Az elhagyatott, elszennyeződött ipari romtelepek, „barnazónák” megtisztítása, környezetkímélő újraélesztése társadalmi érdeknek sürgető, feladatnak bajos. Meglehet, akkor a legbajosabb, amikor a privatizáció tervszerűtlenül, a rehabilitáció külső anyagi segítség nélkül indul meg. Tanulságos ezt konkrét esetenként vizsgálni. A „volt Csepel Művek” privatizálás utáni története zökkenők sorozata, ehhez képest bravúrnak is tarthatjuk azt, ahogy rekonstrukciós ipari park formájában talpra állították a székesfehérvári Videotont…
A több mint kétszáz hektáros csepeli gyárterületnek városias a gépkocsi- és teherautó-forgalma. Macskaköves főutcáján – azt mondják – mindig volt élet, közvetlenül azután is, hogy a 80-as években már részekre bomlott Csepel Vas- és Fémművek 1990 körül kimúlt. Az elmúlt évtized közepére csaknem kétszázötven új tulajdonos települt ide a kicsiktől a Siemens-méretűekig!
A bejárathoz közeli, rendbe hozott épületben a felirat szerint kerékpár-nagykereskedés rendezkedett be. A terület belsejében függőleges határvonal oszt ketté egy aprótéglás házfalat: arra merő korom, erre pucolt, világos… Tehát az épület innenső felének megint van gazdája; bent a szűk helyiségekben a ruhaüzem hímzőgépei pizsamákat, gyermekalsókat cifráznak. A süket is kihallaná az utcasarki, visszhangos pléhcsarnokból a kovács kft. jelenlétét. Mint egy dobos a „megakoncert” próbáján, úgy kezel izzó vasnyalábokat a régi prés. A csarnok fedetlen, szennyezett talajáról olajos por száll föl. A szemközti saroképületben már egy italautomata-forgalmazó és -karbantartó vállalat irodája, raktára bukkan elő. A főnök dicséri a terület jó megközelíthetőségét, a belváros (bankok, boltok) és az M0-s körgyűrű közelségét. Nem helyezné át telephelyét egyik Pest közeli falu határába sem. Ámbár a környezetet kissé csúnyának tartja, és átélt már egy-két kellemetlen pillanatot a telepen…
A cégek sokaságával ugyanis a működési bénultság is megjelent az egykori Csepel Művek falai között. Nagy Ágnes városrendező-építész, a Váti – Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Kht. munkatársa az átgondolatlan privatizációt okolja ezért. A mostani állami vagyonkezelő elődje nem bánta a feldarabolódást, fittyet hányt a sajátos adottságokra. Minden jelentkező akkorát hasíthatott a területből, amekkorát akart, ráadásul tetszés szerinti helyen.
Az országos viszonylatban egyedi termelő-infrastruktúra – ötféle vízvezeték, gőzvezeték, sűrítettlevegő-vezeték például – a 90-es évek eleje óta kihasználatlan, hiszen ott, ahol egy-egy darabja húzódik, most sátorponyvát raktároznak vagy tortát sütnek. Az egységes üzemeltetés, valamint a cégközi kooperációra képes ipari park lehetősége elúszott amiatt, hogy a várostól teljesen független közműrendszer, műszaki háttérszolgáltatás nem maradt egy kézben. Más vette meg a belső vasutat, más az erőművet.
A két és fél száz vállalkozás megindulását az osztatlan közös tulajdoni helyzet is nehezítette. Mivel megmaradt az egész iparterület eredeti, egyetlen helyrajzi száma, a bankok nem látták biztosítva a hitelfedezetet. S ha a közműre vonalszerűen kapcsolnak használókat, külön-külön ki tudná mérni a fogyasztást?
A tulajdonosok, az ÁPV Rt. és az önkormányzat – megelégelvén a helyzetet – egy napon képviseletet alakítottak, és megbízták a Váti Kht.-t az iparterületi rehabilitációs terv elkészítésével. A telkesítés immár lezárult folyamatát sok-sok jogi és anyagi konfliktus akadályozta. A magánosítással kialakult területhatárok semmiféle építési szabálynak nem feleltek meg. A környezetvédelmi gondok mindmáig feszültséget keltenek a telepen. A külföldi nagyberuházókon kívül – tájékozottság híján – szinte senki nem kötötte ki, hogy kármentesítési felelősséget csak a birtokba jutás utáni esetekért vállal. Így a hatóság a környezetvédelmi törvény alapján bármikor kármentesítésre kötelezhetné az új tulajdonost, még akkor is, ha területét mondjuk száz éve, a boldogabb Weiss Manfréd-időkben szennyezték el.
A működőképesség „terápiája”, a jogi helyzet rendezése még tart. De a végleges felparcellázással az egykori Vörös Csepel gyárterülete telekjogilag olyan lett – a városrendező-építész hasonlatával –, mint a külső Váci út ipari sávja. Az egyes részek külön-külön adhatók-vehetők; teljesen függetlenek egymástól.
