Szeleczky Zita-emlékszoba készül Érden

Két éve készül Érd önkormányzata arra, hogy a városban elhunyt Szeleczky Zita leveleit, könyveit és fellépőruháit egy emlékmúzeumban helyezi el. A múzeum épületéről gyakran felröppennek a hírek, a maroknyi hagyaték azonban ma is a Polgárok Háza néhány négyzetméternyi helyiségében zsúfolódik. Méltatlanul. A hírek szerint hetek kérdése, hogy megkezdjék annak az ófalui műemlék épületnek a rendbehozatalát, ahol a művésznő tárgyaiból emlékszobát rendeznek be.

Szeleczky Zita a kilencvenes évek derekán önálló műsort adott Érden. Egy barátnője hívta meg a még Amerikában élő művésznőt a városba. Szeleczky akkor már fontolgatta, hogy hazatér Magyarországra. A fellépést egy vacsora, majd egy hosszúra nyúló beszélgetés követte, ahol a település politikusai felajánlották a művésznőnek, hogy költözzön Érdre, a házat ők biztosítják.
A költözködés 1999 év elején kezdődött: ládaszám érkeztek Los Angelesből a ruhák, lemezek, kották, könyvek. Volt olyan doboz, ami később, Szeleczky Zita halála után is felbontatlanul hevert a pincében. Több évtized emlékeit hozta magával, mert azt tervezte, hogy egy színészmúzeumot alakít ki a házban. A múzeumban nemcsak a személyes tárgyait akarta bemutatni, de emigrációs emlékeit is itt helyezte volna el.


Pató Simon alpolgármester – aki a költözéskor sokat segített a művésznőnek – úgy emlékszik, hogy ilyen precízen összeállított anyagot, mint amit Szeleczky Zita Amerikából postázott, még nem látott.
Emigrációs levelezését négy vasszekrényben idő- és betűrendi sorrendben állította össze. A több száz darabos hanglemezgyűjteményt is korszakokra, égtájakra és szerzőkre bontotta. Folyóiratait és könyveit megjelenésük sorrendjében rendszerezte. Az akkor ötvenhárom éve emigrált művésznő új érdi házában felpezsdült az élet, hiszen az Amerikában megalakult Szeleczky Zita Társaság tagjai mellett magyarországi tisztelői is rendszeresen látogatták.
Sajnos csak néhány hónapot élhetett a városban. Szinte még arra sem volt ideje, hogy a gondosan őrzött holmikat kipakolja.
Halála után az örökösöktől zsúfolásig megtelt a ház. Egy szemtanú szerint zsibvásárhoz hasonló hangulat uralkodott odabent: amire nem volt szükség, azt a földre hajigálták. A féltve őrzött és rendszerezett lemezek egy része a padlón hevert, tapostak a ruhákon, a kisebb, értéktelennek vélt tárgyakon. A hagyaték egy része az Országos Széchényi Könyvtár, valamint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet anyagát gazdagítja.
Bár a hozzátartozók a leendő érdi múzeum javára néhány, a kiállítás szempontjából fontos tárgyról lemondtak, Szeleczky Zita legkedvesebb emléke, a Déryné-szobor, valamint kedvenc ülőgarnitúrája és asztala nincs a relikviák között. Klasszikusok és emigráns írók műveiből álló könyvgyűjteménye, amelyet ugyancsak műfaj szerint, betű- és időrendben állított össze, egyedülálló érték lett volna, ha egyben marad. Műtárgyai közül a Sheraton stílusú, az Egyesült Államokban a XX. században készült ebédlőgarnitúrája, vagy a XX. század elején készült, E. Ferenczy jelzésű, Muskátlik című kép 2000-ben egy aukción bukkant fel.
Kevés holmi maradt, érdemes azonban szétnézni a kicsi raktárban. Szinte minden az emigrációs évekből származik. A fogasokon fellépőruhák, kisebb kiegészítők zsúfolódnak. Megmaradt néhány lemez, és saját hangfelvétel is. A legbőségesebb kínálatot a művésznő levelezéséből találjuk. Az áltatla alapított Szeleczky Zita Társaság tagjainak írt hosszú leveleit hiánytalanul őrizgette, a múzeumban akarta bemutatni.
A város Szeleczky Zita házát eladta. Az emlékszobát Ófalu egy műemléki épületében rendezik be. Pató Simon szerint hetek kérdése, és megkezdődik az épület rendbehozatala, a szakemberek már a terveket készítik. Ha jól haladnak, a múzeum még idén megnyitja kapuit.
Érdemes kicsit beleolvasni a művésznő levelezésébe. Szeleczky Zita a hazatérés pillanatairól például több oldalon keresztül számolt be barátainak: „Elhatározásomhoz hozzájárult az is, hogy drága – ’85-ben elhunyt – nővérem hamvait is haza akartam vinni; kis falunk temetőjében nyugszik most már ő is, hazai földben – együtt vannak már szeretteim: édesapám, édasanyám, bátyám, nővérem. Rég nem látott kedves rokonaimat is meg akartam látogatni, s reumámmal az otthoni gyógyvizek után vágytam…”
Részletesen beszámolt arról, hogyan fogadta a film- és színházi szakma itthon. A nyelvi változásokról meglepetten írt: „Otthonlétem első napjaiban minden rokonomat megdöbbentettem azzal, hogy nem bírtam a tévét nézni vagy a rádiót hallgatni. Folyton csak arra gondoltam: mintha nem is magyarul beszélnének. Egy furcsa, minden félmondat után kanyargó hangsúly, amely csak tartott, tartott, de soha nem fejeződött be. Folyton azt vártam, mikor tesznek már végre pontot a mondat után?”