Ha valaki még mindig azt a rögeszmét dédelgeti, hogy a domborzat megkérdőjelezhetetlen határként magasodik népcsoportok, istenfogalmak, nemzeti metaforák közé, az látogasson el a történelmi Magyarország ezeréves határára, a Gyimesi-szorosba. Sétáljon, kapaszkodjon csak végig a gerincen húzódó, második világháborús futóárkokkal, szögesdrót foszlányokkal szabdalt „gránicon”. Nézzen „ki” a Székelyföldre, és pillantson „bé” Moldvába, míg gyanú nem ébred benne: csupán úri történészek fantazmagóriája az egyenes limes, amely vesztegzárként különít el barbarikumot kultúrközpontoktól.
A határjárás kultúránk végpontján nem minden tanulság nélküli. A gyimesi pályaudvart bármelyik polgárias nagyváros megirigyelhetné: lepusztultságában is idétlen pompával, idegenkedve magasodik egy isten háta mögötti faluban, a hajdani Monarchia vasúti végváraként. Legyen regáti román, erdélyi magyar, szász, moldáviai, kaukázusi utazó, egyre megy: a gyimesi állomás szellemétől nem szabadulhat senki. „… ezen gyenge kertelésen túl már Moldova határa kezdődik, ronda vámépületeivel, néhány szánandó kunyhójával s puskáját alig biró, lomha határőreivel, uj Dacia nyomoruságos voltának szembeszökő képét mutatván fel” – borzong meg Orbán Balázs A Székelyföld leírásában a gyimesi vám XIX. századi állapotát rögzítve. A gyimesi pályaudvar ízig-vérig gyarmati építmény; azzal a szándékkal és esztétikával emelték a havasok lábához, hogy innen nézve utolsó figyelmeztetés és afféle birodalmi búcsú legyen: elértük civilizációnk Héraklész-oszlopait, túl a bizarr, a kaotikus kezdődik. A beutazóknak pedig dölyfös birodalmi erődemonstráció: ti, akik földbe vájt kunyhóitokból, tanulatlan kalugereitektől érkeztek, vetkőzzétek le barbár szokásaitokat, különben meggyűlik a bajotok.
Ez a pályaudvar ma viharvert, megviselt, kokott. Csupa rongyos, gyanús külsejű, kiszámíthatatlan fickó tántorogja körül, részeg lépteiktől konganak a hatalmas, üres várótermek. A kőpadlót benzinnel mossák, hajnalonta motyóikra telepedve bólingatnak a mákonyos gőzben az utasok. Gubás, bocskoros, átalvetős román pásztorok, nyűtt arcú ipari munkások, izgő-mozgó sátoros cigányok üldögélnek a langyos kályha mellett, egy-egy hajnali részeg időnként, mint a zsák, a pad alá fordul, s ott horkol békésen tovább. Magányos elmebetegek jelennek meg olykor, felsőtestüket himbálva vagy éppen önfeledten onanizálva – abszurd drámákhoz eszményi tereket, hősöket kínálnak a romániai várótermek.
Az „ezeréves határ” ma sem jelöletlenül kígyózik a havasokban: aki Moldva irányából Magyarcsügés felé döcög a tengelytörő dűlőúton, fiatal (!), ültetett fasort láthat a hegyoldalban, amely hűen követi a régi gyepűvonalat, mintegy a határ emlékműveként. Aki itt akar leszállni a buszról, még ha román is, csupán annyit mond a sofőrnek: kérem, tegyen le a határnál (románul: „la hotar”). A gyimesi vasútállomás alatt kezdődő szoros pedig vad keleti betörések emlékét őrzi: Ázsia kósza hadinépei, törökök, tatárok, szovjet seregek Csík falvait innen prédálták föl; s Mátyás király is ezen a szoroson küldte be seregét Moldvába, hogy Stefan cel Marét, a pártütő oláh vajdát megregulázza. Itt temették el Emil Rebreanut, a neves román író, Liviu testvérét, akit a messziről látható tábla tanúsága szerint az Osztrák–Magyar Monarchia hadbírósága akasztatott fel önkényesen. (Azt a Rebreanut, aki a Habsburg-ármádia alhadnagyaként igyekezett átszökni a románokhoz az első világháborúban.) Csupa zabolátlan interferencia, szüntelen találkozás és viadal a gyimesi határvidék: a gyepű emléke mindenütt megdöbbent, mégsem tudni, hol vagyunk még innen, és hol jutottunk túl.
