Kolozsváron járva mindig útba ejtem Házsongárdot. Az élet néha fárasztó lüktetését egy pillanatra megállítva, itt, a város fölött, az évszázados fák és a porladó keresztek között megszáll a nyugalom. A bágyadt tavaszi napsütés különösen illik e helyhez. Az újra-éledő természet ugyanis ilyenkor megnyugtató harmóniában van az elmúlással. Leülök egy kőre. Hirtelen határozottsággal kerülnek itt helyükre a kavargó gondolatok. Elkalandozó tekintetem körbefut a magyar kultúra, a történelem évszázadain. Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Kós Károly, Kuncz Aladár, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Márton Áron, Reményik Sándor… De végigfut az agyamon, hogy a város színtársulata már 210 éves, s itt készült az első magyar mozgókép. Egy pillanatra oly értelmetlennek, fájdalmasan megmosolyogtatónak tűnnek a városháza mindezt meghazudtolni, elfeledtetni próbáló törekvései. Minden népszámlálásnál többet mond a gyökerekről, a várost egykor benépesítőkről a fejfák kérlelhetetlen statisztikája. Ezen az adatsoron végignézve mindenki megértheti, hogy Erdély a múlt század elején még négyötödrészben magyarok lakta fővárosában ma miért túrja föl ősök után kutatva a Fő teret a polgármester, miért öltözteti piros-sárga-kékbe a várost. Miért festi még a padokat is a nemzeti trikolór színeibe, s miért épülnek az identitást erősítő ortodox templomok. Megértem azt is, az ország akkori vezetője valamikor az 50-es években miért bontatott pezsgőt arra a hírre, hogy a románok száma a Kincses Városban elérte a magyarokét. Ma a 20 százalék feletti arány megtartásáért küzd az itteni magyarság. De ha végignézek a fejfákon, akkor megértem azt is, hogy a kezemben szorongatott, Kolozsvár kulcsait feltárni igyekvő könyvnek miért csak az lehet az alcíme: A föl nem adható város.
De tényleg így van ez? Nem lehet, hogy ez már csak dac, s az itteniek lélekben valójában föladtak mindent, és csak a nehézségi erő tartja itt őket? S mit tettünk, mit tehetünk mi, anyaországiak azért, hogy ne adják fel? Ezeken gondolkodom, míg a magyar líceumig, a Brassaiig érek, ahol miről is beszélgethetne így népszámlálás táján a város értelmisége és az RMDSZ vezetői, mint a megmaradásról. Megdöbbentő az érdektelenség. Jó, ha kéttucatnyian vagyunk a hideg teremben. Hiába, az értelmiség már odaát van! Kellemetlen téma ez Erdélyben és az anyaországban is, de az egymás után sorjázó adatok sajnos nagyon meggyőzők. „Az elmúlt nyolc évben PhD-ösztöndíjat kapott négyszáz diák nyolcvan százaléka nem jött vissza!” – kesereg az Erdélyi Múzeum Egyesület vezetője. Szavaira rákontráz az RMDSZ egyik prominens tagja, aki szerint már a jó szakmunkások is elmennek, és így előbb-utóbb aligha lesz képes önmaga megfelelően strukturált szellemi, gazdasági artikulálására ez az önállóságra ítéltetett közösség. Ő nem finomkodik, és nyíltan megmondja, elismeri mindenkinek a jogát arra, hogy saját sorsáról döntsön, de az itt maradókat támogatná. S hogy véleményével nincs egyedül, azt némi támogató morgás jelzi a hátam mögött. „Az még hagyján, hogy elmennek, de legalább aztán ne üzennék viszsza, hogy mi azért maradjunk!” – hallom ki a sustorgásból. Közben őszinte aggodalom érződik a szónok mondatain, amikor hosszú, parlamenti interpellációkon edződött körmondatok után arról beszél, hogy lélekben talán már az anyaországi magyarság is feladta a határon túliak megmaradását, és kimondva-kimondatlanul ezt a tömböt tekintik a hazai demográ-fiai gondokat orvosolni képes aranytartaléknak. Budapestről érkezve azért – különösen az otthoni viharok után – kissé meglepő, hogy milyen szőrmentében esik csupán szó a kedvezménytörvény megtartó erejéről. A magyarok pártjának elnöke a hatalmi elitbe beépültek sima beszédű profizmusával csak egy személyét ért támadás kapcsán veszteget rá néhány szót. „Ő ugyan nem mondta a magyar adásban, hogy mit kezdjen az igazolványával, de annak tényleg csak jelképes fontossága van!” – summázható az elnöki vélemény. S aki esetleg mindezt nem jól értené, az még följegyezheti, hogy „magyarság előbb volt, mint bármiféle igazolvány”.
S hogy azért mégsem hiába öltük mi Budapesten egymást a státustörvény miatt, azt már a nép körében, egy cujka mellett tudom meg. Beszélgetőtársam szeme sarkából egy apró könnycsepp gördül le, amikor büszkén kivágja, hogy ő bizony már beadta kérelmét a magyarigazolványra. A magyarországi viták azonban sokak őszinte örömét beárnyékolták. Mások helyett is kényelmetlenül feszengek a székben, míg a következő történetet hallgatom: „Valamikor, a Szabad Európán sokat hallottam azt a dalt, hogy Távol, messze van hazám… Akkor tényleg szívszorítóan messze volt. Aztán a forradalom, jobban mondva hatalomváltás után valami megindult. Közelebb kerültünk egymáshoz! Nemrégiben, mikor olcsó kampánytéma lettünk, megint elszorult a szívem, hiszen úgy éreztem, hogy megint, még mindig oly távol, messze van hazám…” S hogy megvigasztaljam, a közelgő uniós tagság jótékony, nyolc évtizedes fájdalmakat enyhítő hatásáról, az átjárható határokról kezdek motyogni valamit. A hatás nem túl frenetikus. Azzal sem sokra megyek, hogy a közelgő NATO-tagság Antonescu-szobrokat ledöntő hatását ecsetelem. A lassan, még a multik elüldözése ellenére is éledező, mégiscsak szépülő város dicsérete sem sodorja el a hétköznapok nyomasztó gondjait, a nyugdíjnál magasabb rezsit, a növekvő, de így is csak a szegénységet konzerváló béreket, s sokszor ezekhez társuló kisebbségi létből adódó megaláztatásokat. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz húzom, s a közelben, a Házsongárd oldalában épülő Mol-kút felé mutatok. Mintha egy szívdobbanást hallanék. A komor beszélgetésen végre átvillan egy halvány mosoly.
Magyar Péter nem áll le a blöfföléssel
