Akár egy ringyó / ott áll a vers az utcasarkon / valahol a Montmartre / s a csíkszeredai Fürdő út között” – írja Aláaknázott váróteremben című, 1984-es versében. Most hol áll a Ferenczes-vers?
– Ugyanott. ’90 után kitágult a világ, de életterem nem változott, a vers ugyanott áll. Talán csak az utcákat nevezték át, de a Montmartre ugyanolyan messze van, mint egykor. Az idézett kötetben jelent meg a Párizsi utazásom versei című poéma – persze ez csak szellemi utazás volt. Ám a Securitate faggatni kezdett, mikor jártam én Párizsban. Azóta sem jutottam el oda, de már nem is vágyok világot látni. Fáradt vagyok.
– Csupán fáradtságról van szó?
– Túl sok itt a tennivaló, apró egyéni vágyaknak nincsen helyük.
– Valóban úgy érzi, nem változott a távolság a két városrész, a két világtér között?
– Természetesen csökkent a távolság. Az elmúlt rendszer abszurditása, morbiditása éppen az volt, hogy tudatlanságban tartott bennünket, elemi információkhoz sem juthattunk hozzá. Az előttünk járó erdélyi írók zöme azért ült fel a szocializmusnak, mert nem ismerte a világot. Jellemző példa az elszigeteltségre az én pályakezdésem. Első verseskötetem úgy jelent meg a hatvanas évek végén, hogy nem olvastam egyetlen Nagy László-, Illyés Gyula-verset sem, nem ismertem a kortárs magyar költészetet. Ám eleinte eszem ágában sem volt irodalommal foglalkozni: a biológia érdekelt, azt is végeztem a kolozsvári tanárképzőn.
– Ezek szerint a költészet kényszerpálya volt a fiatal biológus számára.
– A hatvanas évek második felében döbbentem rá végzetesen kisebbségi voltunkra. Cselekvési kényszert éreztem: az írás kitörési lehetőség, gondoltam. Kolozsváron összejöttem az akkori Gaál Gábor-osokkal: Csíki Lászlóval, Vári Attilával. Akkor kezdtem verset írni, hályogkovács módjára, amikor nemzedékem tagjai – Farkas Árpádék, Király Lászlóék – már kijöttek Kolozsvárról, s köteteik jelentek meg. Filológiai képzettségem nem volt, a verstanról, a szakmáról keveset tudtam. Kezdetben szabad versekkel próbálkoztam.
– Önkényuralmakban kiélesedik, egyszersmind abszurd nyomatékot kap a Radnóti-evidencia: „A költő ír, a macska miákol és az eb vonít…” Mégis miféle kitörési lehetőséget rejtett a verselés?
– Nemzedékemet mindig is közéleti elkötelezettség jellemezte: Kolozsváron az az elképzelés uralkodott, hogy a fiatal alkotóknak haza kell menniük szülőföldjükre, szolgálva közösségüket. Mindnyájan rádöbbentünk, hogy a költészet metaforáival beszélhetünk a közéletben elmondhatatlan dolgokról.
– Meddig lehetett tágítani a kimondhatatlant kimondó költői szerep határait a keményedő diktatúrában?
– Legjobb példa erre az idézett, 1984-es Ki virággal megveretett című kötetem, amelyben az őrület határáig elmentem az abszurditásban, s az avantgárd stíluseszközeivel, groteszk hatásokkal fogalmaztam meg tiltott dolgokat, melyek így elkerülték a cenzúra figyelmét. E kötetemben az Istennel, kereszttel kapcsolatos kifejezéseket át kellett ugyan fogalmazni, ami nem biztos, hogy esztétikailag mindig ártott a költeményeknek. Az említett kötetben a Hó hull örök vadászmezőkre című poéma leplezte le, hogy lehallgatják telefonomat. Amikor megírtam e kisebbségi népek metaforáit használó indiános versemet, elküldtem az Igaz Szóhoz Székely Jánosnak, aki egy hét múlva válaszolt is. A cím legyen inkább Indián tél, írta levelében, s még néhány sor kihúzását javasolta. Változtatásait elfogadtam, ám késlekedtem a válaszadással. Néhány nap múltán Székely kétségbeesetten telefonált, hogy beleegyezek-e a javításokba, mert le kell adni a verset a nyomdába. Megjelent a szöveg, temesvári diákok betanulták, s járták vele az országot, míg a Szeku rájuk nem lépett. Engem akkoriban hetente behívattak az államvédelmi szervek, hogy beszervezzenek, s egy alkalommal a kihallgatótiszt, aki művelt román volt, de tökéletesen beszélt magyarul, rákérdezett: mondja csak, miért is kellett megváltoztatni annak a hosszú versnek a címét? Ezt kizárólag a telefonbeszélgetésből tudhatták meg. Ilyen történetekből áll össze az ember élete.
– Megőszülsz, mint a fenyvesek című, 1988-as kötete a közéletiségből a magánvilágba húzódó költőt mutat.