Palánka mindenesetre már túl van, ízig-vérig Moldva, noha csak néhány száz méterre fekszik a szorostól e szurtos, építészetében Gyimestől nemigen különböző, az egyre szennyesebb Tatros partján tekergőző hosszú falu. Palánkán a vasárnap reggelek a legkalandosabbak. Télen lovas szánokon, tavasztól szekereken döcögnek le a patakvölgyekből a gyimesi csángók, hogy felszívódjanak a piac nyüzsgésében. A Moldáviából, Ukrajnából, félvad oltyán vidékekről érkezett árusok ócska Ladái, Daciái ontják a balkáni hóramuzsikát, összekötözött lábú malacok kerülnek elő a csomagtartókból, kisebb juhnyájak, igáslovak cserélnek gazdát a cujkaszagú, mics- és forraltbor-párába burkolt, kucsmás tömegben. Teherautók platójáról fehérbe panírozott molnárlegények mérik lapáttal a lisztet, tarka, kalapos cigánynépség korzózik üstöket, ereszcsatornákat lóbálva, és néha feltűnik egy-egy ősz szakállú, hollófekete ruhájú ortodox kaluger is, aki alamizsnát koldul kolostora javára.
A március végi langyos vasárnap délelőttöt a kóbor kalugernek szenteljük. Bizakodva abban, hogy a palánkai vásárban megkaparinthatjuk pult alól, akár valami tiltott csecsebecsét, a határ menti, limesen át-átcsapó ortodoxia lélektanának kulcsát. Nem csak azért kézenfekvő választás Palánka, mert a nagy vallási vízválasztó Nyugat és Kelet között éppen errefelé rajzolódik ki élesen, életszagúan – a csángó identitás szerves részeként. A buzgón katolikus gyimesi nép legégetőbb napi problémáit nem saját plébánosainál, hanem a görögkeleti papoknál, szerzeteseknél igyekszik orvosolni. Fekete mágia. A babonás magyar parasztok és a tanulatlan balkáni barátok közös nagy szeánsza. Mondén és földszagúan gyakorlatias kultúraközi párbeszéd ez, amelyet középkori ihletek és kőkori rettegések hatnak át.
Nincs semmi rendkívüli abban, hogy átkot mondó miséket vásárolnak román papoktól a gyimesi csángók, akik manapság is mérget vesznek a lüdércek, a szépasszonyok, a boszorkányos emberek létezésére, és fontosnak tartják, hogy az újonnan vett gépkocsit papjuk felszentelje. „N. N. részeges, állandóan bolyong. De tudja-e, miért? A lakodalma végén eltűnt egy csomó pénz, amit ajándékba kapott. Hát az anyjáék reafogták, hogy csakis a szakácsné lophatta el. Amikor elbomlott a lakodalom, s haza akart menni a szakácsné, megmotolták, lám, nála van-e a pénz. De biza nem volt nála. Az szegény szégyenében és haragjában lement az ágasi pópához, s adott egy gyertyásmisére valót. Az volt a kérése, hogy aki ellopta a pénzt, soha ne legyen nyugta. Később kiderült, hogy a pénzt maga a menyasszony vette el, mert valakinek tartozott a szülei tudta nélkül. N. N. azóta állandóan bolyong, ha részeg, nem ül helyben, hányódik. Pedig ha józan, erőst jó háziasszony, jól fog a keze.” (Tankó Gyula adatközlőjétől.)
Ha valakinek ellopják a disznóját, tehenét, ha a férj a szomszédasszonyhoz kóricál, ha birtokvitában valaki a rövidebbet húzza, s nyomatékul meg is verik, fut le Moldvába, és haragosát pénzért-terményért kimisézteti: sokszor lassú, kínos sorvadását („hagyja minden pénzét a patikában”), váratlan halálát rendelve meg az örömmel kötélnek álló kalugertől. Ma már Moldváig sem kell futni, mert Gyimesfelsőlokon jelentős kolostorközpont épül ki, ahová gyakran tolmáccsal vonulnak ki a románul alig beszélő csángó asszonyok, hogy pörös ügyeiket hatékonyan elrendezzék.
A gabonaárusok között megjelenik a hosszú, ősz szakállú román barát, oldalán alamizsnásiszák, kezében gyűrött jegyzettömb – keresi a miseigénylőket. Komor ábrázattal odaballagunk hozzá, előző nap már kifundált és begyakorolt történettel hozakodva elő.
