Provence-i stílusával a hangulatos kőépület kitűnik a többi pesthidegkúti házacska közül. A kapunál barackfa virágzik, a kert apró ágyásaiban már kinyíltak a százszorszépek. Bent a tágas parasztszobában a sötétzöld cserépkályha már nem fűtésre szolgál, ajtajának festményeket támasztottak, tetején bűbájos fa- és kerámiafigurák. Az ablak előtti, fából készült hengeres szobor párkányán körbe-körbe apró-cseprő szentek állnak. Van itt galamb olajággal, Nyanyaangyal, az örömöt hirdető trombitáló angyal, mutatóember nappal a fején, s egy másik csillaggal – ő a betlehemi utat mutatja. Az asztalon pedig Szent Gellért- és Szent István-szobrok dupla példányban; az egyik páros hibás, ahogy megkopogtatják, hallani, belül megrepedt a kerámia – a készülő tizenöt darabos sorozat részei.
Schéner Mihályt szinte nem is lehet elképzelni más környezetben. Fa, kő, cserép, napsugár veszi körül. Ő pedig erős, vidám színekkel – pirosokkal, sárgákkal, kékekkel, arannyal és fehérrel – sugározza vissza művein azt, amit a természettől magába fogadott. Szobrai, mesefigurái, képeinek alakjai mosolyognak, arcuk pirospozsgás, egyiknek-másiknak huncut a szeme.
– Évtizedek óta keresett és most megtalált fikcióm, hogy a forma is stílus, maga az ember is a stílus – forgatja kezében a Szent Gellértet. – Mit ér a tartalom, ha kiüresedett formába öntjük? Az olyan, mint a tök, amely kiszáradt belül, és ha megrázzuk, csörög. Ilyen tökcsörgetéssel gyakran találkozunk…
Tökcsörgetésügyben bőséges tapasztalata van. Hosszú utat tett meg, míg a medgyesegyházi paraszt-iparos családból eljutott a Kossuth-díjig és a békéscsabai Meseházig.
– Akkoriban, 1923-ban, amikor születtem, Medgyesegyháza Arad megyéhez tartozott, a határ magyar oldalán fekszik. Apám evangélikus volt, anyám viszont katolikus, ő vitt el a minorita templomba, ahol a tizenhárom aradi vértanú szobrát őrizték. A papok ajánlották a tehetséges, törekvő gyerekeket az iskolába, így kerültem a békéscsabai evangélikus gimnáziumba. Minden rangú és vallású gyerek járt ide, türelemre neveltek bennünket. Békés megye vegyes lakosságú volt, éltek itt magyarok, svábok, románok, szlovákok. Megtapasztaltam, hogy milyen gazdag a magyar folklór, és azt is, hogy miként élhet békességben Szent István országában a sokféle nép. Trianon után nagy volt a szegénység, de ez másfajta volt, mint manapság. A törekvő szegény embereknek több örömük volt, mert megbecsülték a törekvésüket.
Művészhajlamát édesanyjától örökölte, aki nagyon jól festett. Ő adta a kezébe egészen kicsi korában a színes ceruzákat, fogta a kezét, és együtt rajzolták a virágokat.
– A virágok elkísérnek azóta is. Mindennap festek virágot, ez örömmel tölt el. Ezek inspiráltak a gyerekkultúra támogatására is. A gyerekek a virágok kelyhében vannak, az isteni teremtés szikrái, vigyáznunk kell rájuk. Mazán Laci bácsi, a rajztanárom a gimnáziumban elejétől fogva támogatott. Bejárhattam a szertárba, külön foglalkozott velem. Később, amikor már én is tanítottam, ugyanazt tettem, amit ő. Huszárik Zoltánnak például – aki nagyon tehetséges tanítványom volt – gyakran mondtam: ne ülj itt az órán, menj ki a kertbe és fessél!
A budapesti képzőművészeti főiskola festőművészeti és középiskolai rajztanári szakán végzett 1947-ben. Három éven át szobrászatot is tanult. A képzőművészet valamennyi ágát szereti, de a tanítást már régen abbahagyta. Pestlőrincen és Pestimrén oktatta a nebulókat a rajzolás titkaira, tanított Aszódon az általános iskolában és az evangélikus gimnáziumban, ahová hajdan Petőfi is járt. Kreativitásra igyekezett serkenteni a gyerekeket, az orruk előtt festett, hogy lássák, hogyan csinálja. 1956-ban abbahagyta az oktatást.
