- Jobb sarok -

„Mélyen benne vagyunk a kereszténységben, de el kell szakadnunk tőle, ez a mi tragédiánk és a kiutunk… Ez a helyzet, annak ellenére, hogy már senki sem hisz igazán a kereszténységben… Érezni a vér és a hús szagát, a belek és a bélsár szagát. Bele lehet nyúlni a nedves, vizes, hideg vagy meleg vérbe, a víztől-vértől nedves húsba. Gyúrni lehet a nyálas, puha, teli beleket. Spriccel a vizelet és a bor.”
Hermann Nitsch, akinek 1999-ben a főváros kezelésében lévő
Kiscelli Múzeumban tartott kiállítása hatalmas botrány kavart.

Büszkén hirdeti a Magyar Hírlap január 30-i, szerdai számában egy újabb művész-forradalmár február 9-én, szombaton nyíló kiállítását ezzel a címmel: Az idő és a gonosz helye. A felcím: Andreas Serrano amerikai fotóművész felkavaró és tabudöntögető kiállítása a MEO-ban. A hibáktól egyébként szintén túlterhelt Népszabadság ugyanazon a napon a figyelemfelkeltő Közízlést sértő művészet címében viszont helyesen írja Andresnek Serrano keresztnevét. A korábban fél évet Budapesten töltött Serrano kétségkívül legprovokatívabb fotójának angol címe Piss Christ (és nem „Priss Christ”, ahogyan a Magyar Hírlap háromból három alkalommal írja). A „piss” vizelést jelent. A képről a Népszabadság ezt írja: „A fotón egy vizeletbe helyezett kereszt látható.” Az már igazán mellékes, hogy a volt kommunista propagandaszócsőből, a Szabad Népből eredő lap keresztnek látja a feszületet (ez legalább helyes a Magyar Hírlapban). Az kevésbé, hogy mi a Serrano-képek és kiállításuk üzenete.
Mind a két lap beszámol azokról a botrányokról, amelyeket Serrano képei okoztak. A Piss Christ című körül „olyan politikai botrány robbant ki, mely az amerikai művészet intézményrendszerét is megreformálta”, írja a Magyar Hírlap, amely hozzáteszi a Piss Christról: „… az ultrakonzervatív erők céltáblájává és a művészet cenzúrázhatatlanságáról és állami támogatásáról folyó kongresszusi viták tárgyává vált.” A kérdés az volt, hogy „miért kell az Amerikai Művészeti Alapnak az obszcén művészeteket is támogatnia”. A lap inkorrekt jelzői után korrekt módon hozzáteszi: „… a körülötte kirobbant botrány azt eredményezte, hogy az állam ma már csak olyan művészeti alkotásokat támogat, melyek témáját előre meghatározzák.” A cikk utolsó mondata: „Ezzel a művészet autonóm helyzetét is megkérdőjelezték.”
A Népszabadság a vitára utalva ezt írja: „A kép megjelenése után az Egyesült Államokban viharos vita alakult ki arról, hogy kell-e az Amerikai Művészeti Alapnak a közízlést sértő művészetet támogatnia.” Serrano képeit, írja a Népszabadság, a Kortárs Művészeti Gyűjtemény galériája („Budapest, József Attila u. 2–4.”) állítja ki. Helyesen: József Attila u. 4–6. Ehhez még hozzá kell tenni: a galéria nem az V. kerületbeli – amint azt a Népszabadság által félrevezetett olvasó hinné –, hanem az újpesti József Attila utcában van. A MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény írja saját magáról rövid ismertetőjében: „… nagy hangsúlyt fektet arra, hogy változatos oktatási programokon és az egész családnak élményt nyújtó művészeti foglalkozásokon keresztül a nagyközönség számára is érthetőbbé és szerethetővé tegye a kortárs művészet sokak által egyelőre értetlenül szemlélt alkotásait.”
