat szereltek. Beresztoczynak persze nem küldött intelmeket a későbbi exminiszterelnök.
Ha már szóba került Horn Gyula: az ő életútját és miniszterelnöki karrierjét egy színes fotó és harminchat sornyi információ méltatja a Magyar Nagylexikonban. A gazdag életút egyik állomása, hogy Horn „1956 októberében nemzetőr volt, 1956 decembere és 1957 júniusa között pedig karhatalmi szolgálatot teljesített.” Húsz év múlva tehát a középiskolás diák, aki ezt a lexikont kívánja dolgozatához kiindulópontként használni, nem érti majd, miként volt Horn egyszerre „nemzetőr” és karhatalmista is. Mert nem értesül arról – legalábbis e lexikon köteteiből –, hogy a kommunisták szándékosan beszivárogtak a nemzetőrségbe. De arról sem értesülhet a jelen és jövő lexikonolvasója, hogy Horn 1970-ben saját kezűleg kitöltött tiszti szolgálati adatlapján azt írta: 1956. november 15-től lett karhatalmista. 1954-es önéletrajzában – amelyet 1957-ben kiegészített – szintén november 15-től datálja karhatalmista szolgálatát. Ez azért fontos, mert Horn az áldozatokat követelő, december 6-i sortűz idején a Nyugati pályaudvarnál volt. A kérdés, hogy karhatalmistaként-e? A november 15-i dátumot megjelölő eredeti irat a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárából Horn miniszterelnöksége alatt tűnt el.
Örvendetes azonban, hogy a Magyar Nagylexikonnak erősségei is vannak. Egyik az, hogy akár önálló kötet is kerekedne azokból a címszavakból, amelyek Apró Antaltól Nezval Ferencig összegezik a pártbeli nómenklatúra megannyi tagjának életútját. Maga Apró (eredetileg Klein, ahogy a figyelmes lexikon tudatja) tizenhat sort kapott, de ebbe nem fért bele az az információ, hogy Apró jelentette be az ujjongó kommunista parlamentnek Nagy Imre és társai kivégzését. Nyilván – a lexikon szerkesztői és lektora szerint – bagatell eseményről van szó.
A forradalmat tollal és fegyverrel gyalázó Berecz János huszonegy sort kapott igencsak tapintatos megfogalmazásban. Biszku Bélának, a kádári megtorlás belügyminiszterének tizenhárom soros ismertetőjében az a minősítés szerepel, hogy ő volt „a párt konzervatív szárnyának képviselője”. Ez a minősítés a gyanútlan lexikonböngésző szemében egy életre kompromittálja – arra már gondolni sem merünk, hogy netán ez is volt a szándék – a konzervatív jelzőt, elvégre ha egy Biszku-féle alak konzervatívnak minősül, akkor egy csónakba kerül például Winston Churchill-lel meg Antall Józseffel, akik ugyancsak konzervatívok voltak.

Szócikk a fősmasszerról
Megdöbbentő, hogy a lexikon szerkesztői tizenkilenc tárgyilagos sort biztosítottak Garasin Rudolf fősmasszernak, aki a Szovjetunióból hazatérve idehaza igazgatta a kényszermunkatáborokat. A panamista hadügyér, Czinege Lajos huszonhárom sorával kenterben veri szinte valamennyi elődjét, akiknek nemigen jutott ekkora tér a lexikonban. Az ideológiai kútmérgező Komócsin Zoltán tizennégy sort gyűjtött össze, kullogva a kolhozosító Dögei Imre mögött, akinek tizenkilenc sor jutott. Negyvenegy sorával és bávatag fekete-fehér fényképével a terjedelmi középmezőnybe tartozik az alkoholista Dobi István, a rákosista-kádárista államfő és az ’56 utáni kegyelmi kérvények szolgalelkű elutasítója. (Erről, akár köztudott alkoholizmusáról is, diszkréten hallgat a lexikon.)
A marxizmus zászlóvivői és az Akadémia megbecsült tagjai közül Andics Erzsébet életútját huszonhárom sor méltatja, feltűnő érdemként említve, hogy őnagysága „Berei Andor felesége”. Az egykori akadémiai lexikonszerkesztő Berei Andor címszava viszont azt emeli ki, hogy ő meg „Andics Erzsébet férje”. Ily módon összeállván a család, a Magyar Nagylexikon felsorolja a házaspár valamennyi funkcióját és publikációját, az értékelés vagy, divatosabb szóval élve, a dekonstrukció legkisebb szándéka nélkül. Jutott még bő tér a sztálinista-rákosista Bebrits Lajos miniszternek, Benke Valéria Rádió-elnöknek, Benkei András belügyminiszternek, Kállai Gyula, Fock Jenő és Lázár György kormányfőnek és mindegyiküknél hosszabb szócikk az árulóbajnok Marosán Györgynek.
