Könyvesház

A puszták zsenije
In memoriam Illyés Gyula
Tóth Erzsébet
Hihetetlen és szívszorító: Illyés Gyula a kortársunk volt. Csaknem húsz év telt el azóta, hogy halála évében, 1983-ban Béládi Miklós megállapította: „Nélküle új időszámítás kezdődik irodalmunk történetében.” Mondják, ő volt az utolsó „nemzeti költő” – kérdés, honnan lehet ezt tudni, ezután nemzet nem lesz már többé vagy költő? Kétségtelen, hogy ő volt, aki tökéletes európaisággal mutatta fel a világnak a magyarságot, egy nagy költészetet, és egy kis nép küzdelmét a megmaradásért. A puszta okos, büszke és szemérmes fia megnyeri magának a legnagyobb francia költőket, kisujjában a dadaizmus, a szürrealizmus, de neki nem a kisujjával kell írnia, hanem lelkiismeretével. Párizsból visszatérve, hatalmas műveltséggel felvértezve is a Szomorú béresről, a Nehéz földről, a Pusztulásról beszél.
Bálint György a puszták zsenijének nevezte, Féja Géza szerint „életmentő varázs sugárzik ki belőle”. Weöres Sándor pedig így búcsúzik tőle: „Mindég ifjan, sose vénen, / mint egy Árpád-házi király, / Magyarjainak szívében.”
Pályatársai és államfők itthon és külföldön egyaránt úgy bántak vele, mint „méltóságos fejedelem”-mel. Egy nép állt mögötte: a puszták népe, akikről addig senki nem tudott. Pályatársainak – még földijeinek is – elakadt a szavuk döbbenetes beszámolójától, a „nemzet alatti nemzet”-ről, Kodolányi János szerint „termékenyítő pánik”-ot keltve. A nemzet egyharmada élt évszázadok óta kirekesztve a társadalomból. Nem menekülhetett, őket kellett képviselnie haláláig. Később, mint jó juhász a nyáját, próbálta összeterelni – legalább a „magasban” – a történelem viharaiban szanaszét széledt magyarságot, összeforrasztani a szétszabdalt hazát.
Még a hatalom is összébb húzta magát előtte. Egy néppel, amelynek ilyen fejedelme van, nem lehet mindent megtenni. Mi lett volna velünk Illyés Gyula nélkül? Mi lett velünk így? Több mint harminc éven át, mint profán imádság, szólt az Egy mondat a zsarnokságról a szívek mélyén, vigasz volt és bátorítás. Elérte, amit szeretett költője, Petőfi: műve része lett a történelmi igazságszolgáltatásnak. Amikor eljött az idő, százezrek hallgatták megrendülten a Parlament előtt a köztársaság kikiáltásakor, amit csak suttogni lehetett annyi éven át.
A Nap Kiadó In memoriam sorozatában most Illyés Gyuláról megjelent kötetben huszadik századi irodalmunk legnagyobbjai rajzolják a költő portréját. Már a névsorba is beleszédülünk: Babits, Németh László, Szabó Lőrinc, József Attila, Fülep Lajos, Örkény István, Füst Milán – csak néhány név kiragadva.
Ajánlom ezt a válogatást azoknak a fiataloknak is, akik nem félnek a „népi–urbánus” vita mélységeibe alámerülni, és azoknak is, akiknek már nem annyira „fejedelemre”, mint inkább „apára” volna szükségük irodalmunk nagyjai közül. Hiszen mi, akik magyarul beszélünk és írunk, a magunk módján mindannyian Adynak és Herdernek üzenünk.
(Nem menekülhetsz. In memoriam Illyés Gyula. Szerkesztette: Domokos Mátyás. Nap Kiadó, 2002. Ára: 1950 forint)

Miért éppen Krakkó?
Magyarok nyomában
M. Z.
Ha azt kérné valaki, mondjak egy szép európai várost, gondolkodás nélkül Sienát mondanám, amelyről könyvet is szerettem volna készíteni. Ha a kérés Közép-Európa kapcsán hangoznék el, nehéz lenne a választás, mivel eszembe jut Prága, Bártfa, Brassó, Gdansk és Krakkó. De ha ezek közül olyat kellene választanom, amelyhez idegen létére is számtalan magyar emlék fűződik, akkor egyből Krakkót vágnám rá. Nyilván ez vezérelte az Enciklopédia Kiadót is, amikor a Magyarok nyomában külföldön című sorozatát e várossal indítja, ahol kalauzunk a miskolci egyetem művelődéstörténeti tanszékének vezetője, Petneki Áron.