Ami a Magyar Hírlapban említett kongresszusi vitát illeti, az valóban lezajlott. A szenátusban 1989. május 18-án Alfonse D’Amato, New York állam szenátora széttépte a Piss Christ című Serrano-képet. Ez indította meg a kulturális háborút (a Kulturkampfot – hogy a balliberális lapok kedvenc kifejezésével éljünk). Ami az óceán egyik partjától a másikig érő vitává terebélyesedett a szabad önkifejezésről és a művészetek szövetségi támogatásáról. Az azóta nyugdíjba vonult, konzervatív Jesse Helms szenátor a következőket jelentette ki: „Nem ismerem Andres Serrano urat, és remélem, soha nem is találkozunk, mert nem művész, hanem egy (elnézést kérek lapunk olvasóitól – L. I.) balfasz.”
D’Amato azzal kezdte felszólalását, hogy leveleket, telefonhívásokat és képeslapokat kap a választási körzetéből Serrano ügyében. A választókat megdöbbentette, felháborította és dühítette, hogy Serrano képeit az adófizetők pénzéből támogatják. (Az akkor 39 éves Serrano 15 ezer dollárt kapott az Amerikai Művészeti Alaptól.) D’Amatót nem az érdekelte, hogy mit fényképez Serrano. Hanem az, hogy ne az adófizetők pénzén tegye. A szenátor követelte felszólalásában, hogy vegyék fel a kongresszusi jegyzőkönyvbe azt a levelet, amelyet az alapnak írt. A levélben ezek a sorok olvashatók: „A kérdéses darab a művész vizeletébe merített kereszten szenvedő Krisztus nagy és éles fényképe. Ez a munka megdöbbentő, elrettentő, és semmiféle elismerést nem érdemel. Az adófizetők millióit jogosan dühíti, hogy nehezen megkeresett dollárjaikat Serrano munkájának elismerésére és támogatására fordították… Itt nem a művészi önkifejezés szabadságáról van szó, hanem arról, vajon kell-e támogatniuk az amerikai adófizetőknek az ilyen szemetet.”
Ezt követően az észak-karolinai Helms szenátor emelkedett szólásra, aki az első mondatában „istenkáromlásról” beszélt, és kimondta a már idézett jelzőt. Majd ismét kimondta: „Az amerikai népet gúnyolja. Méltatlankodás kiváltására játszott. Nyugodtan lehet balfasz, de legyen az a saját szakállára és a saját forrásaiból. Ne gyalázza meg az Urat. Ezt rossz néven veszem, és azt hiszem, a véleményemet osztja az amerikai nép hatalmas többsége.” Az ultrakonzervatívok – mondaná a Magyar Hírlap.
Serrano nem csak hazájában okozott botrányt. Amikor Ausztráliában állított ki, a Victoriai Nemzeti Galéria igazgatója bezáratta a kiállítást. A Herald Sun című lap 1997. október 9-i számában a bezárás miatt feldühödött Jill Singer ezt írta: „A Serrano-kiállítás bezárása azt mutatja, Viktória népe nem támogatja a szólásszabadságot.” Hozzátette: „Könnyű megérteni a művészet pénzbeli értékét, de a művészi szabadság értékét is meg kell értenünk.” A publicista(nő) ezután azt írta (érvét a nálunk várhatóan kirobbanó Serrano-botrány idején valószínűleg sokszor olvashatjuk majd a balliberális lapokban): „Az emberek választhatnak: vagy megnézik, vagy nem nézik meg, de a társadalomnak támogatnia kell a szólásszabadságot, és nem a Nemzeti Galériához hasonlóan viselkednie, amely leveszi falairól a fotókat.” Ugyanannak az ausztrál lapnak az október 14-i számában azonban már szerkesztőségi vezércikk jelent meg, amely szerint „a galériának bizonyítéka volt rá, hogy a kiállítás további nyitva tartása sérelmet okozott volna másoknak”. Magyarországon valószínűleg ugyanilyen erővonalak mentén bontakozik majd ki a vita. De vajon mi lenne a művészi szabadság védelmezőinek álláspontja, ha egy magángalériában nálunk Piss Moses című fotót állítanának ki? Vajon akkor is ugyanez lenne a mérce? Reméljük, ezt a kérdést a szólásszabadság nitschi–serranói védelmezőinek a televízió nyilvánossága előtt is fel merik tenni. Hiszen a szólásszabadság védelmezőit kérdezik.