Félreértés ne essék: akárcsak Sztálinnak, Hitlernek és Kádárnak, ezeknek a senki által meg nem választott közéleti pufajkásoknak is lehet helyük egy lexikonban. Ha másutt nem, egy amolyan „latrok galériája”-féle összefoglalóban, félreérthetetlenül leszögezve, hogy politikai útonállókról és hatalombitorló kalandorokról van szó. Tisztségeik kronologikus felsorolása azonban – miként a lexikon teszi – nem igazít el, mert a funkciók mögött rejlő véres tettekről nem tudósít. Ha a név után az a megjelölés szerepel, hogy politikus – mint a legtöbb esetben – vagy mondjuk miniszterelnök, akkor nem biztos, hogy a tíz évvel ezelőtt született, a lexikont először mintegy öt-hat év múlva kézbe vevő személy érzékeli a különbséget egy Bethlen István és egy Kállai Gyula között, elvégre mindkettőjüket politikusnak minősíti a lexikon, és egy adott időpontban mindketten miniszterelnökök voltak. Ez az alamuszi tárgyilagosság szalonképessé teszi Münnich Ferencet is. Elvégre ő is miniszterelnök volt, akárcsak Teleki Pál.

A szocialista világrend értékei
Ennél már csak az aránytévesztés botrányosabb. Egy lexikon, amelyben a forradalmat eltipró Kádár Jánosnak százötvenkét sor jut, a szabadságharcos Kossuth Lajosnak pedig csak százharmincegy, súlyosan minősíti a szerkesztőbizottság ítélőképességét is. A „súlyos” szó itt eufemizmus. Anélkül, hogy fetisizálnánk a szócikkek sorszámait, lehetetlen megkerülni azt a gyakorlati tényt, hogy az olvasó egy szócikk hosszúságából a fontosságára is következtet, adott esetben akár össze is hasonlítja őket, és értékrendet állít fel. Ha „írói és műfordítói tevékenysége számottevő” felkiáltással és műveinek egyenkénti méltatásával Göncz Árpád a színes fényképe mellé másfél hasábot kap, míg Kosztolányi Dezső csak egy hasábon húzza meg magát, akkor azzal a lexikonnal végzetes baj van. Ha Demszky Gábor tizennégy sorával szemben Kammermayer Károly, Budapest első polgármestere és világvárossá fejlesztője csak tizenkét sorra érdemes, ott nem tárgyilagos történelmi szemlélet uralkodik, hanem aktuális politikai érdek és kötődés dominál. Ahol Konrád György harminchat sora mellett olyan óriásnak, mint Márai Sándor szinte ugyanennyi sor jut, ott katasztrofális baj van az irodalmi ízléssel és értékrenddel. Mélyenszántó szerkesztési és morális eltévelyedésről tanúskodik, ha Glatz Ferenc történész – aki mellesleg a Magyar Tudományos Akadémia szerencsére leköszönő és a szóban forgó lexikon szerkesztőbizottságának az elnöke – eltűri, hogy róla és még lezáratlan történészi pályafutásáról harmincegy sor kapjon nyomdafestéket, míg a modern magyar történetírás doyenje, a kommunista börtönben politikai gyilkosság szándékával halálra éheztetett Hóman Bálint csak huszonöt soros közéleti pályaképpel szerepeljen, annak kiemelésével, hogy 1945-ben kizárták az Akadémiából. Hogyan tűrhette Glatz, hogy Hómannak Szekfű Gyulával írt, máig felülmúlhatatlan ötkötetes Magyar története csak a szócikk végén, a művek vékonyka felsorolásában kapjon méltatás nélküli említést?
További kérdés: milyen szerkesztői irányelv működhet a Magyar Nagylexikon háza táján, ha egy Garai Gábor nevű versfaragó tizenhét sort bitorolhat azért, mert – mint a méltatás kiemeli – „költészetével a szocialista világrend értékei mellett állt ki”. Ugyanazon az oldalon Háry János megálmodója, a klasszikus Garay János ugyanolyan terjedelemmel szerepel, mint az Élet és Irodalom imént említett Kádár-korszakbeli verscenzora.
De vannak garmadával egyéb csodabogarak is a lexikonban, s ezek néha azt sejtetik, mintha még mindig az Andics-férj Berei Andor terpeszkedne a főszerkesztői székben. Itt van mindjárt a szovjet irodalom tárgyalása. Hihetetlen, de Konsztantyin Fegyin harmincnégy sort kapott, pedig legfőbb érdeme csak az, hogy a Szovjet Írószövetség elnöke volt. A mi Czuczor Gergelyünk, a jeles költő és forradalmár, aki a szabadságharc alatt írt verséért Kufstein várában gyötrődött, majd szabadulása után az első magyar értelmező szótár társszerkesztője volt, csak huszonhat sorra érdemesült. Majdnem ugyanennyi sort bitorol az új Magyar Nagylexikonban Alekszandr Fagyejev, Az ifjú gárda szerzője. Illés Béla szovjet őrnagy magyarul publikált olvashatatlanságait tizennégy sorral honorálta az enciklopédia. (Illés legfeljebb a magyar irodalomról szóló összefoglalóban érdemelt volna egy fél mondatot Gergely Sándor és más irodalmi zsebmetszők társaságában, „Ilyen mélyre süllyedtünk!” mottó alatt.)