A szerző a bevezetőben idézi kicsit szűkszavúbb, ám ugyanolyan lelkes elődjét. Szepsi Csombor Márton 400 évvel ezelőtt, Europica varietas című művében a város fekvéséről és alapításának legendájáról írt: „Krakkó Lengyelországnak szép kies helyen való metropolja, király lakóhelye, mellette az nagy Viszla vize… Erős kőkerítése gyakor bástyákkal vagyon, de csak szintén egyszer, árokja semminek nem jó, az házak szép iratosak (festettek) benne. Nevezetet vött egy Krakus nevű nemesembertől.”
Az első írott emlék egy hispániai zsidó kereskedő arab nyelvű leírása 965-ből, amelyben a várost mint a Kelet és Prága közötti legfontosabb kereskedőhelyet említi a szerző. „A kereskedelmi kapcsolat kötötte össze a két szomszédos királyságot is – írja Petneki Áron –, Lengyelországból a fémfeldolgozáshoz szükséges ólmot, a ruházathoz vásznat, prémeket szállítottak délre, magyar földről pedig rezet, lovat és bort vittek északra. A magyar út Budán, Kassán át vezetett, onnan Eperjes, Bártfa, illetve Lőcse felé ágazott el.”
A városba érve azt ajánlja, hogy „kövessük az elődök lába nyomát ugyanúgy, ahogy az idegen századok óta megközelíti Krakkót, melynek fő tengelye az a királyi út, ahol egykor a királyi és koronázási menetek vonultak: a Flórián-kapun át a főteret, a Grodzkát érintve fel a királyi várba, a Wawelbe. Amerre megyünk, mindenütt lesz olyan látnivaló, amely rövid megállásra késztet bennünket, hiszen valamiképpen kapcsolatban áll a magyar történelemmel vagy kultúrával.”
Hogy kinek készült ez a könyv? Mindenkinek, aki valaha is járt e városban, és „az magyaroknak”, akik látni akarják. Mert ezt a várost mindenkinek látnia és ismernie kell, mint Buda várát, Fehérvárt vagy Esztergomot ott fenn, a Duna partján.
(Petneki Áron: Krakkó. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1800 forint)

Egymás ellenében vagy együtt?
Kossuth és Görgey levelezése, 1848–1849
Rosonczy Ildikó
„… menjünk, haljunk meg két tiszta akaratú vértanúként az árva honért, ha azt ezen hiúság- s ezen önzésteljes hidraszerű ármánytól megszabadítani nem tudjuk. Ha látjuk-e még egymást, nem tudom, annyit tudok, hogy mint becsületes, erős akaratú, tiszta lelkű hazafi, halok vagy élni fogok, amint s ameddig azt hazám érdeke kívánja” – írta Görgey 1849. március 21-én Kossuthnak, akit az utókor a romantikus hazafiság szimbolikus képviselőjének tart.
A szabadságharc óta eltelt másfél évszázad alatt szövegkörnyezetükből kiszakított idézetekkel, kortársak tépelődő, a leveretés okait kutató, esetenként önigazoló megnyilatkozásaival, aktuálpolitikai történelemmagyarázattal sikerült az ellentétpárokban szívesen gondolkodó magyar közvéleménnyel egy hamis mítoszt elfogadtatni. Ha Kossuth Lajosnak, a magyar polgári átalakulásért folytatott küzdelem politikai vezetőjének helye van a nemzeti panteonban, akkor nincs helye ott katonai vezetőjének, Görgey Artúrnak. Kettejük kibékíthetetlenné növesztett ellentétének, majd az arra épülő árulás vádjának sötét árnya rávetült a szabadságharc egész történetére, s így mintegy relativizálta is a magyar polgári rend és alkotmányosság megvalósításáért kifejtett össznemzeti teljesítményt.
