Nem volt türelmes a társadalom Locsmándi Miklóshoz. Kinevezése pillanatától kezdve főleg arról írtak az újságok, hogy – ámbátor első diplomája szerint középiskolai énektanár és karvezető – „kívülről” érkezett a dalszínház világába. Fizikus. A közgazdaság-tudományok doktora. Az informatika közelében eltöltött harminc évét kívánja kamatoztatni az intézmény felvirágoztatásában… Aztán csönd támadt körülötte. Az általa vezetett intézmény körül is. Még az se igen korbácsolta fel a közhangulatot, hogy az április 1-jével véget érő budapesti tavaszi fesztivál több rangos programjának is, Verdi Otellójának, Erkel Bánk bánjának, Wagner Parsifaljának, a Stuttgarti Állami Operaház vendégjátékának az Opera és az Erkel Színház volt a helyszíne, az életre hívója. A Magyar Nemzet nem felejtette el föltenni a kérdést a főigazgatónak: Hogyan telt el az első száz nap új hivatalában?
Az első két hétben gyakorlatilag semmivel nem tudott foglalkozni – meséli Locsmándi Miklós a kezdetekről. Ez az időszak az interjúk jegyében telt el, olyan sokan voltak kíváncsiak rá. Pályázatának egyik sarkalatos pontja kiváltképpen nagy viharokat kavart. Az intézménynek nem szerencsés – butaság – két házat működtetnie – ezt nyilatkozta az Opera és az Erkel Színház „kettőséről”. Az első száz nap után föltehetően a Magyar Nemzet olvasói is arra kíváncsiak a leginkább, e nézetét most is fenntartja-e?
– Igen – mondja –, ha nem is olyan logikai sor végén, mint korábban.
Két eltérő profilú intézményben gondolkodott kezdetben, de tudta, hogy hosszú út vezet a megvalósításához. Külső szemlélőként is tisztában volt vele, hogy a díszlet- és jelmezkészítő műhelyeket, az adminisztrációt kettéválasztani – súlyos műtét. De meg lehet próbálkozni azoknak a szolgáltatásoknak a „piacosításával”, amelyeket az Operaház önmaga számára nyújt.
– A művészi minőség érdekében eltervezett változások – úgy tűnik – látványosan felgyorsultak, és azok részben a két ház szétválasztása irányában is hatnak – mondja a főigazgató. A fő-zeneigazgató, Győriványi Ráth György elképzelése szerint szeretnék elérni, hogy egy produkcióban mindig ugyanazok a művészek vegyenek részt, ennek jegyében kerül sor a következő évadtól a két ház zenekarának és énekkarának a különválasztására. A műsorpolitikai alapon történő szétválasztás annak ellenére sokkal problematikusabb, hogy szinte mindenki egyetért abban: az Erkel Színháznak valamilyen „népoperai” szerepet kellene kapnia. A két háznak hagyományosan más a közönsége, de érdekes módon ez is a profil szerinti szétválasztás ellen hat. Az Operaház közönsége a drágább, az Erkelé az olcsóbb produkciókra „vevő” – ezért is indokolt, hogy időnként egy-egy produkciót átvigyenek az Operából az Erkelbe és viszont. Vannak tehát olyan motívumok, amelyek a szétválasztás irányába mutatnak, s vannak olyanok, művészi és üzleti megfontolásból származók egyaránt, amelyek az Opera és az Erkel együtt tartása mellett érvelnek.
– Hogyan működik a sokak által már a kinevezések pillanatában abszurdumnak minősített kettős vezetés, milyen a viszony a hétköznapokban a főigazgató és a fő-zeneigazgató között?
– Együttműködésünk zavartalan és tökéletes. Titka és magyarázata a kölcsönös bizalom. Meg a munkamegosztás. A hierarchia csak formális, a művészeti kérdésekkel kizárólag a fő-zeneigazgató foglalkozik, a nem művészeti jellegű kérdésekkel a főigazgató. Ami részben művészeti kérdés, részben gazdasági természetű probléma, mint például a fizetések kérdése, ott megegyezésre kell jutni.