– Nem húzódtam én vissza. Abban az időben boldog ember voltam: a bukaresti Falvak Népénél dolgoztam mint a Székelyföld tudósítója. Megírtam a heti penzumomat, közben rengeteget olvastam. Egész életemben lóversenyszerűen próbáltam pótolni, ami kimaradt műveltségemből. Akkoriban már csempésztünk is könyveket: többek között a bukaresti magyar nagykövetségről. A nyolcvanas években több magyarországi folyóirathoz és könyvhöz jutottam a követségen keresztül, mint manapság. A ’89-es változásokat követően sokan mondták, eztán nem lesz szükség versekre, vagy úgy már nem lehet írni, még a kisebbségi létben sem, mint eddig, hiszen szabad a sajtó, szabadon vállalható politikai szerepkör – minden kimondható. Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ami bőrünket égeti, nem kerülhetjük meg közösségünk sorskérdéseit. A költészet nagy témái nem változnak.
– E kisebbségi közegben a szokványosnál is elszigeteltebbek a költők. Hogy áll egy kisebbségi-kisvárosi költő a kettős provincialitás kísértéseivel?
– Alkotóműhelyeket, fórumokat kell biztosítani – ezért született meg itt, a keleti végeken a Székelyföld című folyóirat is. A provincialitás viszonyítás kérdése: a Holdhoz képest a Föld is lehet nagy provincia, míg Csíkszereda Kolozsvárhoz, Kolozsvár Budapesthez, Budapest Párizshoz képest az. Szerintem a provincia az emberekben van. Csíkban a költő a konzervatív vidék visszahúzó erejét is megtapasztalja. De nem mehetünk el azon értékek mellett, amelyeket a székelység ezer év alatt létrehozott, megkezdve Csíksomlyótól a székelyudvarhelyi iskolavárosig…
– Mennyire romlik a székelyek-csángók archaikus nyelve s vele a regionális kultúra hagyománytudata?
– Romlik itt is a nyelv, de nem jobban, mint Budapesten, sőt. Sokszor a fővárosban már nem is értem a feliratokat, mert nem tudok angolul. Nálunk beépülnek a román hatások, és talán színesedik is a nyelv. A Kárpátok keleti gerince egészen az újkorig nem volt elválasztó határ a székelység és a moldvai csángók között. Onnan szivárogtak vissza, ha ott volt baj, innen menekültek be Moldvába, ha itt volt felfordulás. Az én nagyapáim, dédapáim Tirgu Ocnára jártak be sót csempészni – a székelység és a csángóság között állandó volt a kapcsolat. Innen vitték a deszkát, onnan hozták a bort, a gabonát. Apám pedig négy évig bujdosott az ötvenes években, akkor tettek meg bennünket kuláknak. Az történt ’52 augusztusában, hogy egy este beült a barátaival a csíkszeredai kocsmába, s megkérdezte a tulajtól: miért nem veszitek le az öreg képét a falról, azt beszélik, már rég halott. Sztálinról volt szó. Másnap jött hozzánk a fekete autó. Előtte a néptanács takarítónője gyorsan felfutott hozzánk, apám akkor botot vett a kezébe, és uzsgyi, neki az erdőnek. Akkor úgy eltűnt, hogy csak ’55-ben került elő. Fél évig Csík falvaiban bújtatták, majd bement a csángók közé, ott összetalálkozott egy volt bukaresti inastársával, és az felvette egy szovjet–román építővállalathoz. A csángókhoz fűződő kapcsolatom így apám révén kezdődött. Aztán Gyimesben tanítottam két évet. Életem hátralévő részében a csángóknál tett útjaimat, riportjaimat írom meg.
– Mekkora az érdeklődés Erdélyben a kortárs anyanyelvű irodalom iránt?
– A nyolcvanas évek végén azt hittük, az erdélyi irodalomnak vége, több fiatal nem fog jelentkezni. Az írók közül sokan kitelepedtek Magyarországra. De kilencven után kiderült, helyzetmegítélésünk téves volt, mert mint fű alól a gomba, megjelentek a tehetségesebbnél tehetségesebb fiatalok: Orbán János Dénes, Fekete Vince, Molnár Vilmos, György Attila – az újkori raj. Nemcsak Kolozsváron, hanem a székelyföldi kis városkákban is. Felmerült, hogy nálunk is folyóiratot kellene létesíteni, amelyik a székelyföldi alkotóknak fórumot biztosít. Tisztában voltunk azzal, hogy egy kizárólag irodalmi lap túl nagy falat lenne itt a keleti gyepűn, ezért átfogóbb kulturális folyóiratot alakítottunk ki. Mára eljutottunk addig, hogy 1200 példányban jelenünk meg, közel 500 előfizetőnk van, s a lap eljut Dél-Afrikától Svédországig, Baszkföldtől Dél-Tirolig. Magyarországon szinte nagyobb az érdeklődés, mint Erdélyben.
– A Székelyföld szerkesztőgárdája a fiatalabb generációból verbuválódik. Nincs szakadék aközött, ahogy ön és ahogy a fiatalok gondolkodnak az irodalom szerepéről és a közéletiség jelentőségéről?
