A latin stilus-tól a magyar golyóstollig

A szavak története sok esetben a társadalmak tárgyi műveltségének történetével jár együtt. A szavak használói – gyermekkorban tanulván az anyanyelvet – először többnyire az úgynevezett alapszókincset tanulják meg, és csak később az esetleges egyéb szókészletterületek anyagát. A jó pap holtig tanul – mondták eleink, így van ez a művelődéstörténetet őrző szóanyaggal is meg persze a mai műveltségre vonatkozó szóanyaggal is. Gondoljunk most csupán a szövegszerkesztő gépekkel – ez az írás is egy ilyenen készül most – kapcsolatos angolszász szóanyagra, amely e masinákkal együtt érkezett a magyar társadalomba. Egy részük magyarra fordítódott, más részük meg úgy-ahogy beépült nyelvhasználatunkba; például „egér”-rel kattintok a „fájl”-ra és így tovább.
S ha már a számítógépes írásnál vagyunk, megemlítem, hogy azt olvastam a közelmúltban egy tárcában, hogy valaha „… a római költő stylust használt, egy nádból faragott íróeszközt”. Ezután a Georges-Louis L. Buffonnak, a tizennyolcadik századi természettudósnak tulajdonított szállóigéjére tett célzás következett a máskülönben szellemes belpolitikai csipkelődésben, hogy „a stylus maga a nád”.
Ha azonban felütünk egy latin szótárt, azt találjuk: stilus (esetleg: stylus) íróvessző, amelynek hegyes végével viasszal bevont táblára írtak, lapos végével a hibás írást tudták elsimítani. A latinok a görög nyelvből vették a szót, abban függőlegesen álló hegyes tárgy, oszlop neve volt a „stülosz”. Akinek jól faragott fa, csont vagy egyéb anyagból készült stilusa volt, általában szépen írt. S annak volt míves íróvesszeje, akinek mestersége volt az írás, s így a stilus ezt is kezdte jelenteni, már Cicerónál is írásmód, szerkesztésmód. A meglehetősen drága papiruszra, illetőleg pergamenre természetesen nem stilussal írtak, a latin és a magyarországi latin a calamus-t használta – ez is görögből került a latinba –, a szó nádat, sípot, íróvesszőt jelentett. A kalamáris, vagyis a tintatartó, amely hozzátartozott az íróvesszőhöz, ennek a szónak származéka. Jókai Mórtól idézi A magyar nyelv értelmező szótára ezt a mondatot a „nád”-nak mint írásra használatos eszköznek a bemutatására: „Az inqusitio jegyzője… nádját próbálgatta körme lapján, hogy elég jól van-e hasadva.” Az inkvizitor bizonyára valamilyen tintát használt már, amely szavunk ugyancsak középkori latin eredetű, festett, színezett vizet jelentett (tintca aqua). Jókai, a kitűnő stílusú író korhű eszközt adott szereplője kezébe, s ezáltal azonnal a középkor idéződik föl.
A nádból készült íróeszközök egyikét megtalálhatjuk Petőfi Sándor nyelvhasználatában is, a Robin Hood-fordításban „florenci nád” említődik, amely firenzei módra készített íróeszköz volt.
A pápai református kollégiumban Jókai, aki festőnek készült, persze tollal írt, ahogy osztálytársa, Petőfi is. Ezt az írószerszámot gyakran lúdtollból készítették, némi ügyesség kellett a metszéséhez, így mindkét értelemben jó tollú írónak kellett lenni… Pulykatollból is vágtak írószerszámot, Petőfi Sándor az előbb említett regényfordításában szerepel is a pókatoll. Azonban 1848-ban már azt írja Petőfi Szalontára barátjának, Aranynak egyik levelében: „… tollat ragadtam, vagy tulajdonkép[p] nem is tollat, hanem fából való botot, mellynek vége hasított hegyes acél vagy réz…” Valahogy azonban nem állt kezére a technikai újdonság, mert a levélben egyszer csak így fakad ki: „De milyen rossz ez a toll, azt csak az képzelheti, aki ezt az írást látja […] a földhöz is vágom mingyárt […]” A tizenkilencedik században azután a fémheggyel fölszerelt alkalmatosság lett a toll. Első osztályos koromban még tollat, vagyis tollszárat tollheggyel vagy tollszemmel, tintatartót és tolltörlőt használtunk, s majd néhány esztendő múlva töltőtollat. A tanító bácsik és nénik nem engedték alsó tanosztályokban a töltőtoll használatát, mert, amint mondták, az elrontja az írást, amelynek külalakját is osztályozták volt. A golyóstolltól még nem óvtak senkit, hiszen nem volt elterjedve. Honfitársunk, Bíró László József (újságíró, festő, szobrász) találta föl ezt az új technikai alapon működő íróeszközt éppen hetven esztendeje, de jól használható kivitele csupán 1943-tól van; a franciák BIC néven (Biro Crayon) forgalmazták, az angolban manapság is biro pen, röviden biron.
Révai Miklós még Szép magyar toll címen írta meg az írásmódról való tudnivalókat, vagyis – több európai nemzetet megelőzve – az első magyar stilisztikát, a szép toll kifejezés a szép stílust jelentette nála, függetlenül persze az íróeszköz mibenlététől. Később azonban mégis a stílus szó terjedt el ennek a fogalomnak a megnevezésére, amely az embertől való, ahogyan Buffon valójában írta. Maga az íróeszköz, amely a történelem során együtt alakult a technikai változásokkal, szintén az embertől, sőt az emberiségtől való. A technika könnyítette vagy éppenséggel bonyolította az írás módját. A viaszos táblához csupán stilus kellett, a papiruszhoz, pergamenhez és a papiroshoz toll, töltőtoll vagy golyóstoll. Most számítógép és képernyő, billentyűzet és egér, továbbá (tintasugaras vagy lézertechnikás) nyomtató szükségeltetik ahhoz, hogy ezt a cikket a nyájas olvasóhoz el lehessen juttatni.