Élet a hó fölött

Óh, valamirevaló havat találni már Pozsonyban is réges-régen csak a poros könyvtárakban, Jókai vagy Krúdy Gyula könyveiben lehet. A Vörös postakocsiban például ebben a pillanatban is fátyolként ereszkedik a városra az égből a puha sejtelem, a sűrű hóhullásban a vörös postakocsi is olyan fehér, mintha kísérteteket szállítana, a Zöldváry kisasszonyok csipkefüggöny mögül nézik, hogyan kászálódik ki a kocsiból örök lovagjuk, a medvebundás Alvinczy Eduárd, s el-ellépnek az ablaktól, ha elsuhanó, idegen szánból fürkész fel rájuk valami illetéktelen tekintet. A valóságos telek mára már az ódon koronázódóm s a szintén a középkorból itt maradt Mihály-kapu közötti girbegurba utcácskákban is olyanok, mint akármelyik alföldi cívisvárosban: jellegtelenek, mint a digitális kép, amelynek nincs negatívja; még emlékeztetni sem emlékeztetnek semmire.
Az idei telünk azért egy kicsit mintha mégiscsak más volna, mint a tavalyi. Február eleje van, s még mindig tartja magát a valamikor karácsony előtt leesett hó. Én mostanában jóval többet álldogálok a rokokó paloták előtt, a lodzsás udvarokba vezető kőkapuk gazdagon faragott boltíve alatt, a parkokban eldugott, hósapkás kicsiny szobrok mellett, mint azelőtt. Belehallgatózom az idő mélységeibe, figyelem a lassuló érverésemet s a valahol a hó alatt rekedt virtuális-gépi világok halkuló zaját. A Hviezdoslav tér, az egykori Kossuth-sétány az egyik kedvenc meditálóhelyem. Annak a Zöldfa Szállodának (ma Carlton Szálló) a felújítása során, amelynek az erkélyéről 1848. március 17-én a Bécsből visszatérő Kossuth hírül adta a pozsonyiaknak, hogy az uralkodó beleegyezett a magyarság egyetlen és független magyar minisztérium alá való vonásába, az egész teret felásták, felforgatták, s az ásók s a földvájó gépek csodás világra nyitottak ablakokat. Például az egykori Halászkapunak, a város négy fő kapuja egyikének az oldalbástyájára. Ezt a kaput 1526-ban, a mohácsi vészt követően befalazták, de a pompakedvelő rokokó időkben, 1754-ben újból megnyitották, s eredeti szépségébe visszaállították. A mulatozó, rokokó Pozsonyról, a Halászkapun ki-be sikló szánokról írja az akkor szintén „posonyi kvártélyú” Amadé László: „Nagyszerű januári hidegben, fölcifrázott lovakkal, ropogós havon siklanak a csengő szánok Posony főutcáin végig, s a szánokban egy-egy istenasszony ül a gavallérjával.” 1778-ban aztán a kaput teljesen elbontották, így került egyik rondellája a föld alá.
Hát, mit mondjak?! Én a történelem mélységeiből kibontott rondellát nézegetem, de az egykori pozsonyi havakat, szánokat, vigadó sokadalmakat is látom, az egészet valamiféle furcsa, retrospektív örömünnepként érzékelem, s egyáltalán nem bánom, hogy ez az idei tél ilyen kemény és hosszú. Sőt, vágyakozva kémlelem az eget: a csikasz, szinte jeges, jól megülepedett decemberi havunkra eshetne még legalább néhány centis új hó!
Nálunk is közelednek a választások (nemcsak Pest-Budán), s a helyi magyaroknak kedvező törvényt illetően a Tisztelt Házban üvöltenek – mint elhagyott, behavazott sírban, mondaná Krúdy – a majdani diétába is bekívánkozó nacionalista és kevésbé nacionalista szlovák pártok: Abcúg!, s a helyi magyarok pártja vissza: Vivát!; s én úgy nézek körül roszszallón a rondellámtól, mint a szilveszterező, az újévi malacot és Késő Fáni úrnőt ünneplő báli tömegben Rezeda Kázmér, aki a felhőtlen öröm ünnepéből egy disszonáns hangot vél kihallani: Éljen a háború!
Bizony, bizony, eshetne még egy kis hó!