PÁVAÓL

Valaha volt igazság. No, nem olyan világraszóló, inkább csak helyi érdekű, és nem is rendíthetetlen és vakító, hanem követhető és barátságosan gyarló. A mi igazságunk volt, a megkoronázott féligazság, az engedélyezett látszat, az egyezményes paródia játékmestere. Volt igazság, kicsit szétálló szemű, tömpe ujjú, zsíros arcú, partizán-szókincsű, onnan jött a távoli, medveszőr-sötét Moszkvából. Mire ideért, már nem lengte körül vodkaszag, nem zörgött a belső zsebében a Pravda, nem pofozta az utcai limonádéautomatákat. Szép szál, nagy csontú magyar féligazsággá rugódott, Operaházba, téeszközgyűlésre, parlamenti fenyőünnepre egyaránt felölthető félkomfortos, balkezes, -lábas, hátulgombolós talárjában. (És mi minden nem volt még ez az összetéveszthetetlen, jávorszarvas-pofájú, málnakrémrózsaszín, undormányos, közös és mindenkinek mást jelentő igazságfenomén, hajaj! De szép is volt, hogy volt!)
És akkor, hogy bele ne zavarodjunk a lehetséges magyarázatok bozontos sűrűjébe, és felismerjük a valót és a szükségszerűt – adatott nékünk néhány kommunista. Hogy miféle ember a kommunista, azt csak a különleges anyaghoz illő különleges nyelven tanácsos elbeszélni. Én csak annyit tudok, hogy az eszme csodálatosan bonyolult fény- és árnyjátékának ő a lélektani prizmája, belőle sugárzik tovább egyenes és merész sugárban. Tehát minden pártos igazság annyit ér, amennyit az épp a közelben felbukkanó s belébotló kommunista megért belőle. Ő a tudományos jövőcsinálás gyarló médiuma, megszállottsága erőt ad, ügybuzgalma lelkesít. Ki érthetné meg más Marxnak, a nők koszorújában töprengő filozófusnak a jövőcsikarását, történelem-hurutját, világ-grippéjét, a bölcsészet rezignált, mély értelmű gyengélkedését? Hogyne fogná föl a jelen töredékének ezredrésze alatt is, távol a távlatosságtól a pártvadkanok röfögő, sörtés vonulását az új kor jeleként szétáradt ködben?
A kommunista maga az eszme embertökéletlenségű helytartója, aki elvtársi sétahajózáson a víznek árjába hugyozván, vadászvacsorákon elvtársnőket a hordóhoz szorítván, önvédelmi fegyverrel zárórát meghosszabítván mégiscsak utat mutat. S valljuk meg, mi magunk is emberek vagyunk, erősen hatott ránk ennyi fogyatékosság, elképesztett és megbénított ennyi korlátoltság, s ha nem is hittünk a kommunizmusban, azért értettük a kommunista primitív vagy agyafúrt akaratát, bámultuk eltökéltségét. Ő mégiscsak közülünk való, és magas történelmi kiválasztottságából bármikor visszatérhet hozzánk. Jártak-keltek köztünk, előzékenyek, hétköznapiak voltak, velünk zsörtölődtek az országos bajokon, s titkon csodálkoztak is, hogy a balról jött koncentrációs táborok, internálások és kínzások sem tették jobbá az emberiséget.
Végleges végüket az a lappangó felismerés váltotta ki, miszerint a kommunizmus nem lehet jobb, mint a kommunisták. Az ancien régime emberei szétszaladtak, visszapottyantak a rejtőztető hétköznapokba. Elmúlt az apró kielégülésekhez juttató, türtőztető rend.
Felharsantak a szidolozott dudák, kövéren és pici balettcipőben megjelent a demokrácia az öszszelejmolt reflektorok fényében. Addigra lebontották a festett ország díszleteit, kikapcsolták a ventilátort, eltüntették a széksorokat és a zenekart, és egy karikás szemű, csapzott clown körbemutatott a hirtelen támadt káoszon: szabad vagy! Óriási bált rendeztek: okos tapírok, rafinált sünök, kaján hangyászok, társasági kecsre fanyalodott varacskosok illegtek a fény és a pezsgő felvilágában. Hajszolódtak az egyre hidegebb tálak körül, a zenegép, mint egy tébolyult palacsintasütő váltotta a lemezeket, több és még több energia kellett. Nagy fuldokló kábeleken jött az áram a meszelt, betonfalú pincéből, ahol ember nagyságú mókuskerekek táplálták a generátorokat. S a kerekekben ott loholt a hét vezér, Ady, Kodály és József Attila, Vargáné Ispiláng Emília, Éliás, Tóbiás, János vitéz, Szerb Antal és Radnóti Miklós.
Nahát, dőlt a büfé pultjára, szomorú söre mellé a közmagyar öreg, megereszkedett arcú lakótelepi kommunistákkal bratyizva, lám, lám, bámul ki a bepárásodott ablakon, már megint történik valami odafönt. Azt hiszem, oda az igazság, ma mindenkinek igaza lehet, azt pofázik, amit akar, lilára festheti a haját, vadházasságban élhet egy levelibékával. Szabad vagyok, na és akkor mi van? Mi itt meg is dögölhetünk (mondta átnedvesedett tekintettel a velünk egylélek sörmagyar), ugye, hát így van? Erre aztán szépen rábólintottak a szürke fejek. Van már mindenünk: torelancia, plularizmus, kopromisszum. De hol van a Szokol rádió, a zónapörkölt kisfröccsel és a Brakfeld Szikfrid?
Ordíthat a kidagadt nyakerű sültkonzervatív, az igazságai szétfutnak, mint a cirkuszból szökött, felöltöztetett éhes majmok. Fenyegetőzhet, fortyoghat a fosszilis kommunista, akkor pirkad újra az ég alja, ha kinő a Lenin-szobor fején a haj. Elkészült az új házirend, lehetett lázadni, csak bátran, és lehetőleg őszintén. Kellettek az aláírások, a nagygyűlések, a méltóságteljes tüntetések, a petíciók, a nyílt levelek, a vitaműsorok, hogy mindenki hallja, hogy majdnem mindenki elégedetlen, van közösség, áll Buda…
Mára – nyolc-tíz év után – csak a reggeli kávé „idegesít” fel, s akkor le is ülök a Vadászy Lacitól megörökölt vastag konyhaasztal mellé. Megbámulom a távoli hegyeket, a mögülük kikászálódó napfelkeltét, ezt a pompás, lomha színjátékot. A kisebbik diófámon időnként megjelenik egy harkály, és szorgosan tágítja a törzs sebeit. A macskák felneszeznek a kopácsolásra, s kurrogva hipnotizálják a madaramat. De ő marad. Mögötte a Nap olajban úszó égi serpenyő.