- Jobb sarok -

Fél Európa egy könyvről beszél, míg nálunk a sajtó vonakodik hírt adni egyik korábbi kedvence, a radikálisan baloldali, Nobel-díjas Günter Grass most megjelent bestselleréről. Holott nálunk most éppoly aktuális a könyve, mint Németországban, azok után, hogy végre-valahára egy magyar miniszterelnöknek is volt mersze elítélni egy máig hatályos, tarthatatlan, emberellenes, bűnös törvényt, a botrányos Benes-dekrétumokat, amelyek megszüntetésére az Európai Parlament korábban már hozott határozatot.
A hallgatás nálunk persze „érthető”. Hisz régen érte ekkora sokk a balliberális Budapestet. Ezt a könyvet mindenkitől várták, csak éppen Grasstól nem. Németországban sem volt másként. Csakhogy ott a lapokat nem azért adják ki, hogy az újságíróknak nem tetsző eseményekről hallgassanak.
A történet röviden: 1944–45 telén vagyunk. Milliók menekülnek Kelet-Poroszországból és Sziléziából. Mert őket is kollektíve teszik felelőssé a német bűnökért, ezért el kell hagyniuk hazájukat. Sokan közülük hajóval igyekeznek menekülni a Balti-tengeren. Így például az 1400 utas befogadására épített Wilhelm Gustloff tengerjárón, amelyre a korábban Gotenhafennek elkeresztelt Gdynia kikötőjében 12 ezer menekülő préselődött fel. (Gustloff magas rangú nemzetiszocialista volt, akit Svájcban egy fiatal zsidó terrorista gyilkolt meg.)
Ekkor, 1945. január 30-án következett be a hajózás történelmének legnagyobb katasztrófája. Egy szovjet tengeralattjáró három torpedóval elsüllyesztette a Gustloffot. Mintegy 9000 ember halt meg, köztük 4000 gyerek. Grass a német hajózás történetének erről az eddig elhallgatott fejezetéről írt regényt. Amikor a tízezres példányszámban piacra dobott könyvéről február 5-én folytatott televíziós beszélgetésben megkérdezték Grasstól, miként magyarázza, hogy éppen ő, aki még a német újraegyesítést is támadta, ilyen témát dolgozott fel, az író azt felelte, elege van abból, hogy a németeknek több mint öt évtizede mindig csak a mások múltbeli szenvedésével kelljen törődniük. Hozzátette, 12 és fél millió németet űztek el hazájából a második világháborút követő bosszúhadjárat során. „Végre a saját szenvedésünkkel is foglalkoznunk kell. Azokkal a milliókkal, akik elpusztultak” – mondta.
Mi pedig azt tehetjük hozzá, hogy talán nem véletlen: nemcsak az tűnik a német emancipálódás sokak által oly hosszú ideje várt első jelei egyikének, hogy a globális terror elleni harc jegyében a második világháború óta először német hadihajók keltek át a Szuezi-csatornán, hanem a Grass-regény is. Sőt elsősorban az. Ami a budapesti balliberális literátusi köröket talán magának a könyvnek a megjelenésénél is jobban megrémiszthette, az a fogadtatása volt. A liberális Spiegel című hetilapban nem kisebb személyiség, mint maga a kiadó igazgatója, Rudolf Augstein magasztalta az egekig a Rákmenetben-t. Miközben a lap a címlapmontázsán emlékeztetett arra, hogy hét évvel ezelőtt miképp tépte szét fogával Marcel Reich-Ranicki, a német irodalomkritika pápája Grass korábbi, a német újraegyesítésről írt, Reich-Ranicki által gyalázatosnak ítélt könyvét. Míg ezt a művét, amelyikben a németek végre áldozatok is lehetnek, agyondicséri. Amit a Guardian című baloldali brit lap azért talál különösen figyelemreméltónak, mert Reich-Ranicki zsidó. Reich-Ranicki bevallotta, hogy a Grass-regény olvasásakor csorogtak a könnyei. „Grass legjobb, legfájdalmasabb munkája” – írta.
A többmilliós példányszámban megjelenő bulvárlap, a Bild azt írta, hogy a regényíró most először legitimálta a túlélők fájdalmát. A cikk szerzőjének sok rokona veszett oda a keletről menekült németek közül. „Mi, az elűzöttek együtt sírhatunk. Köszönjük” – olvasható szívfacsaró kritikájában.
Több brit lap azon a véleményen van, hogy a német magatartás változása mély aggodalommal tölt el sok lengyelt és csehet. Félnek attól, hogy országuk EU-csatlakozásával netán nem tudnak majd ellenállni azon németek követelésének, akik az 1945-ben hátrahagyott tulajdonukat akarják visszakapni.
A Gustloff története az elfojtás története. Amíg a világ naponta sirathatja a Titanic katasztrófájában odaveszetteket, a Gustloff szovjet szétlövésén nem volt szabad egy könnycseppet sem ejteni. Úgy érezték, „relativizálta” volna a német bűnöket.
Grass egyébként maga is megjelenik a regényben: vádolja önmagát, neheztel magára, amiért sohasem beszélt Németország háború alatti szenvedéséről. Elismeri, hogy neki, akárcsak a hatvannyolcas nemzedéknek, egyedül Németország bűnei voltak fontosak, míg az utánuk következő, jobboldali nemzedéknél már más a helyzet, ezért vádolják szándékos elhallgatással a balosokat.
A jobboldali kritikusok főként azért dicsérik Grass könyvét, mert azt mutatja, Németország végre „normális” ország lett.
A mű megdöbbentően fejeződik be. Neonácik internetes támogatócsoportot hoznak létre Konrad érdekében. Konrad, a Gustloff egyik túlélőjének fia nem tud megszabadulni szülei tragédiájától. Börtönbe kerül, mert megöl egy embert, akiről azt hiszi, zsidó. Konrad utolsó szavai ezek: „Ennek sohasem lesz vége. Soha nem lesz vége.”
Egész Németország ünnepli mostani könyvéért a 75 éves és korábban a valós élettől való elszigeteltsége miatt már-már csaknem leírt Grasst.
Az elfojtások természete az, hogy felszínre törnek. Az pedig természetesen megjósolható, hogy a magyar olvasóközönséget szinte ugyanúgy magával ragadja majd Grass elűzötteinek tragédiája, mint a németet.

Tavaly októberben itt az állt, hogy – a mai sajtóban először, következetesen és minden esetben – javítom a megjelent hibákat. Most ezt teszem. A múlt heti Magazin mellékletben megjelent írás nem a végleges, átjavított cikk volt, hanem egy bemutatásra korábban küldött, korrigálatlan változat, amely német billentyűzettel felszerelt gépen készült. Ennek következtében néhány hiba csúszott a szövegbe, amelyekért bocsánatot kérek az olvasóktól. Így Beresztóczy Miklós nevébe mind a négyszer o került ó helyett, míg Nezvál helyett Nezval állt a szövegben. A Békevilágtanács helyesen Béke Világtanács, és a „feszület” szócikk szerepel a húsz évvel ezelőtti Magyar értelmező kéziszótárban.