Balra zárva

Most mindjárt megnézzük, mi a valóságtartalma annak a visszatérő balliberális vádnak, amely szerint Orbán Viktor hiába mászkál külföldre, komoly állam- vagy kormányfő nem hajlandó vele szóba állni. A balliberális hangadás szerint vészes diplomáciai környülállások vannak a háttérben. Merthogy Orbán Viktor elkötelezte magát Stoiber, Schlüssel és Berlusconi mellett, és ezzel nemkívánatos elemmé tette magát és hazánkat az első vonalbeli nyugat-európai politikusok szemében. Nem baj, vélik, majd jön Medgyessy Péter, és ismét megköti a breszt-litovszki békét.
Medgyessy Péter máris emelgeti a súlyokat, idén berobbant a világpolitikába, január 31-én Romano Prodival és Günter Verheugennel is tárgyalt, jó tíz percig. Nem helytálló az a jobboldali körökben túlsúlyra vergődött nézet, amely szerint már itt is tételes hazaárulás, úgynevezett szocialista nagykomplett történt volna, ennyi idő alatt ez Medgyessy Péternek sem sikerülhetett, legfeljebb néhány egységet tudott időarányosan áruba bocsátani, tehát még semmi nincsen veszve. Február 14-én Hannoverben tett látogatást Medgyessy Péter, a központok központjában, minden fontos döntés szülővárosában, ahol a világpolitika rejtélyes főzetét kevergetik nagy titokban az illegalitásban ideérkező tényezők. Szocialista miniszterelnök-jelöltünk súlyát jól jelzi, hogy személyesen fogadta őt Sigmar Gabriel alsó-szászországi miniszterelnök is. Négy nappal később az agilis Medgyessy Péter már Moszkvában volt, ott nem lehetett hibázni, minden szónak súlya volt, hiszen találkozott Gennagyij Szeleznyovval, az orosz alsóház elnökével.
Eközben Orbán Viktort a kutya nem fogadja. Itt van például Franciaország, ahol a balliberális igazmondók szerint különösen orrolnak rá. 1998 júliusában kiment, csak úgy találomra, de csak Lionel Jospin francia kormányfő jött össze neki . Orbán Viktor nyalogatta a sebeit, és csak 2000 májusában bírt ismét Párizsba merészkedni, ahol azonban megintcsak Lionel Jospin fogadta. 2000 októberében Orbán Viktor megpróbálta döntésre vinni a dolgot, ismét kicsörtetett Párizsba, ám hiába találkozott Lionel Jospin mellett ezúttal Jacques Chirac francia köztársasági elnökkel is, valószínűleg értésére adták, hogy nincs kolbászból a kerítés, a komoly francia politikusoknál továbbra sincs esélye. Ezt a 2001 decemberében lezajlott tárgyalásukon Jacques Chirac vélhetően még egyszer megerősítette.
Nagy-Britanniában sem áll jól Orbán Viktor szénája. 1999 áprilisában kiröppent Londonba, ám a mértékadó brit politikai körök Tony Blair miniszterelnököt lökték neki oda, üveggyöngy gyanánt. Ugyanígy bántak el vele idén januárban is, amikor megint csak Tony Blairral kellett beérnie.
Hohó, és Németország, ahol Orbán Viktort kifejezetten nem állhatják. 1999 szeptemberében a befolyásos német politikai erők elküldték hozzá azt a Gerhard Schrödert, aki ugyan beosztása szerint Németország kancellárja, de ez ne tévesszen meg senkit, Gerhard Schröder nem komoly politikus, mert azok nem állnak szóba Orbán Viktorral. Ez egyébként napnál világosabban kiderült Berlinben is, 2000 májusában és 2001 szeptemberében, amikor is a németek ismét Gerhard Schröderrel alázták a renitens Orbán Viktort. Aztán amikor ezek után ismét Gerhard Schröder jött el hozzá Budapestre, már az elfogulatlan szemlélő számára is nyilvánvalóvá vált Orbán Viktor tarthatatlan helyzete.
Csak nehogy azt higgyék, hogy Amerika esetében jobban állunk. 1998 novemberében Bill Clintonnal találkozott a magyar miniszterelnök. Bill Clinton, akkor éppen az Egyesült Államok elnöke, politikai súlyát tekintve egy karácsonyfadísznek volt tekinthető, úgyhogy a találkozóval a meghatározó amerikai politikusok alighanem finoman tudatni akarták Orbán Viktorral, hogy coki. Orbán Viktor vesszőfutása folytatódott 1999 áprilisában, a NATO-csúcstalálkozón is, ahol a rendezők abba a megalázó helyzetbe hozták a magyar miniszterelnököt, hogy négyszemközt kellett tárgyalnia ugyanezzel a Bill Clintonnal. 2001 áprilisára sem javult Orbán Viktor washingtoni megítélése, ekkor tudniillik George Bush újonnan megválasztott amerikai elnök révén adták értésére, hogy kívül tágasabb, és megint csak George Bush volt, aki pár nappal ezelőtt felhívta telefonon a magyar miniszterelnököt, hogy, nyilván az igazán komoly politikusok helyett, gratuláljon neki.
Az összevetésből minden kiderül. Gondolják el: Orbán Viktor egyszer nem jutott még Gennagyij Szeleznyov közelébe.