Megcsontosodott előítéletek felszámolását segíti elő az a 366 tételt tartalmazó vaskos kötet, amely Kossuth és Görgey a szabadságharc alatt egymáshoz írt leveleit öleli fel, s így személyes kapcsolatuk hiteles krónikájának tekinthető. Az 1848 szeptemberében írt első levelek egyikében életre-halálra kész embereként ajánlja fel szolgálatait a 16 évvel fiatalabb, ismeretlen őrnagy a nagy tekintélyű politikusnak, az utolsó előttiben pedig a menekülő Kossuth vádolja a fegyverletétel felelősségét magára vállaló Görgeyt, akit felemelt a porból, s aki „a hazának gyáva hóhérjává lőn”. Valóban Kossuth látja meg Görgeyben a jövendő tehetséges hadvezért, s kezdeti bizalmas viszonyukat és szoros szövetségüket mi sem jelzi jobban, mint hogy naponta többször és jórészt saját kezűleg írnak egymásnak. A válságos november–december hónapban mindketten hallatlan eréllyel és energiával küzdenek a honvédelem biztosításáért, az önálló magyar hadsereg megszervezéséért, felszereléséért. A felmerülő gondokra azonban más választ ad a politikus, és mást a katona. Görgey részéről a bizalom végleges megingását nem politikai nézeteik különbözősége, hanem a tömeges orosz katonai beavatkozás híre jelenti, amelyet (mint tudjuk, tévesen) a függetlenségi nyilatkozat következményének tart, s úgy látja, hogy a kossuthi optimista helyzetértékelés a nemzetközi viszonyokat illetően kudarcot vallott. Az utolsó zaklatott, egyre reménytelenebb kiútkeresés időszakában írt, egyszer baráti, máskor rideg, kötekedő vagy száraz tényközlő levelek hol az egymásrautaltság felismeréséről, hol az esetenként félreértéseken alapuló bizalmatlanságról és egymásnak feszülésről tanúskodnak.
A Hermann Róbert összeállításában és mintaszerű szöveggondozásában megjelent kötetből, amelynek ott a helye az iskolai könyvtárakban, a történelemtanárok s a magyar történelem sorsfordulói iránt érdeklődő olvasók könyvespolcán, nemcsak a két nagy formátumú személyiség drámája bontakozik ki, hanem az önvédelemre vállalkozó nemzet áldozata is. A háttérben felbukkannak a vagyontalan, saját felszerelésük megvásárlására képtelen honvédtisztek, az általánosan felkelt nép, a megfutó nemzetőrök, a katonáját a hadifogságtól megmentő Jelics főhadnagy, a magyarul tíz szót alig tudó, de kunként káromkodó, kurucként elöl vagdalkozó Pöltenberg őrnagy, kilépett schwarz-gelb tisztek, előléptetésre váró, engedetlenkedő, hiú parancsnokok, a Haynau által kivégzett Gruber Fülöp százados két gyermeket nevelő, támogatásra szoruló özvegye, s ott menetelnek a felszerelésben, öltözetben hiányt szenvedő honvédek, akiknek „egyik fele mezítlábas, másik gatyás”, akik az isaszegi csatában homokkal töltött töltényeket találnak, de akik mindennek ellenére mégis bíznak feletteseikben, és megvívják a szabadságharc nagy csatáit.
(Kossuth Lajos és Görgey Artúr levelezése, 1848–1849. Sajtó alá rendezte Hermann Róbert. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 3880 forint)

Vízben álló piramisok
R. J.
Évszázadok óta foglalkoztatja az embereket a kérdés, hogyan építhették az ókori Egyiptomban a piramisokat. Nagy gondolkodók, tudósok próbálták megfejteni a titkot: Hérodotosz szerint a köveket húzták, mások úgy vélték, szélenergiával hajtott sárkány szolgált emelődaruként. A legújabb kor embere a gördülő kövek elméletét dolgozta ki, sokan pedig abban hisznek, hogy földön kívüli lények alkották meg az öröklét szimbólumait. Most újabb elmélettel ismerkedhetünk meg a Vízben álló piramisok, lebegő kövek című munkából, amelyben a szerző saját kutatásainak eredményét teszi közzé: a víz felhajtóereje segítségével tudták rendeltetési helyükre szállítani a többtonnás köveket.
Sörös István, a könyv írója Felsőörsön él, geodéta, villanyszerelő, ács, bútorasztalos. Lelkes balatoni hajós, és több vízi jármű neki köszönheti létét. A víz fizikai tulajdonságainak kiváló ismerete és számtalan útleírás elolvasása késztette arra, hogy maga is felfedezőútra induljon Egyiptomba. Bejárta a piramis- és templomépítések csaknem teljes területét; az ott látottak mindenben alátámasztották feltételezéseit. Kétéves kutatómunkájának következtetései szerint ezeknél az építkezéseknél döntő szerepet játszott a víz, az ókori ember gondolkodásában nélkülözhetetlen elem. Az építmények alapját vízszintezéssel jelölték ki, a felhajtóerő segítségével több tíz és száz tonnás építőelemeket tudtak mozgatni.
A most megjelent könyv A csoda az emberben van című sorozat első kötete. A Sörös István vezette kutatócsoportnak szándékában áll hasonló kiadványok megjelentetése más kulturális rejtélyek – például a máltai keréknyomok, a karnaki dolmensorok titkainak – megfejtéséről is.
(Sörös István: Vízben álló piramisok, lebegő kövek. Mandorf Bt., Felsőörs, 2001. Ármegjelölés nélkül)