Divattéma manapság a csángókérdés, de hajlamosak vagyunk homályos érzelmeinkre hagyatkozva, olykor hebehurgya ostobaságoktól sem tartózkodva tájékozódni. Mindenki Moldvára veti vigyázó szemeit, nem véletlenül, hiszen ha óvatosan fogalmazunk, akkor is egy magyar népcsoport végóráiról van szó. Ám a többi csángó tömb mellett a gyimesiről sem feledkezhetünk meg, melyről sokat, sokfélét beszélünk, vagy bukolikus vágyálmainktól elvakítva, vagy lemondó racionalitástól borzongva – ez a táj, ez a paraszti kultúra mégis elkallódni látszik valahol Moldva és a Székelyföld között. Pedig a második világháború végéig a Székelyföld élő múzeumaként tekintettek a Tatros folyó völgyének szigetműveltségére, amely az archaikus csíki székely parasztvilág legrégebbi szokásait, gesztusait, nyelvhasználatát, ösztöneit és vadságát őrizte meg a mai napig.
Gyimes több és kevesebb, mint egzotikus csemege a skanzenrajongóknak.
Kikről is beszélünk?
Felemás időnkívüliségben élőkről, akik középkori áhítatot, szigorú katolikus dogmatikát kevernek napimádó, fekete miséző, halottlátó pogánysággal. „Reggel, régi szokás szerint, mikor a nap kel fel, keresztet vetünk, én es szoktam, s régen láttam olyan embereket, akik a két kezüket szűvükre tették, s úgy imádkoztak napkeletre.”
Patakország lakóiról, akik „mind szökevények voltak. A határezred, ami valamikor létezett, ugye, itt kellett szolgálni 12 évet egy embernek, és abból szökdöstek el, s így a hegyek közt megtelepedtek. Elcsángáltak Csíkból, azért nevezték csángóknak itten…” Ám ez az elkóborlás nem csupán az etnikai tömbből való kiszakadást jelentette, hanem szabad, félnomád életet is az elérhetetlen havasokban: aki szálka volt a hatóságok szemében, mert lázongott, köztörvényes bűnöket követett el, vagy túl sok haragost gyűjtött össze, eltűnt valahol Lóvész és a Tarhavas között.
A szakadatlanul félreértettekről, akiket Orbán Balázs így jellemez: „A völgyekben szorgalmas munkás nép nyüzsög, kiket oláhos öltözetükről oláhoknak tart az utas, de ha az oláhoknál sehol fel nem található csinosságot öltözetben és lakban látja, ha … a legtisztább magyar szót hallja: akkor meg fog győződni, hogy az öltözet csalt, hogy e havas regényes völgyületeiben … e hon határait, ha szükség, vérökkel oltalmazó csángó magyarság lakik.”
Kikről beszélünk?
Akik ma is csak suttogva mernek nyilatkozni démonélményeikről, hogy például „kilencszázharmincötben Palánkán, amikor a nagy vízvel jött egy hétfejű sárkány, hatalmas víz volt akkor itt nálunk, s ott meg es szúrták. Egy szolgálatos katona belészúrt a bajnétjával, ott a víz kidobta, ott maradott.” A harminc éve bevezetett áramnak köszönhetően közben valóságos kultusza lett a latin-amerikai televíziós szappanoperának, a rádiós szívküldiben Zámbó Jimmy és a Dupla Kávé a sztár. A búcsúkban kezüket-lábukat törik, hogy a leggiccsesebb porcelán Szűz Mária az övüké lehessen – bár kamrájukban még ott lógnak a világhíres varrottasok, telente kézzel szőtt ágytakarók.
Akikről az a mondás járja a Székelyföldön, hogy „sör nem ital, csángó nem ember”. Csak bicskásokként tartják számon őket, „ha megharagszanak, mindjárt elékerül a csíki útlevél”, durvák és bárdolatlanok, olyannyira, hogy a hatvanas években a férfi-lánctáncokat hatóságilag betiltották, mert a tánc vezetése miatti versengés gyakran vérbe fulladt. Akiknek lakhelye gyakran nyomorultul piszkos, szegényes-szemetes az udvar, gyerekeik szurtosak, rüh, fekélyek, sipolyok éktelenítik a felnőttek bőrét. De látott-e már valaki olyan kemény, eltökélt, szívós kisembereket, mint amilyenek a gyimesi gyermekek? S ha nyáron, a meredek hegyoldalakban napkeltétől napszentületig mást sem tesz a csángó, csak kaszál és takar, alszik pár órát, és hajnalban újra kezdi a szénacsinálást hónapokon keresztül – reggel, délben, este puliszkával tömi meg hasát, mint valami reformkor előtti zsellér.
