Én nem tudom...

Én nem tudom, jól ismerem-e Magyarországot.
Életem egy bizonyos szakaszában sokat utaztam, megfordultam és elidőztem hazám különböző vidékein. Számomra éppoly ismerős a nyugati végeken lévő Bozsok, mint keleten Porcsalma vagy Nyírbátor. Két legendás kollégámmal, Ruffy Péterrel és Baróti Gézával több mint tíz éven át hetente útra keltünk, hajnali derengésben, hogy esti sötétben térjünk haza. Van egy közös könyvünk is, a címe: Hazai történetek.
Egyébként Csikvándon, egy nyolcszáz lelket számláló kisalföldi faluban születtem és nőttem, hatéves koromig, aztán Kőszegen éltem nyolc esztendeig, majd Pápán jártam gimnáziumba, előtte és közben hosszú, forró nyári hónapokat töltöttem a Fejér megyei Miklósmajorban, Pátka és Bicske között, végül Pestre kerültem, előbb Budára a Ménesi úton lévő Eötvös-kollégiumba, majd a Szabadság- hegyre, ahol néhány hónapig egy kerti szerszámos kamrában laktam, aztán kikötöttem és megtelepedtem a VII. kerületben, innen viszont az utóbbi huszonkét esztendőben el-eljárok Csopakra időzni. Belaktam tehát a fél Dunántúlt és Budapestet, a felső középosztály által frekventált hegyvidéktől az erzsébetvárosi „lapályig”. Így, közvélemény-kutatói szempontból számos lakóhelyi kritériumnak eleget teszek. Az Alföld felé eső térségben viszont sohasem éltem, de riporteri múltamból sok olyan eldugott helyet is ismerek, amelyről egy pesti átlagpolgár semmit sem tudhat.
Az ország szinte valamennyi folyójában horgásztam a Rábától a Szamosig, váltakozó szerencsével ugyan, de gyarapodó helyismerettel. Ilyen alkalmakkor is sok emberrel találkoztam és beszéltem, egyszer meg egy tanyai komondor több kilométert gyalogolt kolonccal a nyakán, hogy a holtág partján az ölembe hajthassa a fejét.
Úgy vélem, jobban ismerem Magyarországot, mint azok a nyugati tudósítók, akik amerikai, holland, francia lapokban mutatkoznak jól értesültnek. Például a magyar cigányságot is jobban ismerem náluk, s nagyobb empátiával figyelem mintegy negyven éve a romák sorsát, mint a strasbourgi városatyák.
Mindezt nem dicsekvésként mondom, de már 1963-ban két hetet a kiskundorozsmai cigánytelepen töltöttem, majd ugyanazt megismételtem 1983-ban a Nyírségben. E témában a „szociálisan érzékenyek” és „antirasszisták” számomra nem sok újat tudnak nyújtani. A cigányság nyomorult helyzetét régóta magyar sorskérdésnek is érzem.
A hatvanas, hetvenes években gyakran megfordultam a Körösök vidékén (itt játszódik A menyét éjszakája című regényem). A békésszentandrási duzzasztónál süllőre és menyhalra horgásztam, sok éjszakát töltöttem el a gátőrházban, ahol egyszer egy üvegpohárral foglyul ejtettem, majd szabadon engedtem egy mezei egeret, amely az asztalon a vacsorámból lakmározott teljes nyugalommal. A községben viszont alig-alig jártam.
Most tavaszelőn meghívtak oda. És most láttam meg, mi mindent rejt a táj, amelyen eddig csak át-átutaztam.
Találkoztam kedves fiatalokkal, egy tizennyolc éves kislánnyal, aki szép verseket ír, egy húszévessel, aki „kereskedelmi rádiózással” foglalkozik, de többre vágyva „komoly” újságíró szeretne lenni, találkoztam Lóránt János festőművésszel, aki őseinek (elvett) földjén tavasztól őszig egy faházban él, vendégével, egy holland grafikusnővel, akit megigézett ez a táj. A Holt-Körös partján a világhírű szőnyeggyár tőszomszédságában áll az érdemes művész hatalmas erdei fenyőkből faragott és ácsolt színes andráskeresztje, Lóránt János különleges alkotása, az ő képei díszítik a kultúrházat is. Negyven-ötven ember jött össze a Magyar Nemzet-estre, közülük egy Öcsödről, biciklin. Ő megszakítás nélkül, hatvan éve olvassa a lapunkat.
Egyébként Békésszentandráson rendezik meg évenként az András nevet viselő települések „világtalálkozóját”, ők voltak az elsők, akik csángó fiatalokat láttak vendégül Magyarországon.
Amikor ott jártam, ébredőben volt a természet. És ahogy beszélgettünk azon az estén értelmiségiekkel, vállalkozókkal, egyszerű emberekkel, úgy éreztem, mintha ezen a vidéken humánus ébredés is végbe menne.
Hogy az egész országban is elkezdődött-e valami ébredéshez hasonló, én nem tudom...