A föl nem adható város

2002. 04. 14. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kolozsváron járva mindig útba ejtem Házsongárdot. Az élet néha fárasztó lüktetését egy pillanatra megállítva, itt, a város fölött, az évszázados fák és a porladó keresztek között megszáll a nyugalom. A bágyadt tavaszi napsütés különösen illik e helyhez. Az újra-éledő természet ugyanis ilyenkor megnyugtató harmóniában van az elmúlással. Leülök egy kőre. Hirtelen határozottsággal kerülnek itt helyükre a kavargó gondolatok. Elkalandozó tekintetem körbefut a magyar kultúra, a történelem évszázadain. Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Kós Károly, Kuncz Aladár, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Márton Áron, Reményik Sándor… De végigfut az agyamon, hogy a város színtársulata már 210 éves, s itt készült az első magyar mozgókép. Egy pillanatra oly értelmetlennek, fájdalmasan megmosolyogtatónak tűnnek a városháza mindezt meghazudtolni, elfeledtetni próbáló törekvései. Minden népszámlálásnál többet mond a gyökerekről, a várost egykor benépesítőkről a fejfák kérlelhetetlen statisztikája. Ezen az adatsoron végignézve mindenki megértheti, hogy Erdély a múlt század elején még négyötödrészben magyarok lakta fővárosában ma miért túrja föl ősök után kutatva a Fő teret a polgármester, miért öltözteti piros-sárga-kékbe a várost. Miért festi még a padokat is a nemzeti trikolór színeibe, s miért épülnek az identitást erősítő ortodox templomok. Megértem azt is, az ország akkori vezetője valamikor az 50-es években miért bontatott pezsgőt arra a hírre, hogy a románok száma a Kincses Városban elérte a magyarokét. Ma a 20 százalék feletti arány megtartásáért küzd az itteni magyarság. De ha végignézek a fejfákon, akkor megértem azt is, hogy a kezemben szorongatott, Kolozsvár kulcsait feltárni igyekvő könyvnek miért csak az lehet az alcíme: A föl nem adható város.
De tényleg így van ez? Nem lehet, hogy ez már csak dac, s az itteniek lélekben valójában föladtak mindent, és csak a nehézségi erő tartja itt őket? S mit tettünk, mit tehetünk mi, anyaországiak azért, hogy ne adják fel? Ezeken gondolkodom, míg a magyar líceumig, a Brassaiig érek, ahol miről is beszélgethetne így népszámlálás táján a város értelmisége és az RMDSZ vezetői, mint a megmaradásról. Megdöbbentő az érdektelenség. Jó, ha kéttucatnyian vagyunk a hideg teremben. Hiába, az értelmiség már odaát van! Kellemetlen téma ez Erdélyben és az anyaországban is, de az egymás után sorjázó adatok sajnos nagyon meggyőzők. „Az elmúlt nyolc évben PhD-ösztöndíjat kapott négyszáz diák nyolcvan százaléka nem jött vissza!” – kesereg az Erdélyi Múzeum Egyesület vezetője. Szavaira rákontráz az RMDSZ egyik prominens tagja, aki szerint már a jó szakmunkások is elmennek, és így előbb-utóbb aligha lesz képes önmaga megfelelően strukturált szellemi, gazdasági artikulálására ez az önállóságra ítéltetett közösség. Ő nem finomkodik, és nyíltan megmondja, elismeri mindenkinek a jogát arra, hogy saját sorsáról döntsön, de az itt maradókat támogatná. S hogy véleményével nincs egyedül, azt némi támogató morgás jelzi a hátam mögött. „Az még hagyján, hogy elmennek, de legalább aztán ne üzennék viszsza, hogy mi azért maradjunk!” – hallom ki a sustorgásból. Közben őszinte aggodalom érződik a szónok mondatain, amikor hosszú, parlamenti interpellációkon edződött körmondatok után arról beszél, hogy lélekben talán már az anyaországi magyarság is feladta a határon túliak megmaradását, és kimondva-kimondatlanul ezt a tömböt tekintik a hazai demográ-fiai gondokat orvosolni képes aranytartaléknak. Budapestről érkezve azért – különösen az otthoni viharok után – kissé meglepő, hogy milyen szőrmentében esik csupán szó a kedvezménytörvény megtartó erejéről. A magyarok pártjának elnöke a hatalmi elitbe beépültek sima beszédű profizmusával csak egy személyét ért támadás kapcsán veszteget rá néhány szót. „Ő ugyan nem mondta a magyar adásban, hogy mit kezdjen az igazolványával, de annak tényleg csak jelképes fontossága van!” – summázható az elnöki vélemény. S aki esetleg mindezt nem jól értené, az még följegyezheti, hogy „magyarság előbb volt, mint bármiféle igazolvány”.
S hogy azért mégsem hiába öltük mi Budapesten egymást a státustörvény miatt, azt már a nép körében, egy cujka mellett tudom meg. Beszélgetőtársam szeme sarkából egy apró könnycsepp gördül le, amikor büszkén kivágja, hogy ő bizony már beadta kérelmét a magyarigazolványra. A magyarországi viták azonban sokak őszinte örömét beárnyékolták. Mások helyett is kényelmetlenül feszengek a székben, míg a következő történetet hallgatom: „Valamikor, a Szabad Európán sokat hallottam azt a dalt, hogy Távol, messze van hazám… Akkor tényleg szívszorítóan messze volt. Aztán a forradalom, jobban mondva hatalomváltás után valami megindult. Közelebb kerültünk egymáshoz! Nemrégiben, mikor olcsó kampánytéma lettünk, megint elszorult a szívem, hiszen úgy éreztem, hogy megint, még mindig oly távol, messze van hazám…” S hogy megvigasztaljam, a közelgő uniós tagság jótékony, nyolc évtizedes fájdalmakat enyhítő hatásáról, az átjárható határokról kezdek motyogni valamit. A hatás nem túl frenetikus. Azzal sem sokra megyek, hogy a közelgő NATO-tagság Antonescu-szobrokat ledöntő hatását ecsetelem. A lassan, még a multik elüldözése ellenére is éledező, mégiscsak szépülő város dicsérete sem sodorja el a hétköznapok nyomasztó gondjait, a nyugdíjnál magasabb rezsit, a növekvő, de így is csak a szegénységet konzerváló béreket, s sokszor ezekhez társuló kisebbségi létből adódó megaláztatásokat. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz húzom, s a közelben, a Házsongárd oldalában épülő Mol-kút felé mutatok. Mintha egy szívdobbanást hallanék. A komor beszélgetésen végre átvillan egy halvány mosoly.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.