De semmi parasztromantika. Azokról beszélünk, akik ölyv helyett azt mondják, ülü, szája helyett száda, dér helyett hóharmat, azt mondják, kicsi buba, istápoly, adjonistennel köszönnek, s így szólítják a magyarországi kíváncsiskodókat: drága kicsi úrfi és kisasszonka, a Jóisten fizesse meg, hogy eljöttek, majd az idős bácsi sírva kezet csókol nekik, mint ura vesztett, elrabolt cseléd rég nem látott gazdáinak. Lehet, jobbágyösztön az öregekben, lehet, egyszerű magánytudat. Azokról szólunk, akiknek nyelvében még elevenek nálunk rég kihalt igealakok: a befejezett és az elbeszélő múlt; és a nyers, káromkodó szájakból dédelgetés árad: kicsi vénasszonka, kicsi Demeter, kicsi gyermek…
De hát ez mind-mind a kívülálló közhelye.
Kikről beszélünk akkor?
A Keleti-Kárpátok vízválasztóján túl, de még a régi Csík vármegyében, nagy területen, a mellékpatakokkal együtt mintegy 120 kilométeren él a gyimesi csángóság, nagyjából 12-13 ezer ember. Románság nagyobb számban csak néhány mellékpatak mentén, Rakottyásban és Bálványospatakán található, ők feltehetően Békás környéki pásztorok leszármazottai, akik magyarul énekelnek a lakodalmakban. És román még a néhány rendőr, aki kiemelt veszélyességi pótlékkal vigyázza a rendet a csángók között. Ennek a területnek jóformán, néhány jelentéktelenebb bronzkori leletet leszámítva, nincs régészeti emlékezete, mivel legfeljebb háromszáz éve bujdostak a lakatlan gyepűelvére az első telepesek. Átjárhatatlan ősvadon, kárpáti fenyődzsungel volt időtlen idők óta ez a vidék, s ma, az esztelen erdőirtásnak köszönhetően, mint beteg fejen a haj, csak foltokban látszik növénytakaró. A gyimesi csángók eredete nem magától értetődő, mint ahogyan azt sokan vélik – mutat rá Szőcs János csíkszeredai történész. Zöld Péter plébános 1772-ben írja levelében: „Lonkán lakó magyarok, akiket csángóknak is neveznek” – ez a csángó szó első lejegyzése. Másutt azt írja, ezek a telepesek nem csíkiak, hanem Moldvából vándoroltak fölfelé.
– Általános elképzelés szerint a székelyek a madéfalvi veszedelem idején menekültek Gyimesbe, mert a rengeteg jó búvóhelyeket kínált a katonaság elől. Az írott források mégis Zöld Pétert támasztják alá: a leggyakoribb gyimesi nevek, a Tankók, Főczék, Bilibokok moldvai származást igazolnak. 1748-ban egy földesúr panaszt tett az erdélyi kormányszéknél, hogy három gyimesi zsellérét letartóztatták, mert be akartak menni Moldvába, s hozzáteszi, mindhárman forrófalvi, Szeret folyó melletti magyarok. Sok ilyen példa van – sorolja Szőcs János –, a csíksomlyói anyakönyv több gyimesi családot a „moldovenses” melléknévvel illet. A Tatros-völgy feltehetően csak a XVIII–XIX. század fordulóján kezdett tömegesebben benépesülni, a napóleoni háborúk idején, mert a madéfalvi megtorlás után a székelyek inkább a császári had által kevésbé ellenőrzött Moldvába mentek be. A gyimesi csángók csak kis részben csíki székely származásúak, legtöbbjük vagy kétszáz éve Moldvából vándorolt vissza – vonja le a végkövetkeztetést Szőcs János.
„Olyan a mi életünk, hogy nemcsak az ember, de az Isten is csudálkozik rajta”, mondja Gyina néni, a közeli Kóstelekről elszármazott hidegségi öregasszony. Hogy miféle élet ez? Aki eltölt néhány hetet egy havasi kalibában, megérti, miért nem találhatni kövér embert Gyimesben. Mivel a mezőgazdaság szocialista típusú kollektivizálása elkerülte a vidéket, s csak az erdőterületek kerültek állami tulajdonba, a hagyományos paraszti gazdálkodás jobban megőrződött a máskülönben is mélyen konzervatív szemléletű gyimesi csángók körében.