– Isten kegyelméből négy rendszert abszolváltam, hogy kedvenc szavamat használjam. Egyik sem volt könnyű. Mindig alkalmazkodni kellett, hogy a szabadságomat megtartsam. A Horthy-korszakban nagyon sokat foglalkoztunk Trianonnal, ezzel kezdődött a tanítás. Március 15-re a legszegényebb emberek is készültek, együtt a magyarok, zsidók, szlovákok. A népi írók nagy szerepet töltöttek be a kulturális életben, ott voltak, ahol a népük volt. Az egyik legnagyobb diákkori élményem, hogy a csabai gimnáziumban találkozhattunk Sinka Istvánnal, a csizmás pásztorköltővel, hallgathattuk, hogyan szavalja a verseit.
Aztán jött a háború. Katonai behívót kapott. Sikerült megszöknie, hónapokig bujkált, az Epreskert egyik romos műtermében talált menedéket többedmagával.
– Hol a nyilasok, hol az oroszok taszigáltak be egy kapualjba, hogy a frontra vagy málenkij robotra vigyenek. De mindig sikerült elszöknöm. Így hát Isten kegyelméből itt vagyok. A szocializmus évtizedei következtek. 1963-ban volt az első önálló kiállításom a Csók Galériában. Nem volt könnyű ide bekerülnöm, nehezen engedélyezték. A fogadtatásom totális volt. Minden újság egyöntetűen „levágott”. Így, utólag azt hiszem, idejében kaptam a pofonokat. Az expresszív szürrealista stílus vörös posztó volt az akkori kulturális pártapparátus szemében. Azt hittem, akkor vagyok őszinte, ha kitárom a lelkemet. De nem árt, ha az ember szerény még az őszinteségében is. A túlbuzgás, túláradás gyakran árt, nem tetszik másoknak.
A ledorongoló bírálatok sorozata – az egyik kritikus, Dutka Mária lelki sérültnek nevezte – ellenére mégis szerencsés kimenetelű volt ez a bemutatkozás. Ellátogatott a galériába egy londoni műgyűjtő, E. Estorick, és megvette az egész anyagot, mind a harmincnyolc elmarasztalt képet, sőt meghívta a művészt Angliába.
– Felemelkedett előttem a vasfüggöny. Párizsban várt az apanázs, amelyet Estorick úr jó barátja, Chagall adott át. Kiderült, hogy mindketten Vityebszkből származtak. Óriási élményeket adott ez az út. Megtudtam végre, mi a pluralizmus a művészetben. Találkoztam az impresszionistákkal a Jeux de Paume-ban, a Louvre és az École de Paris legújabb irányzataival, megismertem több magyar művészt. A párizsi iskolát nemzetközi hadsereg építette, voltak köztük magyarok, spanyolok, a franciák mindannyiukat befogadták. 1965-ben Londonban nyílt kiállításom, ettől kezdve gyakrabban állítottam ki itthon és külföldön is. Ebben az évben újra elmehettem Párizsba, onnan pedig Svédországba. Ott láttam meg a dalarnai lovacskákat. És mérges lettem. A vikingeknek miért vannak ilyen folklóremlékeik, és nálunk miért nincsenek ilyenek? Csak a karikás ostor, a matyó baba és a Váci utcában gatyában álló becsalogató ember jelenti népművészetünket? Ennél sokkal gazdagabb a magyar folklór. Sőt hihetetlenül gazdag. Az az aratókorsó, amelyet Kréta szigetén láttam, pontosan olyan, mint a miénk, a szarkofág olyan, mint a mi szúládánk. A magyar arche búvópatak, amely Görögországon, Rómán át vezet, török és egyéb hatásokkal megfűszerezett. A dalarnai lovacskáktól jutottam el a mézeskalács huszárokhoz és lovacskákhoz – miattuk egyébként a második itthoni kiállításomat majdnem bezárták. 1983-ban az életművemet összegező kiállításon – amelyet ötvenezer ember nézett meg, iskolák is eljöttek – személyesen megjelent Aczél György is. Azt mondta: „nem bánom, csinálja csak azokat a lovakat, tudja, mit tartottam én ezért a hátamat a szovjet elvtársaknál?” Hogy miért kellett tartania a hátát? Talán azért, mert a lovacskák feje nagyobb volt, mint a munkásoké…
Rangos párizsi tárlatok, kiállítások Cegléden, Egerben, Kecskeméten, Balmazújvárosban, a varsói Magyar Intézetben, Amszterdamban, Hamburgban, Londonban és másutt. Az Élet és Irodalomban megjelenik Nagy László verse Vidám üzenetek Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtő művésznek címmel. Ágh István verseivel kiadják a Krumplinyomóhuszár című mesekönyvet, amely a Schéner-plasztikák színes fotóit tartalmazza – ezek az alkotások ma a békéscsabai Meseházban vannak. A játékos, varázsos plasztikák, mesefigurák, falovacskák, albumok, mese- és tanítókönyvek tudatosan és tudat alatti módon is azt szolgálták, amit mindig a legfontosabbnak tartott: a gyerekeknek való élményszerzést, érdeklődésük felkeltését.
