Szegény jó Batthyány Lajos!

Múlt kedden ért el a hír: a város különböző pontjain plakátok hirdetik, hogy március 14-én a Batthyány-örökmécseshez hívja Budapest lakosságát az „Otthont Magyarországból Összefogás” és más civil szervezetek. A plakáton az első felelős magyar kormány miniszterelnökének arcképe, s természetesen a kokárda sem hiányzik. A meghívó címe: „Ünnepeljük együtt a szabadság születésnapját.” Beszédet mondanak: Medgyessy Péter és Fodor Gábor. A hír hallatára az amúgy is ráncos homlokom még egy-két barázdával gazdagabb lett.

Barátaim, akik az eseményről értesítettek, tudják rólam, hogy inkább zárkózott vagyok, és ha az utcákat járom, akkor sem figyelek plakátokra, ezért figyelmeztettek, mondván, hogy nekem most meg kéne szólalnom. Nem szándékom untatni a kedves olvasókat családi történetekkel, de az összefüggések megértésének érdekében el kell mondanom, hogy családunk túlnyomó része külföldön él.
Hozzáteszem, hogy a család sem a török, sem a Habsburg-uralom alatt nem kényszerült az 1945 utánihoz hasonló exodusra. A család egyik ágának szerencséje volt, a maradék pedig a trianoni békeszerződés után Ausztriához csatolt birtokain húzódhatott meg. A többiek földönfutóvá váltak. Szibériában, majd Németországban, Dél-Amerikában, Hollandiában, Svájcban, illetve Magyarországon gyakorolták a túlélést.
Ez a túlélés Magyarországon volt a legsikertelenebb. Keresztapám, Batthyány Bálint, a festőművész Batthyány Gyula fia (aki az Andrássy út 60.-ban hagyta fogait), miután sikeresen bejárta Szibériát, a MÁV-nál dolgozott rakodómunkásként a 60-as évek elejéig, amikor egy elszabadult tehervagon mindkét lábát levágta. Jellemző rá, hogy halálos ágyán eszébe jutott az aznap estére szóló vacsorai meghívás. Telefonáltatott, hogy nagyon sajnálja, de nem tud eleget tenni neki.
Homlokráncaim szaporodása azért történt, mert kissé ismerve a rendező „civil” szervezeteket és a meghívott szónokokat, az az érzés támadt bennem, hogy mi itt bizony nem a „szabadság születésnapját” fogjuk ünnepelni. A rendezvény napján aztán kiderült, hogy érzéseimmel nem vagyok egyedül.
A Magyar Nemzetben megjelent az egyik kedves rokonunk erélyes tiltakozása, amely mindenféle előzetes egyeztetés hiányában is mély együttérzésemet váltotta ki. Ezek után megtartották a „szabadság születésnapja” ünnepét! Hát mit is mondjak? Előérzeteim nem hagytak cserben. Eltekintek az ünnepség és az ott elhangzott beszédek minősítésétől, már csak azért is, mert nem voltam jelen. Csupán annyi engedtessék meg nekem, hogy egy jelentéktelen kis dologra felhívjam a tisztelt szervezők figyelmét: Batthyány Lajos egy mélyen vallásos, családját szerető ember volt, aki életcéljának a magyar nemzet felemelkedését tűzte ki. Ezért a célért volt képes meghalni, az ő erkölcsi világrendje ezt így követelte. Uraim, ugye értjük egymást?
Hanti Vilmos úr, az „Otthont Magyarországból Összefogás” elnöke a televízió azon kérdésére, hogy mit szól a Batthyány család tiltakozásához, azt nyilatkozta, hogy feltehetőleg nagy a család és bizonyára vannak olyan tagjai, akik a szervezőkkel ünnepeltek és örültek. Kedves Hanti úr, ön téved! A családnak nincsenek ilyen tagjai.
Medgyessy Pétertől az a megjegyzés jutott el hozzám, hogy nem érti, mi köze a Batthyány család ma élő tagjainak Batthyány Lajoshoz. Hát éppen ez a baj, drága Medgyessy úr!
Esetleg a választások után – ha van öt perc ideje – szívesen elmagyaráznám önnek az összefüggéseket Batthyány Lajos és családunk ma élő tagjai között, illetve még szívesebben azokat, melyek a vértanú miniszterelnököt és az egész magyar nemzetet összekötik. Ezen szolgáltatásom teljes mértékben díjmentes lenne.
Budapest, 2002. március 20. Batthyány Bálint