A nyári szállásokon, ahová tavasszal kihajtják a jószágot, főként a szarvasmarhát és a juhokat, klasszikus rétgazdálkodás folyik: június–júliusban és augusztus–szeptemberben kaszálnak, sokszor kalákában, egymást segítve. Lélekölő munka a meredek hegyoldalakban, ahol már álldogálni sem könnyű. A durva fenyőgerendákból összerótt havasi kunyhó éppen csak arra elegendő, hogy a család esténként meghúzza magát, nyáron is keményen fűtve, és hogy a sajtkészítésnek helyet adjon, s óvjon a mindenfelé portyázó medvéktől.
Mert medvetörténetből itt van elég: Gyina néni karján és oldalán karmok régi barázdái éktelenkednek. „Egyik este egyedül voltam az esztenán (a nyári szálláson), s hallom ám, hogy nagyon vicsognak a disznók az ólban. Magamhoz vettem a fészit (fejszét), kilépek, hát látom, hogy a medve hóna alá csapta az egyik malacot. Megindult, én utána. Amikor észrevette, hogy követem a fészivel, az egyik mancsával hajigálni kezdett reám mindenféle követ, bojtocskákat (fenyőcsemetét), jól célzott az ördögadta. Amikor közel léptem, megcsapott a mellemen, majd ottmaradtam.”
Pásztori idill: nyár éjszaka az esztenán? Ugyan. Néhány éve egy gyimesfelsőloki parasztember, Törökbúzás Péter kalibáján töltöttünk néhány hetet. Füsttől megfeketedett gerendákat, szűk, nehéz szagú odút, ócska vaskályhát, elmaradhatatlan katolikus falinaptárat és az Egri csillagok félbeszakadt példányát világítja meg a pislákoló petróleumlámpa. Este fáradt, csendes puliszkavacsora, kenyér alig dukál, orda (sajtféle), túró a vendégeknek: „bocsássák meg gyöngeségünket”, szabadkozik Törökbúzás Péter, miközben a legkisebb gyerekek kinyalják a főzőüstöt. Alázatos szegénység, békés igénytelenség. Péter bácsi hatvanon felül van, kölyökként érte meg a magyar világot (Észak-Erdély, így Gyimes visszacsatolását), pofozkodó magyar csendőrökről, szovjet orvlövészekről és a szovjet hadsereg bevonulásáról mesél, amikor az egész Gyimes völgye egyszerre tetvesedett meg. „Magyar asszony az én anyám, / Fáj a szíve, lelke, / Hogy a magyart a Jóisten / Ennyire megverte. // Ablakába’ oláh rongyot fújdogál a szellő. / Hogy tűri el, hogy nézi el aztat a Teremtő” – énekli a félhomályban sírva, majd zokogásba fullad a dal.
Aztán a családfő elfújja a lámpást, rövid imát mormog: „Adjon Isten jó estét, hadd virradjon meg esmég.” Lefekvés előtt keresztet rajzol párnájára rossz álom ellen. Két nagyszülővel és hét gyerekkel vakarózzuk végig az éjszakai bolhaattakokat. Amikor fölébredünk, Péter bácsi csöndben üldögél az ágyán, s a kisablakon befúródó, reggeli fénypászmába tartva arcát, nyitott szemmel imádkozik. Nappal kaszálás a havasi réteken, szamóca-, kokojza- (áfonya) és gombagyűjtögetés, legeltetés, hónapról hónapra, míg el nem jön Szent András, amikor gyülekezni kezdenek a farkasok. Ha lenézünk a hegytetőről, lent, a szerteágazó patakvölgyekben jól láthatók a szórványtelepülések és a Tatros mentén a három község, Gyimesfelsőlok, Középlok és Bükk. Ha felnézünk a tetőre, itt-ott magányos sírokat látunk: a régiek a második háborúban, a szovjet áttöréskor elesett magyar katonáké, az újabbak villámsújtotta gyerekeké. „Szénacsináltunk, nagy üdő jött, a buta kölyök nem futott bé, s úgy megütte az istennyila, hogy a cipők es lerepültek a lábáról. De az órája tovább járt.”
