A restauráció árnyékában

Megmerevedett frontok, egymásnak feszülő indulatok, sokszor kritikán aluli hangnem, végletesen megosztott társadalom, egymás mellett elbeszélő politikusok és feltűnően sok övön aluli ütés. Valahogy így jellemezhetnénk a lassan a véghajrába forduló választási kampányt. S hogy miért? A válasz egyszerű, ismét korszakfordító időket élünk, és a tét óriási. A rendszerváltás végleges lezárását jelentheti ugyanis, ha a térségben először újabb ciklusra bizalmat kapva győz a „bársonyos forradalom” generációja által vezetett jobboldal. A régi gárda azonban a hatalom édes ízétől megrészegülve görcsösen kapaszkodik utolsó lehetőségébe, minden megengedhető és megengedhetetlen eszközt bevetve a trón megszerzéséért. Repkednek az ígéretek, nincsenek gátlások, semmi, sokszor még a nemzeti érdek sem szent. A hatalom megszerzésének vágya mindent elvakít. Két korszak feszül most – remélhetőleg utoljára – egymásnak. A 80-as évek önmagát túlélt, a kelleténél tovább fennmaradt politikai stílusa ütközik a mával. A felgyorsult időben a generációk közti távolság most talán az ideológiai különbségeknél is nagyobb. Önkéntelenül is felmerül hát a kérdés, hogy a politikai elit egy része alárendelheti-e egyéni érdekeinek a következő nemzedékek sorsát. No, de miért gondoljuk, hogy azok, akik évtizedeken át a jövőt – benne híveik jövőjét is – élték fel, most egyszerre megváltoznak. Nem, ők már nem változnak. Sportnyelven szólva, ilyenkor már botorság formajavulást várni! S ha valaki azt hinné, csak a levegőbe beszélek, az olvassa figyelmesen a következő történetet.
Mint azt hallottuk, megújítaná Magyarország külpolitikáját az MSZP. Mint a miniszteri posztra pályázó Kovács László inkább pártelnöki ízű programbeszédében kifejtette, „nem ingerelne senkit, nem ütközne, leszámolna bizonyos regionális hatalmi státus illúziójával, hozzáigazítaná a politikát a megváltozott feltételekhez”. A kommunisták jó négy évtizedes és utódpártjuk, az MSZP négyéves regnálását alapul véve mindez azt jelenti, hogy régi jó bólogató Jánosként sodortatnák magukat az árral, nem vernék az asztalt, ha az EU netán még 2005-ben sem találja alkalmasnak az időt a bővítésre, és lenyesegetnék nyíladozó nemzeti öntudatunk hajtásait, szokás szerint a határon túli magyarság háta mögött és kárára egyeznének meg a szomszédokkal. A külpolitikai kurzus szocialisták által tervezett általános megújításának a jelek szerint személyi vonzatai is lennének. Legalábbis az terjed a szocialisták és így természetesen a minisztérium folyosóin is, hogy esetleges választási győzelem esetén az MSZP a váltásoknál szokásos politikai posztokon túlmenően keményen tisztogatna a külügyi, diplomáciai vonalon. Nem számít, hogy a köztisztviselők nem pártok, még csak nem is kormányok, hanem a haza szolgálatára esküdnek fel, a jól bevált módszer szerint jönnének a pártkatonák a Köztársaság térről. S hogy jönnének, afelől ne legyen kétség! Jöttek ugyanis 1994-ben, annak ellenére, hogy nem igazán kellett elmenniük sem 1990-ben, sem pedig 1998-ban. S jönnének, mert minden eddiginél érzékenyebben szaggatta meg a régi kötelékeket, vágott bele a múltból itt ragadt stílusba az elmúlt négy év. Sajnos, nem eléggé.
