A nádtorzsák közt botladozó aratók jó része a december végétől március elejéig tartó betakarítási szezonban keresi meg évi jövedelmének tekintélyes hányadát – mondja siófoki irodájában Fejér Vilmos, a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság balatoni kirendeltségének vezetője. Még mindig hiányzik huszonöt centi víz a Balatonból – rendkívül csapadékszegény volt a tél is –, az előző évek nádtorzsái magasabban vannak, mint a vágószerszámok, és az úgynevezett babásnádnak is nehezítik a vágását. A nádaratásnak kettős célja van. Egyrészt a vízben rothadó avas nádtól kell megszabadítani a tavat, másrészt az új, a jövő évi nád növekedését kell elősegíteni a téli vágással.
– Kik aratnak a tó északi és déli partján?
– A Balatonnál levágható nádterületből jó, ha kétszáz hektárnyi hasznosítható. Ezért a vállalkozó úgynevezett tőárat fizet, a maradékért, a megsemmisítésre váró vízinövény learatásáért mi fizetünk a vállalkozóknak. Az avas nádból kétszáz-kétszázötven hektárnyit – a természetvédelmi hatóság kijelölése alapján – meg kell hagynunk a télen is itt fészkelő, költő madaraknak. Hogy kik végzik a nádaratást? A vízparti önkormányzatokhoz eljuttatott felhívásunkra húszan jelentkeztek, ebből a nyolcszázötven hektárnyi nád levágására tizenkilenc szerződés született. Jó esetben február végére végeznek a munkával, ám ha sokat késnek, a vízügy kötbért fizettet velük.
– Úgy hírlik, szinte megállíthatatlanul pusztulnak a balatoni ősnádasok, a horgászcsónakok és vitorlások „vadkikötői”, a vízparti nyaralótulajdonosok pallói szétszabdalják a vízinövény-koszorút, és hovatovább már a békák és a Balatonnál otthonra lelt, itt költő madarak is elmenekülnek. Mindazonáltal a tó ökológiai egyensúlyát, a víz- és partvédelmet is veszélyezteti a nádasok pusztulása. Hol van szükség beavatkozásra, fokozott nádvédelemre, illetve -telepítésre?
– Kétségtelen, hogy az 1960-as évekhez viszonyítva – amikor is a tavat ezernyolcszáz hektárnyi nád koszorúzta – mára jelentősen csökkent a nádas terület, ám úgy látom, megállítható a pusztulás. Ebben segítségünkre „sietett” a közelmúltban hozott nádvédelmi törvény is. Az északi parton csökken a nádas, a délin nő. A közelmúltban Fűzfő és Kenese között történt új telepítés, amit természetesen a horgászok is észrevettek, és rögvest odaszoktak. Szeretnénk megvédeni tőlük is az új telepítést, először szép szóval, ám ha ez nem megy, szigorral. A balatoni nádasoknak egyébként igen fontos partvédelmi szerepük van. Ahol gyér, ott a part is gyorsabban pusztul a hullámveréstől. Arról nem beszélve, hogy a vizet övező nádasoknak esztétikai funkciójuk is van.
Siófokról a Keszthely közeli Berki csárdába igyekszünk, ide várjuk kis-balatoni kísérőnket, Laki Istvánt, a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság termelési üzemegység-vezetőjét. A csárda igencsak zsúfolt, ám hiába is érdeklődünk ide betérő, iszogató, falatozó nádaratók felől, róluk csak annyit tudnak az ivó vendégei, hogy azoknak nincs idejük kocsmázni. Nem kell sokat várnunk a vízügyes vezetőre, akit a vörsi templomig saját kocsinkkal követünk, majd egy terepjáró Lada Nivába ülünk át, mivelhogy a kis-balatoni nádtenger ösvényein kockázatos városi autóval közlekedni.
– Azt hallani, nem tökéletes a Balaton biológiai szűrője, és időnként magasra csapnak az indulatok a kis-balatoni védelmi rendszer szerepéről. Igaz, hogy kárba veszett a második ütembe befektetett több milliárd forint? – szögezzük a kérdést Laki Istvánnak.
– Mi tagadás, érdekek ütköznek, mert a vízügy elsődleges célja, hogy tiszta víz kerüljön a Zalából a Balatonba, és úgy történjék a második ütemben az elárasztás, hogy az ne károsítsa a meglévő növényzetet. Paradox módon ez a vízvédelmi akció olyan jól sikerült, hogy az itt élő madarak paradicsomi idillre leltek, és ezt látva a természetvédők a területet az élőhelyek igényeihez alakítanák. Azt szeretnék, hogy olyan vízszint legyen, amely magasabb a Balatoninál. Márpedig ez megvalósíthatatlan. Egyezkedés folyik köztünk és a természetvédők között. A cél: a víz is mozogjon, és a madarak is jól érezzék magukat. A tizenhat négyzet-kilométeres elárasztott részt a természetvédők szívesen meghagynák nádas élőhelynek. Ami pedig a tó biológiai szűrőjébe fektetett összegeket illeti, tudomásom szerint az 1981 és 1985 között kiépített első ütem nyolcszáz millióba került, a második ütem költségei most ötmilliárd körül mozognak, és hozzávetőlegesen még két-három milliárd kellene.