A Levegő Munkacsoportban programalkotó szinten foglalkoznak a rozsdaterületek kérdésével. Beliczay Erzsébet elnökhelyettes úgy látja, nem feltétlenül a kis- és középvállalkozók versenyképességéért kitalált ipari parkok céljára kellene hasznosítani e városfoltokat. A csepeli keservek az ő értelmezésében arról szólnak, hogy – főleg vezérlőelv híján – nehéz lenne hirtelenjében elegendő hasonló arculatú vállalkozást egybegyűjteni. De miért ne települhetne ilyen helyre egy nagyvállalat?
Sajnos a tőkeerős, nagy területi igényű világcégek Magyarországon szívesebben választják a zöldmezős megoldást, ahol a zöld mező szó szerint valódi – eltűnésre ítélt – zöld mezőt jelent, nem természetvédő elkötelezettséget. Holott az utóbbi szempont lényegbevágó egy világváros közelében, a Pilisi-, Zsámbéki- és Budaörsi-medencében, a Tétényi-fennsíkon. E tájaknak a még megmaradt természetes és mezőgazdasági területei, óriási raktár- és gyárdobozokkal el nem csúfított tájrészletei mindjobban fölértékelődnének az ország és a nagyvilág szemében – már ha átöröklődnének.
Miért nem elég vonzóak a külföldi nagyberuházók szemében a városi rozsdaövezetek? Hiszen kész utak, közmű vár ott rájuk, tömeges, képzettnek mondható munkaerő, amelyet nem kell utaztatni, netán még felvevőpiac is akadna helyben. Miért hagyják figyelmen kívül, hogy előnyökkel is kecsegtet a beépített területen való beruházás?
Beliczay Erzsébet szerint nem elégséges magyarázat a költségesség, az, hogy meg kell tisztítani a területet a szennyeződésektől, s hogy a lebontás vagy felújítás is sok pénzbe kerül. Elsősorban azért nincs ilyen területekre kereslet, véli a környezetvédelmi szakértő, mert egy világcég megbízottja áttekinthető és védhető álláspontot akar főnökei elé terjeszteni az alapítandó leányvállalat lehetséges helyszínéről. Ha az agglomerációs települések önkormányzatai „bagóért és tálcán” kínálják a sebtiben intézményi területbe vont szántót, sőt ha a csalogatásba a főváros határán kívül eleve alacsonyabb ipari adó kedvezménye, időleges elengedése is beletartozik, a befektető nem a feltáratlan helyzetű, bonyolultabb ügyintézést igénylő rozsdaterületet fogja választani.
Ezért sürgeti a Levegő Munkacsoport, hogy az önkormányzatok mindenütt mérjék föl az ilyen helyek szennyezettségét, környezeti állapotát, a kármentesítési teendőket. Hogy az eladó is, az érdeklődő is érzékelje, mire számíthat. Utána mérlegelni lehet, vajon a terület eddigi gazdája nem tudná-e olcsóbban elvégeztetni a terület megtisztítását, mint a befektető.
Ez az országos környezetvédő szövetség egyébként üdvözli, hogy a kormány a Széchenyi-tervében támogatni kezdte az „ipari ingatlanfejlesztés és területhasználat barnamezős módozatát”.
A Gazdasági Minisztérium 49 ilyen idei pályázata, több száz alpontja között a struktúrafejlesztési főosztály vezetője, Nikodemus Antal segít eligazodni. A Széchenyi-terv negyedik fejezetében, a regionális gazdaságépítési programban két helyen esik szó az elhagyatott ipari területekről. Az egyik az összesen 3,5-4 milliárd forint pályázati támogatásra kiszemelt (többségükben zöldmezős) ipari parkok fejlesztésénél található. Az ipari park címet elnyerő barnamezős beruházás támogatást kaphat „volt ipari területek infrastruktúrájának, épületeinek rekonstrukciójához”. Kiderül, a pályázók eddig csak kisebb, részbeni barnamezős projektekre kértek támogatást, például gyártelepek toldalékához. Ez a „vegyes ipari park” esete. Például a zöldmezős beruházás szomszédságában lepusztult gyárterület, volt orosz laktanya van, s így lehetséges volna a raktárbővítés.
A Széchenyi-terv még egy ponton hozzájárul a rozsdaterületek iránti kereslethez: a nagy területet nem igénylő egyedi telephelyek kialakításánál. Főleg városi épületek ipari ingatlanhasznosításáról van itt szó, többnyire kezdő kisvállalkozók támogatásaként.