Milyen élet ez? „Mikor bérlegeltetésbe adjuk az állatokat, a pásztorokat tejtermékekkel fizetjük ki – magyarázza Csilip Demeter, Gyina néni férje. – Meg aztán ott van a pityóka, a székely valuta, azért messze földről eljönnek a regáti románok. S ha nem, mi visszük ki szekerekkel, volt, hogy majd kétszáz kilométerre is elzötyögtünk a pityókával vagy a fenyődeszkával, s becseréltük szőlőre, borra.” Gyimesben a mai napig él a klasszikus cserekereskedelem: akit kínáltak már gyimesi borral, sosem fogja elfelejteni a guggolós jellegű „deckabor” vagy „pityókabor” ízét, hátha még napokig a kerti budi foglya marad. Szinte minden második házban van gájter (keretfűrész), az erdőirtásból, -lopásból származó fatermékek becseréléséből mindenféle moldvai termény, a patakpartra zúdított fűrészporból mérhetetlen károkat okozó környezetszennyezés származik. A hajdani pisztrángállomány mára csaknem a legtöbb patakból kipusztult.
Nem kell azon csodálkozni, hogy rablógazdálkodás folyik az erdőkben, és mindenki lopja a fát, ahol éri, figyelmeztet Sára Ferenc, Magyarországról Gyimesbe települt néptáncos. Az állam a hibás, hiszen régen a csángók megéltek belőle, de ha vége az erdőnek, számukra vége a világnak is. A leépült gyárak nyomják haza a fiatalokat, a tejet nem vásárolják fel normális áron: mit tegyenek, hát lopják a fát. Egész Európa innen viszi a gyógynövényeket, mert a havasokban a legtisztábbak, ezt eszik a marhák, mégis be kell vizsgáltatni a húst drága pénzért. Nem akkor kell jajgatnia a művelt világnak, mondja Sára, amikor mindent elrontott. A gyimesi világ valamikor működött magától, s működik ma is. Persze nem mindenáron ideális az ősi állapot. A nyolcvanas években nagy ugrás történt a gyimesi kultúrában: megjelent a televízió, az újság, és ezt a törést az egyszerű ember nem érti meg. A gazdálkodás hagyományos formáit megőrzik, például fahordóban tartják a túrót, de a modernizáció felemás helyzeteket teremt.
Gyimesfelsőlokon meglátogatunk egy idős asszonyt, kérjük, babozzon nekünk, hogy megtudjuk jövőnket. „Olyat még nem csitkóztak, hogy valami ki ne jőtt volna”, büszkélkedik Birta néni csodálkozásunkat látva, s gyorsan három csoportra osztja a 41 babszemet az asztalon, gyors kombinációk – az asztalon maradt szemekből kikövetkeztethető a jövendő. Lehet még jósolni kártyából, patakvízből, a fejfájást, „csemert” szenes vízzel (vízvetéssel) mulasztják el.
„Mikor fiatal voltam, tudtam, hogy igizek. Fájt a fejem, s amikor a fájás kiszakadott, akkor tudtam, hogy valakit megigiztem. Megigiztem nyájat is, s akkor minden pár verekedett a fejivel. S akkor mondtam, hogy vessenek vizet, mert én igiztem meg”, fejtegeti a nyolcvannégy éves hidegségi Daradics Károly.
Egyik oldalon a régi hitvilág, a másikon a bóvlimániában, eszkábált parabolaantennákban, a hagyományos muzsika és tánc önfeledt giccskultúrára cserélésében megmutatkozó, ügyefogyottan paraszti parvenüség. Legnyomorúságosabban a középgenerációnál, mely egyre görcsösebben utasítja el a közösségi önkép újragondolásának kihívásait. Bár nincs ebben semmi rendkívüli, ez csupán a paraszti világ törvényszerű és kiszámítható menetrendű szekularizációja, Gyimesben mégis túlságosan élesek a hagyományvesztés fázisai.
– A középnemzedék már képtelen beugrani a szakadékot, mely hagyományai és a modern világ között tátong – jelenti ki Sára Ferenc. – A hitet érintette legkevésbé a modernizáció, amit nem foghatnak meg, attól félnek. Amikor avattuk a házunkat, és a tetőtérben kirobbant egy rosszul betett ablaküveg, elpárologtak a vendégek, mert lidércjárástól tartottak. De itt se elmaradottság, se szegénység nincsen. Ezek amolyan magyarországi sztereotípiák, az idegenek csak felületesen látnak rá a gyimesiek életformájára. Huszonöt éve ugyanazok a kérdések merülnek fel a csángók kapcsán, de sem
origo.hu
Kigyulladt egy raktár Újpesten