– A vízügyesek közül hányan őrködnek a Kis-Balatonnál?
– A negyvenfős kis-balatoni üzemmérnökség dolgozóival együtt csaknem nyolcvan embernek ad munkát ez a terület, és mellettünk még a Balaton-felvidéki Nemzeti Park négy természetvédelmi őre pásztázza az elárasztott területen hullámzó nádast. Sajnos kevés a haszonnád az idén, a vízügy számára ráfizetéses az aratás, ám ha nem vágatjuk ki a „selejtjét”, jövőre nem nő itt elsőéves haszonnád. Március 1-jéig arathatunk, addigra remélhetően lefogy a kétezer-egyszáz hektárnyi területen álló növény, aztán már érkeznek a most még délen tartózkodó madarak.
Közben megérkezünk a partra. Négy ember, látszik rajtuk, hogy rutinos nádaratók és -szállítók, a szigligeti vállalkozó – Szabó István fuvarozó – hatalmas teherautójára pakolja a kévéket.
– Tíz éve foglalkozom tetőfedéssel, magam arattatom le a nádat, odahaza pedig nádtetőnek „dolgozzuk be” a százhatvan-százhetven centi hosszú nádszálakból készült kévéket. Egyre nagyobb a kereslet a nádfedél iránt, különösen a tó északi partján letelepült és építkező németek, osztrákok kedvelik. Egy átlagos méretű családi házra való nádtető ára nemigen haladja meg a félmillió forintot. Egy négyzetméternyi nádtető ötezer forintba kerül. Hogyne érné meg a nád egy pincére vagy présházra – avat be a nádtetőfedés pénzügyi titkába a szigligeti mester.
Óvatosan lépkedünk a zsombékos nádmezőn a teherautós Hosszú Zoltánhoz, aki mosolyogva mondja: nyolcszáz-százezer kévés rakománnyal fordul meg naponta egyszer vagy kétszer Vörs és Szigliget között.
– Nem hosszú az út, negyven kilométer Vörstől hazáig. Nyáron festéket fuvarozok egy nagykereskedés megbízásából. Akkor se jut idő, hogy beüljek egy étterembe vagy kiskocsmába ebédelni, itt meg mégúgy sem. Mi, nádaratók, szállítók egyébként sem úgy vagyunk öltözve, hogy beülhetnénk egy „úri fogadóba”. Szép ez a munka, de tíz-tizenkét órát náddal dolgozni kemény megpróbáltatás – mondja a fuvarozó.
Felkapaszkodunk egy kilátóra, hogy végigjárassuk szemünket a végtelen nádtengeren.
– Másfél kilométerre vagyunk a Zala folyótól, amit természetesen nem láthatnak, ám ha nem csal a szemem, Vörs felől Elemér terepjárója közeledik – mondja Laki István.
Futó Elemért, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park őrkerület-vezetőjét a kis-balatoni régió legszigorúbb természetvédőjeként emlegetik. Az alacsony termetű, szakállas ember barátságosan nyújtja a kezét, majd arról beszél, hogy miért szeretik az itt telelő, védett madarak a nádaratást.
– Amelyek itt maradtak, főként a csapatokban röpködő nádi sármányok és cinkefajok, jóízűen lakmároznak a géppel levágott nádból kipotyogó rovarokból. Ha itt maradnának estig, láthatnák, hogy egy-egy nádtorzs tele van pici madarakkal. Ahol még nincs learatva az avas nád, ott azokból szedegetik a rovarokat. Jól érzik magukat a nádtengerben a Kis-Balaton apró madarai.
– Melyek közülük a legféltettebbek?
– Tudják rólam, számomra minden itt élő, fészkelő, költő madár fokozottan védett. Legfőképpen a gémféléket, jelesül az üstökös gémet és a kiskócsagot féltem az emberektől. No meg persze a rétisaspárt. Meg ne kérdezze, hogy ez utóbbi hol fészkel, mert azt csak én tudhatom. A nádaratókkal is csak annyit közlök, hogy meddig mehetnek befelé a géppel.
– Úgy hallottuk, három éve egy új madárfajjal gazdagodott a Kis-Balaton, és ennek legfőképpen Futó Elemér örül.
– Így igaz. Megjelentek a kis kárókatonák. Ezek nem a nagyok, a kormoránok kicsinyei, hanem egy új faj, amely a Duna-deltából került hazánkba. Az első példányokra korábban a Hortobágyon figyeltek fel, aztán egyszer csak hozzánk is megérkeztek. Kimondhatatlan öröm egy új jövevény látványa.
origo.hu
Ma dönthetnek arról, hogy lesz-e újabb munkaszüneti nap Magyarországon