Tény, hogy a jelenlegi tárcaprogram barnamezős célokra most még nem biztosít akkora forrásokat, hogy azoktól igazi áttörést lehessen várni. A főosztályvezető indoklásul a volt NDK és Lengyelország modelljére utal. Az egykori szocialista országok közül a rendszerváltozás után e két helyen valósítottak meg átfogó, sikeres programot a régi nagy ipartelepek újfajta feltámasztására. Ám a magyar privatizációs fejleményekkel ellentétben az ottani hatalmas nehézipari komplexumokat nem részenként adták el. A gyárterületek tulajdonviszonyai ott nem váltak olyan kuszává, mint nálunk, ahol a kivásárlások, a hitelezők ingatlan vagyonból való kielégítése volt a jellemzőbb. Ezért azokban az államokban könnyebben lehetett a rehabilitációkat területfejlesztési alapon elvégezni. De azt is meg kell hagyni: mind a német, mind a lengyel rehabilitációs program irdatlanul költséges volt. Német földön az ilyen újjászületett ipari gyáregységekben pusztán egyetlen dolgozó munkába állítása kilencvenötezer euróba került! A jóval szegényebb lengyeleknél a rozsdaövezetek központi kezelése már sok pénzt vont el a korszerűbb típusú kis- és középvállalkozások támogatásától – amit viszont a magyar állam érdemlegesen gyakorol.
Nikodemus Antal szerint ahhoz, hogy hazánkban is meginduljanak a nagyszabású barnamezős beruházások, előbb egy keretprogramnak kell megszületnie az érintett önkormányzatok vezényletével, a központi kormányzat, a főváros, a területfejlesztés szereplői és az érdekvédő szervezetek összefogásával.
A főosztályvezető egy térképábrán mutatja meg a mai Budapest problémás térszerkezetét: középütt a hivatal- és bérháznegyed („city”), majd a pesti körvasút sávjával is fölerősített gyűrű: a rozsdaövezet, kijjebb a panelövezet, aztán a kertvárosok s a vonzásköri falvak. A motorizáció fejlődésével s a városi zöld felületek beépítésével a zaj meg a rossz levegő sajátos jelenséget gerjeszt: a főváros belsejéből az agglomerációba özönlenek az emberek. Ez a „szuburbanizáció”. Nikodemus Antal is úgy látja: további gondok keletkeznek abból, hogy a külföldi tőke zöldmezős beruházási igénye az ország közepén összeütközik – többek között – a jobb életminőségért, természetközelibb életformáért Pest megyébe kirajzott polgárok érdekével.
A Gazdasági Minisztérium jelenleg az iparipark-programon belül pályáztat zöldmezős beruházásokat, ha az adott telephely ipari park címmel rendelkezik. Ez utóbbit a miniszter csak szigorú szabályrendszer alapján ítélheti oda. Előfeltétel az összes szakhatósági – közte a környezetvédelmi felügyelőségi – engedély, a tulajdonviszonyok rendezettsége és az önkormányzati rendezési tervvel való összhang. Más a helyzet, ha a beruházó terve olyan magánterületet céloz meg, amelylyel az önkormányzatnak egyéb szándéka van, például hogy az továbbra is a lakóközösség felüdülését szolgálja.
Csakhogy ez a fajta képviselő-testületi hozzáállás egyre ritkább Buda vonzáskörzetében. Illés Zoltán, az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának elnöke egymás mellé illeszt két figyelemre méltó tényt. Egyrészt mára szinte nem maradt más privatizációs érték, mint a zöld felületek; másrészt ezeket mint külterületeket igen gyakran azok vették meg Budapest környékén, akik később döntést hoztak – összeférhetetlenségtől nem zavartatva – az átminősítésükről. A lakóparkokkal, ipartelepekkel, logisztikai bázisokkal és bevásárlóközpontokkal – sokszor telekspekulációs előzményekkel – körbeépülő településeken reggelente már a mellékutcákból is nehéz kihajtani. Befagy az autó- és kamionforgalom. Mi lesz – teszi fel a kérdést a parlamenti képviselő –, ha néhány év múlva egymillió ember „kiabál”, hogy nem tud fővárosi munkahelyére eljutni? A válsághelyzetre szabott kései beavatkozás miatt éppen a hátrányos helyzetű térségek fejlesztésére és a rozsdaövezetek gondozására nem jutna majd pénz. Ez esetben a befektetők továbbra is főleg a Budapest környéki zöld mező iránt érdeklődnének, ami az agglomerációs természeti környezet pusztulását gyorsítaná fel.
A csaknem húsz települési tagszervezettel rendelkező Pilisi Civil Fórum is azt kérdezi: szükségünk van-e a nemzeti közkincsnek számító Pilis és Budai-hegység tájékán az újabb „ingatlanfejlesztésekre”? Mikor Dél-Pest, Kőbánya vagy a MÁV-iparvágányok hasznosításra váró, lebetonozott, romos területeit úgysem lehet többé visszaadni a természetnek…!
Ukrajna
Szánalmas: Az ukránok amiatt kritizálják hazánkat, amit ők maguk is csinálnak