Miként? Ez is megtudható Locsmándi Miklós szavaiból. A főigazgató meghatározta, hogy a teljes költségvetési keretből mennyi jut az énekkar és a zenekar tagjainak, a balett-táncosoknak, majd ezeket a keretszámokat egyeztette az adott területek vezetőivel, a fő-zeneigazgatóval és a balettigazgatóval, hogy a nagyságrendeket illetően elfogadhatók-e. Elfogadhatónak találták. Ezután a művészek esetében – a szakszervezettel való egyeztetések alapján – olyan bérezési rendszert alkalmaztak, amely több szempont figyelembevételével alakíthatja illetményüket. A magánénekesek például kapnak egy egzisztenciális tartalmú induló illetményt, három meghatározott összeg közül az egyiket (más összegről rendelkeznek Kossuth-díjas és vezető művész, a főszerepeket éneklők, valamint a kis és középszerepeket éneklők esetében). Ehhez jön az Operaházban eltöltött évek alapján megállapítható korpótlék, és van minőségi keresetkiegészítés és a mennyiségi teljesítménnyel arányos keresetkiegészítés is, amely a fellépti díjakból és a próbadíjakból tevődik össze. (Attól, aki fegyelmezetlenül dolgozik, például elkésik, ez utóbbit meg lehet vonni.) E konstrukció létrehozása után arról kellett határozni, mi mennyi pénzt jelent: az induló illetmény, az egyes előadások után járó gázsi… Pillanatnyilag ott tartanak, hogy az összes kategória számszerűsítve van.
– Az operarajongókat bizonyára érdekli, hogy az a – mondjuk – Kossuth-díjas, népszerű művész, táncos vagy énekes, aki gyakran lép fel az Opera színpadán, mindig kiváló művészi teljesítményt nyújt, sosem késik, az új bérezési szisztéma szerint mennyit visz haza anyaintézményétől? Kevesebbet, mint a fiatal bankárok, pályakezdő számítógépes szakemberek? Mind ez idáig ugyanis erről panaszkodtak a Magyar Állami Operaház művészei…
– Számításaink szerint, ha az új béreket kezdjük el osztani, nem lesz az intézmény szégyenfoltja jeles művészeink átlagos havi jövedelme – válaszolja a főigazgató.
– Amikor az új operaházi vezetőség munkához látott, a sajtó megtelt a táncosok sanyarú sorsáról szóló híradásokkal. Mintha ők nem volnának az énekesekkel egyenrangú, édes gyermekei az intézménynek – állították a rosszkedvű írások. A frissiben kikalkulált bérek indokolják vagy cáfolják az ilyen természetű panaszokat?
– A balettigazgató kérésére pozitív diszkriminációt szavaztunk meg a balettkar béreinek a rendezésére. Jövedelemlemaradásukat az énekkari tagok mögött – amely korántsem volt annyira tragikus, mint a minimálbérrel szinte egyenértékű alapilletményük – rendeztük. Minden további kategorizálás, pénzügyi átcsoportosítás a balettigazgató hatáskörébe tartozik. „Házon belül” nincs immár egyenetlenség az operaénekesek és a táncművészek között. A vendégművészek honorálása tekintetében viszont igen. Be kellett látnunk, hogy szerte a világban – a nemzetközi sztárkultusz sajátos következményeként – az operaénekeseket fizetik meg jobban, nem a balettművészeket. E tekintetben a 2002-es esztendőt kísérleti évnek tekintjük, meglátjuk, hogy a fő-zeneigazgató és a balettigazgató által is jóváhagyott, egymástól lényegesen eltérő pénzügyi keretekből mire futja, s a következő évadban a kísérlet tanulságaiból okulva változtatunk – ha indokolt – a vendégművészek tiszteletdíjára létrehozott pénzügyi kereteken.