Az utolsó rohamra induló múltidézők soraiban ma minden eddiginél erősebb a bosszúvágy. Esetleges hatalomra kerülésük esetén a szocialisták a Külügyminisztériumban és a Határon Túli Magyarok Hivatalában mintegy száz főt menesztenének. Az MSZP elképzelései szerint kő kövön nem maradna a közép- és délkelet-európai térséggel, valamint a határon túli magyarokkal foglalkozó osztályokon, de megtörne az eddigi folyamatosság az európai integrációs vonalon is, amelyet a hírek szerint Kovács László pártbeli tanácsadójának, Udvardi Ivánnak a szája íze szerint szerveznének át. Nem maradhatna így helyén az integrációt évtizede követő, vezénylő, jelenleg az Európai Unió mellé rendelt képviselet vezetését ellátó főtárgyaló, Juhász Endre sem, ami a tárgyalások jelenlegi kényes szakaszában korántsem erősítené pozí-cióinkat. Annak ellenére így van ez, hogy a tiszt várományosának, az előző ciklusban integrációs államtitkárként dolgozó Somogyi Ferencnek a szaktudását bárki is kétségbe vonná. Nem nyugtatja meg a minisztérium kötelékének szocialistákkal szimpatizáló köreit sem, érthetően még kevésbé a többséget kitevő karrierdiplomatákat, hogy a politikai államtitkár tisztére Szanyi Tibor az esélyes. A kiszámítható munkát, előmenetelt előnyben részesítő hivatalnokréteg ugyanis nem igazán szereti a krakélereket. Udvardi Iván és Szanyi Tibor hatalmi posztba kerülésével egyrészről a középszer, másrészről az övön aluli ütések stílusa uralkodna el, amelyek finoman szólva sem a nyugodt és minőségi munka előfeltételei. A külügyben a hírek szerint egyébként is máig számon tartják, hogy ki jött az MSZMP KB-ból, vagy a Köztársaság térről, s ha már váltásról gondolkodnak, érthetően inkább a házon belüliek előmenetelét támogatnák. A rendszerváltás ellenére az MDF meglehetősen gáláns volt még a pártállam kegyeltjeivel szemben is – a Bem rakpart utolsó párttitkára ugyanúgy vezető külszolgálati tisztséget kapott, mint Kádár egykori titkára –, a KB külügyi osztályának pedig szinte minden dolgozója maradhatott 1990-ben a minisztériumban. Ugyanígy példát lehetne venni a folyamatosság biztosításáról az 1998-as váltáskor, s a tolerancia igazolásául elég végignézni a külszolgálati névsort, és rögtön szembetűnik, hogy a sajtófőosztály egykori vezetőjétől a szocialisták fő személyzetiséig többen ma is nagykövetként képviselik hazánkat. Ugyanígy nem méltatlankodhat az az Erdős André, aki az MDF-kormányt is képviselhette az ENSZ-ben, majd lehetett az MSZP alatt a minisztérium egyik vezetője, hogy utána ismét visszatérjen New Yorkba, ahonnan a közelmúltban tért ismét haza. Ugyanígy a kontinuitást tartották szem előtt idáig a kormányok az uniós kapcsolatok terén is.
Mindezekkel szemben feltűnő, hogy 1994-ben az MSZP népes csoportja vonult át a Bem rakpartra. A helycseréknél ismét csak nem a vezetői tisztségeken történt megszokott váltást kell kifogásolni, hanem a köztisztviselői kar, a középvezetők szintjének a tolerancia teljes hiányát igazoló felbolygatását. A módszer változatos volt. Néhány embert egyszerűen csak kirúgtak, a többséget azonban felszólították a felmondásra, vagy ellehetetlenítették, olyan helyzetbe hozták, hogy egy idő után maga vette a sátorfáját. E váltáskor a szokásosnál több nagykövetet, konzult is idő előtt hazahívtak. Botorság lenne azt állítani, hogy a rendszerváltás után minden posztra a legmegfelelőbb ember került, a helyükre azonban nemegyszer olyan elvtársakat helyeztek – így például Varsóba –, akiken a fogadó ország is megbotránkozott. Hiába, kellett a hely a régi barátoknak, az évtizedek alatt összeszokott csapatnak.
Félő, hogy így lenne ez most is. A külügyi vonalon kiszivárgott tervek azt igazolják, s valójában az lenne az MSZP hatalomra kerülése esetén a legnagyobb tragédia, hogy a baloldal még mindig csak a 80-as éveknél tart. Sem a személyek, sem a gondolkodás, sem pedig a stílus tekintetében nem tudta e korszakot meghaladni. Ez érthető, hiszen az árnyékát senki sem képes átlépni, így a szocialisták régi reflexe sem engedi a feltörekvő fiatalok kibontakozását. Hogy a vizsgált területnél maradjunk, az MSZP-ben az elmúlt évtizedben külügyi vonalon feltűnt, rémisztően kevés új arcnak is ez lett a sorsa. Így a párt, majd a külügyi bizottság alelnöki posztjáig emelkedett Molnár Gyuláé is, akit érezhetően fiatalsága és ambíciói miatt küldtek vissza a kispadra. Ezekből a példákból is kiviláglik tehát, hogy az ellenzéki kebleket feszítő bosszúvágy milyen változásokat hozna, kiket dobna ismét a felszínre. Olyanokat, akik, mint az inkább önteltséget, semmint önbizalmat mutató ominózus Medgyessy-látogatás szervezése is mutatta, már „hazai pályán”, Moszkvában is megbuknak, ott is elszaladt felettük az idő, és csak néhány régi kommunista elvtárs ajtaja áll mindig nyitva előttük.