– A fiatal generáció forradalom utáni megjelenése minket, a középgenerációt is önvizsgálatra késztette. A közéletiségről most ugyanazt vallom én is, amit ők. Egy írónak elsősorban jó könyvekkel kell politizálnia, nem tézisművekkel. Prózai munkásságomból ugyanakkor nem hagyhattam ki a két világháború közötti időszak falujáró, szociografikus irodalmára alapozó riportokat sem. Az „oral history” műfaját külön támogatom a lapban.
– A szociografikus szenvedélyű irodalom, illetve az irodalmi igényű szociográfia Erdélyben, a Székelyföldön éledne föl?
– Kolozsváron van valami mozgás. De fórumra, intézményekre, csoportosulásokra volna szükség, hogy ne csak elszigetelt kísérletek szülessenek. Múlik az idő, kihalnak az öregek, velük múltjuk is eltűnik. Az áprilisi Székelyföldet Ozsdolla betyárainak szenteltük. Ozsdolla egy háromszéki kemény székely falu, ahol az ötvenes években keményen folyt az osztályharc. Helybéli fiatal legények, katonaszökevények ellenálltak a rendszernek, útonállóként osztották az igazságot. Gyermekkorunk meséi tele voltak legendáikkal: itt járt Pusztai, amott látták Dézsit, levetkőztette a milicistát, a párttitkárt… Az akkori ozsdollai történésekről szocreál regény született: az Ozsdolla leánya, amelynek az volt a lényege, hogy a tízéves leányka piros nyakkendőjét szorítva elszaladt, s szólt a milicistáknak, hogy né, itt vannak a banditák, édesapámat megkötözték, ki akarják végezni. S akkor a munkásból lett rendőr meglőtte az egyiket, de ő is lövést kapott. Most nyomozási iratok alapján, szocioriport keretében adjuk közre a történetet, amelyből többek között az is kiderül, hogy Ozsdolla leánya nem sokkal a regény megjelenése után felbukkant a bukaresti szerkesztőségben, s elpanaszolta, hogy megnyomorították az életét azzal az irománnyal.
– Aki Csíkszeredán jár, pozitív változásokat is tapasztal, épületek csinosodnak, könyvesboltok sokasodnak. De a terek nemigen alakulnak át. Van-e változás a fejekben?
– A terek nem is változhatnak: ezt a várost végzetesen átépítették. Nem hiszem, hogy valamikor is otthonos, a hajdani székely kisvárosokra emlékeztető település válik belőle. Legalább száz évnek kell eltelnie, hogy a borzalmas szocreál építmények összeomoljanak és eltűnjenek. Elégedetlen vagyok: jóllehet jelentősebb szellemi potenciállal, komoly pedagógustársadalommal rendelkezik Csíkszereda, hazajöttek fiatal írók, képzőművészek; kulturális tekintetben mégis olyan város- és megyevezetésre lenne szükség, amelyik kutatná és támogatná értékeinket. Mert így elsikkadnak. Az erdélyi magyarság politikai vezetése kontraszelektált: szürke, rongy középszer, veszedelmesen szorgalmas buták gyülekezete. Saját hatalmuk, pénztárcájuk a legfontosabb. Az efféle politikusok miatt Trianon után száz évvel Erdélyben elfogynak a magyarok, akár korábban a németek. Ha nem alakulnak meg az autonómia intézményei, örökre másodrendű állampolgárok maradunk – csakhogy ez már rég nincs napirenden politikai képviseletünkben. Az RMDSZ a PDSR magyar szárnya, valójában román érdekeket szolgáló román párt, amelynek magyarok a tagjai. Gyermekkoromban nem volt több öt románnál Csíkszeredában. Az ortodox egyház ma mindent felvásárol, Románia katonasággal leginkább betelepített része még mindig a Székelyföld. Lényegi problémáink nem oldódtak meg, ingatlanjainkat nem adták vissza – az RMDSZ semmi lényegeset nem tett a magyarság érdekében. A kör bezárult a Székelyföld körül: Nagyvárad, Kolozsvár elveszett, Marosvásárhelynek már több mint fele román, s most már itt vannak közöttünk. Sepsiszentgyörgyön is harminc százalék… Semmi bajom a románokkal, ismerem, tisztelem a román kultúrát, irodalmat, de ők ma is gyarmatosítanak bennünket. Aminek egyedüli ellenszere az autonómia, de nem mindegy, hogy most adják, vagy ötven év múlva, amikor már nem lesz kinek. Nincs időm arra, hogy optimista legyek.
Ferenczes István 1945-ben született Csíkpálfalván. Tanárképző főiskolát végez Kolozsváron, biológia–mezőgazdaság szakon. 1979-től A Falvak Népe tudósítója. ’90-ben a helyi RMDSZ alapítója. ’97-től a Székelyföld főszerkesztője. 15 kötete jelent meg, zömmel verskötet.
origo.hu
Magyar Péter megfenyegette a gyermekotthon vezetőjét: „Ennek k…rva nagy következményei lesznek”