– Felszentelt papot keresek – mondom neki vontatott hangon –, mert segítségre van szükségem. Úgy hallottam, a maguk miséje igen hatékony az olyasféle problémákra, amilyen az enyém.
– Felszentelt pap vagyok – feleli várakozó pillantással.
– A szomszédom hónapok óta zaklat, lehetetlenné teszi életemet, megalázó helyzetekbe hoz, sőt a napokban tettlegességre is sor került. A rendőrség nem tesz semmit, én pedig már nem bírom tovább ezt az állapotot.
– Olyan imát mondok, amely békét és szeretetet teremt a felek között – mondja az öreg, jóságosan összekulcsolva kezét.
– Sokkal nagyobb a baj ennél – jajdulok fel kétségbeesetten –, azt szeretném, hogy megbüntesse az Isten azt az embert.
– Azt kívánja, hogy szomszédja átkai visszaszálljanak a fejére?
Igenlő válaszomra jegyzetfüzetébe jegyzi nevemet, feleségem, szüleim, haragosom kitalált nevét.
– Kérem a Fennvalót, hogy hárítson rá vissza minden rosszat, s büntesse meg aszerint, amit elkövetett – mormolja a kaluger.
– Mennyi idő alatt hat az átok? – tudakolom elégedetlenül, mert látványosabb ceremóniára számítottam.
– Negyven nap alatt – húzza fel szemöldökét az öreg.
– Nem lehetne meggyorsítani a folyamatot? – aggályoskodom, de már letettem arról, hogy szemtanúja leszek a rontásidéző szertartásnak. A kaluger rosszallóan csóválja fejét. Mostantól mindennap imádkozni fog kolostorában, s negyven napon belül bármikor bekövetkezhet szomszédom bukása. Fizetek százezer lejt (ezer forintot) az ortodox egyház javára, de nem volt igazán szerencsém: a kísérlet megbukott a jámbor szerzetesen, akinek esze ágában sem volt mintaszerűen pénzéhes, pogány kalugerként viselkedni.
Amikor csángó vendéglátóimnak elmesélem a történetet, kissé ingerülten és nyugtalanul fejtegetni kezdik, hogy nem szabad tréfára venni a kimiséztetést, mert ha az nem találja meg a célszemélyt, visszaszáll a megrendelő fejére. Igaz, ami igaz: ma már nem is kell pénzt kiadni a miséért, elegendő, ha kihirdetik a faluban, hogy X. mostantól egy percig se nyugodjon, a pópa átka már megindult a moldvai klastromokból, bármikor nyakába szakadhat a bűnösnek. Ilyenkor a lopott tárgyak varázsütésre előkerülnek, a jóvátehetetlen bűnök elkövetői pedig gyakran gyógyíthatatlan betegségbe esnek a rettegéstől. Így lesz egy keresztény szertartás az igazságtevés, egyszersmind a terror eszközévé Gyimesben. S hogy miért éppen a görögkeleti papság kezében? Kézenfekvő magyarázat a katolikus klérus idegenkedése az istentisztelet feketén mágikus prostituálásától: noha csángók és ortodox hitűek egyaránt különféle megrendelésekkel látogatják a gyimesi plébánosokat is, ők csupán jótevő, fehér miseszolgálatot vállalnak, nem utolsósorban görögkeleti hatásra. Mert mielőtt a nyári szállásra, a kalibára kiköltöznének a csángók, a hagyomány szerint sót és korpát szenteltettek a moldvai kolostorokban, hogy állataikat szem ne verje, vad meg ne találja. A 70-es években, hívei esze járásához alkalmazkodva, egy gyimesközéploki plébános kihirdette, hogy ő is képes megszentelni a sót és a korpát, és imádkozik a barmokért, éppen úgy, akár a regáti pópa. Eleinte bizalmatlan volt a gyimesi parasztság, hatásosabbnak hitte a pópa szavait. Ma már meghatározott napon mindenki helyben szenteli a sót, a korpát.
Határtalan interferenciák.