Persze az Illés Béla utáni magyar irodalom bemutatása is megér néhány szót. Göncz Árpád és Konrád György feltupírozása mellett jutott bőséges hely az Eörsi Istvánról szóló ömlengésnek is. Mint a lexikon írja: Eörsi „csaknem minden műnemben [sic!] alkot; publicisztikájával formálója a jelenkori közéleti gondolkodásnak”. Eörsi huszonhét sort kapott, SZDSZ-es társa, Kornis Mihány huszonöt sort, míg az SZDSZ-től nagyon távol eső Döbrentei Kornél nulla sort.
A Glatz Ferenc nevével fémjelzett lexikonból éppúgy nem maradhatott ki Josef von Ferenczy, ahogy a müncheni „popó- és cicifirkászok” ügynökének (Der Spiegel) születésnapi partijáról sem hiányozhatott soha a tudóstársaság elnöke. A tizenhárom sorba persze nem férhetett be Ferenczy katpolos múltja és rangbitorlással párosult tábornoki kinevezése; ugyanígy kimaradt az adócsalásért kiszabott felfüggesztett börtönbüntetés is. A kacagtatás igényével azonban valaki becsempészte a következő mondatot a csődbe jutott Ferenczyről: „Politikusként fontos szerepet játszik az európai kulturális identitás újraélesztésében és az európai egység megteremtésében.”
Persze nem minden szócikk fakaszt ekkora közröhejt. A lexikonban hemzsegnek ugyanis az elszomorító tárgyi tévedések. A Dinnyés Lajosról szóló, érdemtelenül hosszú cikkben az áll, hogy kormányának pénzügyminiszterét Nyárádi Istvánnak hívták. Nyárádi persze Miklós volt, de a tévedést a megannyi szerkesztő és szakértő nem korrigálta. A lexikon állításával ellentétben Horthy kormányzó hamvait nem 1992-ben szállították haza; temetése 1993. szeptember 4-én volt. A Hitlerjugend címszóban említett német leányszövetség nevéből a tudós szerkesztő elsikkasztott egy betűt: a szervezet nem Bund Deutsche Mädel, ahogy a lexikonban áll, hanem Bund Deutscher Mädel. (Ez a raglopás nem új keletű balliberális berkekben. A Magyar Hírlap c. napilap Galló nevű szakértője például ugyanezt az r betűt tulajdonította el, amikor a balliberális elitre kirótt, napi, kötelező nácisztikai penzuma izzadmányos adagjában lapunkat ’Ungarische’ Beobachterként próbálta minősíteni.)
A Kenderes címszó illusztrációja sem képszerkesztői lelemény. A színes fotó aláírása: „A volt Horthy-kastély homlokzata”. A felvételen a kastély hátsó fertálya virít.
Kínos blamázs, hogy a lexikon szerkesztői nem ismerik saját akadémiájuk helyesírási szabályait. Ennek 145. pontja ugyanis úgy rendelkezik, hogy kis kezdőbetűvel írjuk az ünnepeket és a történelmi eseményeket jelentő szavakat. Példaként ott áll a nagy októberi szocialista forradalom is. A lexikon Gyurkó Lászlóról szóló huszonhat soros tirádájának egyik mondata mégis így fest: Gyurkó „több művével is tisztelgett a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt”. Csupa nagy kezdőbetű, akárcsak a Berei-féle előzményben, az Új Magyar Lexikonban. A NOSZF előtti „tisztelgésről” pedig csak annyit: próbáljunk egy ilyen mondatot elképzelni a minden lexikonok anyjában, a Brit Enciklopédiában.
A vörös csillag azonban közelebb áll a Duna-parti enciklopédisták szívéhez, mint a Temze menti modell. A Kossuth-címer címszóban a kommunista címerváltozat kapcsán ezt írják: a Vörös Csillag.
A lappangó hamisítás is ars poetica nagylexikonék háza táján. Berend T. Iván például a Kádár-korszakban a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora volt, amikor 1974-ben megírta opus magnumát: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon. Azóta Berend professzor Los Angelesben okít, s így a szócikk összetákolói most szépen sumákolva azt lódítják, hogy Berend T. egyszerűen csak a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen rektorkodott. Biztos, ami biztos: hátha a Marx név ma már nem mindenütt cseng olyan behízelgően, mint amikor Berend T. még naponta az ő szobra mellett bandukolt el az előcsarnokban.

A Magyar Nagylexikonban mint lesipuskások csapnak le az olvasóra az effajta csúsztatások és tárgyi tévedések. Legtöbbjüket a laikus olvasó észre sem veszi, hiszen nem szakemberek, hanem információt kereső érdeklődők forgatnak egy ilyen általános enciklopédiát. Jellegzetes pontatlanság, hogy az amerikai Douglas MacArthur tábornokról az áll, hogy „tábornagy”, márpedig ilyen rendfokozat nem létezik az Egyesült Államok hadseregében. De még ordítóbb baklövés a MacArthurról szóló cikk befejező mondata: „1952-ben a választáson sikertelenül indult a Repub