A pest-budai céhes élet fényei és árnyékai

Cifra egyenruhákban, a pompát illetően egymásra licitálva jöttek sorra a büszke céhek. A XVIII. század második felében a pest-budai úrnapi körmenetek egyik fő-fő látványossága ezek felvonulása volt. Akkora zászlókkal, hogy némelyiknek a hordozásához – mint a krónika feljegyezte – 20-25 emberre volt szükség. Hogy ennyien miként fértek hozzá egyáltalán a díszes céhzászlóhoz, nem tudható. II. József végül rendeletben szabályozta: csak akkora céhzászlókat szabad készíteni, amekkorát két-három legény is vinni tud.

-KOPOGTATÓ-
Ezekkel a „könnyített zászlókkal” vonultak fel hát 1872-ig, amikor az új ipartörvény véget vetett a céhek sok száz esztendős működésének.
A szigorú és zárt céhes életre mi sem volt jellemzőbb, mint a szinte szentként tisztelt céhláda. Ebben őrizték, lakatra zárva, a kiváltságlevelet, a pecsétet, a számadásokat és a céh pénzét. A tanácskozásokat a láda felnyitásával kezdték. Amíg a fedele nyitva volt, csak a mesterek ülhettek le, a legényeknek állniuk kellett. Nem volt szabad vitatkozni, hangoskodni, nevetgélni, fütyörészni, az asztalra könyökölni, de még köhögni sem. Aki ezt megszegte, megbírságolták.
Aki a céh tagja kívánt lenni, annak szigorúan megvizsgálták a múltját. Még a szülei viselt dolgait is. Kényesen vigyáztak a jó hírükre. Egy mészárost például azért nem vettek fel tagjaik sorába 1795-ben, mert kiderült: apja, aki aranyműves volt, börtönben ült valaha egy ezüstkészlet elsikkasztásáért. Epésen még azt is hozzátették: a céhbe kívánkozó legény fél karja sejthetően azért béna, mert részt vett egy kocsmai verekedésben.
Zordon regula szabályozta a megözvegyült mesterné és a céhlegények viszonyát. Ha titkos viszonyra derült fény közöttük, még a XVII. században is pallos általi halál volt a büntetés. A házasságkötést persze nem lehetett megtiltani. A céhbe való felvétel, a teljes jogú tagság elnyerésének legegyszerűbb módja volt feleségül venni a megözvegyült céhmesternét.
1695-ben Budán pallos általi halálra ítéltek egy német mészárost – bigámiáért. Kiderült ugyanis róla, hogy Mannheimből el kellett bujdosnia valami csiklandós ügy miatt. Budára jött, megnősült és belépett a céhbe. Csakhogy odahaza is nős ember volt már! Végül a komor ítéletet négy esztendei börtönbüntetésre enyhítették. Budai illetőségű feleségét viszont – aki vagy ismerte férje előéletét, vagy sem – pellengérre, bakó általi megvesszőzésre és a városból való „kiseprűzésre” ítélték…
A céhek ranglétrájának legalsó fokán az inasok álltak, akik teljesen ki voltak szolgáltatva a mester és a mesterné, de még a céhlegények szeszélyeinek is. Sokszor nem is „szakszerű” munkára, inkább a ház körüli tennivalók elvégzésére használták fel őket. Ha végre legénnyé, vagyis „szabad emberré” nyilváníttattak, bolondozásokkal, nyakonöntéssel, arcuk bekormozásával, seprűn lovagoltatással egybekötött avatóceremóniát tartottak.
A céhlegények vándorkönyvet kaptak. Sokáig ugyanis kötelező volt felkerekedniük, és különféle mestereknél tanulniuk, illetve szolgálniuk. A faluról falura, városról városra caplató mesterlegény állandó szereplője a régi meséknek és anekdotáknak. A pest-budai vándorkönyv a város képét, a vándorlás szabályait és a legény személyleírását tartalmazta. Az üresen maradt lapokra jegyezték be az út adatait, állomásait, a különféle mesterek szignóját és véleményét, akiknél a legény szolgált. Ki-ki holta napjáig, vagyis kiérdemesült öreg mester koráig büszkén őrizte a vándorkönyvet, amely sokoldalúságát, világlátottságát tanúsította.