– 1978-ban régi álmom teljesült. Meghívtak Békéscsabára. Bár a csatáimat Pesten vívtam meg, végül elismert a szülőföld is. A város egy parasztportát bocsátott rendelkezésünkre, két épületet, ahol a következő év októberében megnyitotta kapuit a Meseház. Dér Lászlóval, hajdani iskolatársammal, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum igazgatójával régóta dédelgettük ezt a tervet. Néha azt hittem, csak rögeszme marad. A meseházi gyűjtemény, a színes fafaragások, népi ihletésű, jellegzetes figurák, játékos kerámiakonfigurációk nemcsak műtárgyak, hanem a gyerekek ihletői is. Készíthetnek itt agyagfigurákat, babákat, papírt hajtogathatnak, kosarat fonhatnak, dolgozhatnak szalmával, faraghatnak, festhetnek és rajzolhatnak – mindenfajta anyaggal kísérletezhetnek. Van itt egy trónszék, amelynek a támláján Szent István alakja látható színes fafaragásban. Aki erre a trónra ráül, annak el kell mondania egy mesét. Áll itt egy Életfa, a Fabulatóriumon a színes fafaragású Viráglányok mosolyognak, itt van Szent István népe, a szemöldökfán a János vitéz figurái. S vannak itt írók és költők művei is. Ezt a gyűjteményt folyamatosan gyarapítani kell.
Mi sem méltóbb a gyarapításhoz: baráti társaságából megalakult a meseházi költők csoportja. A névsor impozáns: Ágh István, Bella István, Nagy Gáspár, Marsall László, Kiss Benedek, Döbrentei Kornél, Szepesi Attila, Oláh János, Mezey Katalin, Lackfi János, Kemsei István, Lászlóffy Aladár (Kolozsvárról), Tóth Éva, Czigány György, Veress Miklós, Pintér Lajos (Kecskemét), Buda Ferenc (Tiszakécske), valamint Szakolczay Lajos művészetkritikus. Öten Kossuth-díjasok, a többiek József Attila-díjat kaptak, hárman a Balassi-kard kitüntetéssel is büszkélkedhetnek. Most készülnek meghívni e körbe Szabó Ferenc jezsuita költőt és tudóst, aki Rómában dolgozott a vatikáni rádió magyar tudósítójaként, valamint Bajnai István esperesplébánost.
– Hazai irodalmunk jeles képviselői hiányoznak az iskolai tananyagból. Így jött az ötlet: forduljanak élőszóval egyenesen a gyerekekhez. A meseháziakká alakult költők pedig útnak indultak, és az ország különböző vidékeire viszik el verseiket. Békéscsabán tavaly boldogságbetakarító ünnepet tartottunk, májusban Ópusztaszerre készülünk állami gondozott gyerekekhez.
Néhány hete alapítványuk ajándékkal lepte meg a költőket. Valamennyiüknek csináltatott egy Kossuth-kabátot, amely akár a meseháziak jelképe is lehet: a hagyományokat őrizve eljuttatni az emberekhez a tiszta szót, bízva abban, hogy az új generáció is megérti.
A kecses provence-i ház lépcsőfordulójának zugába teljes erővel besüt a nap, festékes a padló, tubusok hevernek szerteszét. Itt készül a következő festmény. A dolgozószoba asztalán és az asztal alatt afféle archívum: Schéner Mihály 1994-ben átveszi a Magyar Köztársasági Érdemérem tisztikeresztjét; 1995-ben megkapja a Kossuth-díjat. A békéscsabai boldogságbetakarító ünnepen ott volt Mádl Ferencné, Dalma asszony is. Legutóbb, március 15-én Habsburg Ottóval és fiával kapták lencsevégre a sajtófotósok Gyulán. A megújult Százéves (Reinhardt) cukrászdában tizenegy Schéner-festményből rendeztek kiállítást, közülük egyet, a Mézeskalács huszárokat odaajándékozta Habsburg Ottónak.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