„Így örököltük. Azok többet imádkoznak, mint a mieink. Gyertyákat gyújtottak, s olyan különös volt, pedig sokszor nem is értettük, mit berbetyilnek, de úgy éreztük, fogott a szavuk” – válaszolják gyakran a csángók, ha arról faggatják őket, miért mennek a kalugerekhez. Gyertyafényben izzó arany ikonosztáz földöntúli, merev arcú szentekkel, magyar fülnek misztikus, éneklő mormolás, pópák dramatikus sürgölődése az oltár körül – csupa lenyűgöző, egzotikus elem, amely a másik idegen vallását a maga egészében titokzatos, varázserejű bálvánnyá avatja a velejéig babonás, démoni erőkben hívő természeti ember szemében. A gyimesiek véresen komoly kokettálása az ortodoxiával a leküzdhetetlen, panteista pogányság szakadatlan feltörése a kereszténység vékonyka burka alól. Mi pedig várakozhatunk, hogy a negyven nap végre leteljen…
A kalugerek moldvai piacmissziója, házalása a fekete misékkel a román ortodoxia erejét világítja meg. Micsoda ifjonti virgoncság, hevület és akaratosság duzzad abban a vallásban, amely a kuruzslás és misztika határán imbolyogva, szemfényvesztő, ugyanakkor léleknyűgöző rejtélyességével, barbáran testi és himnikusan szellemi istenvágyával inkább az érzékeket és nem az intellektust, a hajlamot és nem a morál mesterséges építményeit ostromolja. Antiintellektualizmusával leszáll a piacokra, tömegek szenvedélyeire hat, papsága nemigen bíbelődik teológiai problémákkal, gyakran még olvasni sem tud, csak szólítja, használja, csökönyösen hiszi az istenséget, mint valami bantu varázsló. Ez a szellemi igénytelenség és érzelmi mindent akarás alapozhatja meg – az irtózatos politikai hátszélen túl – a fiatal, örökifjú görögkeleti kultúra erdélyi terjeszkedését is. A nyugati kereszténység a falusias román ortodoxiához képest öregségszagú, elvi problémái labirintusában elvesző, saját legitimitásával, történetiségével nyűglődő, bogarasan tehetetlen bölcselet, amelyet áthatnak a Nyugat fausti, hősiesen individuálliberális, humanista ösztönei.
– Ifjúkoromban Kolozs megyében voltam plébános – meséli Berszán Lajos gyimesfelsőloki esperes –, kilenc pópa között egyedüli katolikus. Így néha előfordult, hogy az ortodox hívők rossz helyre kopogtattak be. Egyik nap középkorú román parasztaszszony érkezett hozzám: feldúltan közölte, az a kívánsága, hogy faluja minden legénye az ő leánya után fusson. Én még nem gyanakodtam semmi rosszra, szelíden, bár homlokráncolva, mint fiatal paphoz illik, kérleltem, finomítsunk ezen az óhajon: kérjük a Jóistent, hogy tisztességes férjet, boldog házasságot adjon gyermekének. Hümmögött az asszony, nem tetszett neki a dolog, de valahogy meggyőztem – emlékezik vissza Berszán atya. – Gondolja csak el, mondtam neki, milyen mocskos lenne, ha a falu minden legénye a maga leányára vetné magát. Rendben van. Akkor mennyibe kerül, kérdi az oláh asszony. Most én lepődtem meg. Ekkor villant belém, hogy valójában nem hozzám akart ő jönni. Mondtam neki, adjon tíz lejt. Ne tegyen csúffá, tisztelendő úr, sápadt el az asszony, ugyan mit ér egy tízlejes mise, azt a Fennvaló sem hallgatja meg. Akkor halk szóval, türelmesen magyarázni kezdtem, mert még hittem a pedagógiában, hogy a Jóistent nem lehet megfizetni, a mise ereje a hitben, az alázatos odaadásban van, nem földi dolgokban. Ha szeretet lakik a szívében, mit számít a pénz… Rendben van. Sikerült valahogy meggyőznöm az asszonyt. Azt hittem, befejeztük a megbeszélést, de akkor kotorászni kezdett táskájában, majd hirtelen az íróasztalomra csapott egy viseltes bugyit meg egy kombinét. Mi ez, kérdeztem dadogva. Miért csodálkozik, tisztelendő úr, hökkent meg beszélgetőtársam is, ezek a leányom ruhái, nyilván szüksége lesz rájuk a misézéshez. Mélyen elgondolkodtam: olyan tárgyakat kérhetnek a pópák – keresztény papok a huszadik században! –, amelyek érintkeznek az alanyokkal, adott esetben éppen azzal a testrésszel, amely a házasság szentségéből a legforróbb vággyal kívánja részét kivenni. Látva elképedésemet, az asszonyban ekkor érett bizonyossággá a gyanú: végzetesen eltévesztette a házszámot.
Magány, félelem, kiszolgáltatottság. Aki eltölt néhány napot és fő
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