– A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a jóvoltából igen mutatós összeggel, 7,8 milliárd forinttal gazdálkodhatnak ebben az úgymond kísérleti esztendőben. Mire futja belőle? S vajon számíthatnak erre az Európa két legrangosabb operaházának, a milánói Scalának és a londoni Covent Gardennek az állami támogatásához közelítő összegre az elkövetkezendő időkben is? Netalántán az inflációt is figyelembe vevő emelkedését is belekalkulálhatják pénzügyi terveikbe?
– Ez az összeg a hosszú évek során kialakult bérezési lemaradások és aránytalanságok rendezésére elegendő. Felújításokra, értelmes vagyongazdálkodásra ez a summa is csak több év, akár egy évtized alatt lesz elegendő. Még akkor is, ha az idén százszorosa a 2001. évinek a beruházási keretünk: ötszázmillió forint. Azok az adósságaink azonban, amelyek a két épületen felhalmozódtak az elodázott karbantartások kapcsán, ennek a sok pénznek a sokszorosát igényelnék. Az Erkel Színház felújítása húsz-harminc milliárd forintba kerülne, nem is gondolhatunk rá, hogy ehhez hozzáfoghatnánk. Arra azonban igen, hogy a nézőtéri székeket kicseréljük, mosdóhelyiségeit rendbe tétessük. Forgószínpad beépítésére, a zenekari árok megnagyobbítására az idén nem gondolhatunk. Pedig régi álom mind a kettő. A tetőszigetelés mind a két épületnél sürgető feladat. A tűzbiztonság is megoldatlan mind a két épületnél. És akkor még nem szóltam a „kis” összegeket, ötvenezer forintokat igénylő karbantartási munkálatokról… Hogy a Székely Bertalan terem kárpitozott bútoraiból kilóg a kóc… – effélékről. Hogy ezek a teendőink se halasztódjanak évről évre, elhatároztuk, hogy a terembérleti díjakból befolyó összeg huszonöt százalékát ezekre a múlhatatlanul fontos, viszonylag kis összegeket igénylő karbantartási munkálatokra fordítjuk.
– Nem tart attól az Operaház főigazgatója, hogy az új Nemzeti Színház mint épület, mint újdonság, mint korszerűség elvonja a figyelmet az Operától? Hogy nem is lesz terembérleti díj, amiből a kisebb karbantartási munkákat kifizethetik?
– Nem, mert az új Nemzeti Színház nézőtere sokkal kisebb, mint az Operáé.
– Nem tudni, hogy mi okból, de mintha megszaporodtak volna az utóbbi időben a problematikus opera-előadások. Több az indiszponált művész, a megbetegedés, mint esztendőkkel ezelőtt? Kiküszöbölhetetlenek az előre be nem programozható problémák?
– Nagyobb biztonsággal szervezni az előadásokat – több művészt igényel. Több művészt foglalkoztatni: sok pénzbe kerül. Nem létszám kérdése ez, hanem a felkészültségé. Ahhoz, hogy mindig beugróképes legyen bizonyos szerepekben a művész, szerepét karban kell tartania, próbálnia kell, korrepetitorral kell dolgoznia, s ez elég sok pénzt igényel. Régebben egy szerepet négyen-öten vagy akár többen is énekeltek, ha hárman betegedtek meg egyszerre, akkor is ott volt a negyedik, aki át tudta venni a szerepet. Ennek a megoldásnak, amelyet lehet dicsérni, s lehet kárhoztatni, az volt a hátránya, hogy túl drága. Ha ezen a szisztémán úgy változtatunk, hogy csökkentjük az egy szerepre rendszeresített, ám felkészült művészek számát, ez is kockázattal jár. Egyelőre ott tart a kérdés, hogy szerződésben is rögzítettük minden egyes szerepre a minimális és a maximális próbaszámot. A minimális próbaszámnál kevesebbel nem szabad színre lépni, a maximálisnál pedig nem fizet többet az Operaház. A megalkuvásmentes minőségre való törekvés áll valamennyi változás mögött.
strand
Elküldték Biden volt külügyminiszterét egy New York-i strandról
