Alámerült Atlantiszom

Valakinél vadászpuska is volt, amikor népes társaságunk nekivágott, hogy eljusson a 366 méter magasan fekvő tornai várhoz. (Közismert, hogy ha egy dráma első jelenetében a színpadra kerül egy puska, az előbb vagy utóbb elsül. Itt ez nem történt meg, pedig nyilván nem véletlenül hozta magával a gazdánk. Talán arra gondolt, hogy netán szembejön egy vad.)
Ám van ennél érdekesebb emlékem is a képpel és a várral kapcsolatban. Hatalmas vihar volt, amikor erre haladtunk egyszer kocsival. Felnéztünk a várra, s arra gondoltunk, de jó lenne felmenni, amikor a villám belecsapott a vár romos bástyájába. Olyan volt, mint egy romantikus film jelenete. Mindjárt arra gondoltunk, mi van a bent lakókkal, és ki oltja el a tüzet, ha kigyullad a tetőszerkezet. Nem kellett oltani, mert már legalább háromszáz éve romos e szebb napokat látott vár, az egykori Torna vármegye névadója, első székhelye. (1882-ben egyesítették Abaúj vármegyével, s ekkor Kassa lett a vármegye központja.) A külső védőöv bejárata északkeletről, egy patkó alakú bástya mellett nyílik. Nyugaton félköríves bástya található, délen két kerek saroktorony erősítette a külső védőövet. A belső zár északi sarkán négyszögletes öregtorony emelkedett, ehhez csatlakozott a palotaszárny.
„Torna vára az észak felé vezető fontos utat ellenőrizte – írja Csorba Csaba útikalauzában. – Tornai János és fiai 1357-ben kaptak engedélyt az építésre, és az erődítmény a család kihalásáig (1406) a tulajdonukban maradt.” Rövid időre, 1441-ben a husziták foglalták el, majd a Bebek család kezére került. A XVI. század második felében a Mágócsyak birtokában volt; a Mágócsyak kihalván, Torna birtoka ismét a koronára szállt, azaz a királyi kincstáré lett. 1678-ban Thököly Imre foglalta el, de hét év múlva Schultz császári tábornok visszavívta, s le is romboltatta. Azóta rom.
A rom, mint mindegyik, amit láttam, addig nem hagyott nyugton, míg följutva le nem fényképezhettem. Erre az alkalomra két évtizedet kellett várnom. Ugyanis a szomszédos Áj faluba azért mentem fotózni, hogy egy népzenei monográfiához címlapot készítsek. Vargyas Lajos 1940-ben itt járt, s ekkor felgyűjtötte a falu zenei anyagát. Két évvel ezelőtt, 80. születésnapján elkészült a teljes anyag kiadása, s ehhez rendelt tőlem a kiadó borítót. Ekkor mentem fel népes társaság (rokonok, családtagok) kíséretében a várhoz, de bizony olyan ködös volt az idő, hogy alig láttunk valamit. Pontosabban a gép nem, de én láttam, mert többször is jártam arrafelé. Ezért tudtam, hogy a távolban ott van Tornaújfalu és Jánok, ahol tíz éve Ág Tiborral három napig betlehemes játékot gyűjtöttünk. S azt is tudtam, hogy ott a jelenlegi országhatár, vagyis a ködön túl ott van Magyarország. Mi meg itt, pont a nyelvhatáron állunk, hisz az innen feljebb, öt kilométerre fekvő faluban már szlovákok, a dombon túl pedig mánták laknak. Ide való a jelenlegi szlovák köztársasági elnök: a szülők révén is, a hely parancsa miatt is háromnyelvű. (Ő ne tudná a történelmet, ne ismerné kisebbségiek sorsát?) És itt van Stósz, szintén mánta település, ahol Fábry Zoltán lakott, akinél 1969 telén jártam mint utolsó éves bölcsész. Itt és ekkor készült az első íróportrém; a képnek és az azt kísérő rövid írásnak (a Tiszatájban jelent meg) köszönhetően kezdődött el a fotóspályám.
De maradjunk csak a ködnél, amelyre azért emlékszem, mert azon a napon szinte egy felvételem sem sikerült. De 366 méterrel közelebb voltunk az éghez és az ég csillagaihoz.