A 834-es számú őrizetes a múlt szerdán érkezett a Buenos Aires-i határrendőrség katonai börtönébe. Miután ujjlenyomatot vettek a vizsgálati fogságba helyezett letartóztatottól, és átesett a rutin orvosi vizsgálaton, egyszerű cellába vezették, ahol egy ágyon, asztalon és lámpán kívül semmiféle más berendezési tárgy nem található. Ám televíziót, videomagnót, sőt számítógépet is kérhet a cellájába, ami cseppet sem meglepő, ha tudjuk, hogy a 834-es számú őrizetes nem más, mint Domingo Cavallo, Argentína volt gazdasági minisztere.
A múlt szerdán Buenos Airesben váratlanul tartóztatták le a volt magas rangú vezetőt, aki éveken át irányította a tönk szélére sodródott Argentína gazdaságpolitikáját. Cavallo neve hosszú ideig fémjelezte Argentínában azt a filozófiát, amely a Nemzetközi Valutaalap elvárásainak mindenben megfelelt, és amely sokak szerint egyértelműen felelőssé tehető a néhány hónapja kirobbant, milliókat nyomorba döntő, az évszázad egyik legsúlyosabb gazdasági válságának tartott krízisért. És amely egyértelműen ugyanazt a gazdaságfilozófiát jelenti, amelyet a szocialista–szabad demokrata kormányzat idején Bokros Lajos képviselt, s amelyet az 1998-as kormányváltásnak köszönhetően utódjának, Medgyessy Péternek – akkor – már nem volt alkalma az argentíniai „tökélyre” fejleszteni.
A volt argentin kormánytagot több bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják, amelyek közül csak egy az a fegyvercsempészési botrány, amely miatt Cavallo ügye most a címlapokra került. Ám sokkal érdekesebbek azok a gazdasági visszaélések, amelyek precedensértékű büntetőügyet eredményezhetnek Argentínában. A volt gazdasági minisztert ugyanis azzal gyanúsítják, hogy miközben Argentína tavaly a közelgő válság elhárításáért küzdött, a megszorító intézkedések közepette Domingo Cavallo adósságcserét bonyolított le a fizetésképtelenség elkerülése érdekében. Ennek során azonban a súlyos válságban lévő ország olyan jutalékokat fizetett a tranzakcióban részt vevő különböző külföldi pénzintézeteknek, amelyek még a sokat próbált argentin illetékeseket is elképesztették. Ráadásul az irreálisan magas költségekkel járó adósságcsere sem tudta elhárítani a megrázó erejű gazdasági válságot.
Pedig Cavallo bűne „csupán” az volt, hogy szinte vakon megbízott abban a gyógymódban, amelyet az IMF ajánlott a súlyosan eladósodott ország megmentésére. És ami csak tovább növelte az immár visszafizethetetlen mértékűre duzzadt adóssághegyet.
A vizsgálat nekünk, magyaroknak elsősorban azért érdekes, mert hasonló adósságcserére Magyarországon is sor került Surányi György jegybankelnök regnálása idején, az államadósságot finanszírozó kereskedelmi bankok és egyéb külföldi érdekeltségű pénzintézetek pedig – ahogyan az elemzésünkből kiderül – épp akkor tettek szert busás extraprofitra, amikor Magyarországon Bokros Lajos pénzügyminiszter meghirdette példa nélkül álló gazdasági megszorításokat tartalmazó csomagját.
Az unió polgárai évi száz dollárt költöttek fogászatra, mi csak négyet 1995-ben, az elhíresült, Bokros Lajosról elnevezett megszorítás idején. Az MSZP–SZDSZ koalíció mégis az ilyen csekély szociális kiadás néhány százalékos megtakarításával gondolta megmenteni a költségvetés egyensúlyát.
Tényleg annyira rosszul álltunk, hogy újra padlássöprésre volt szükség? De ugyanekkor miért folyhattak el milliárdok, miért mondott le az állam óriási bevételekről?
Kétségtelen, hogy 1995-ben a takarékosságnak beállított sanyargatással irányították az emberek figyelmét az őket közvetlenül sújtó intézkedésekre. Ezzel mintegy igazolva a pénzügyi összeomlás veszélyét, az így generált pánikban logikusnak mutatták be stratégiai ágazataink gyors, olcsó kiárusítását a távolról jövő befektetőknek.
Noha egyesek ma már mítoszként terjesztik a Bokros-csomag szükséges, hasznos voltát, az elmúlt négy év sikerei éppen annak a gazdaságfilozófiának a csődjére mutattak rá, amelynek jegyében Bokros Lajos elképzelései megszülettek.
Szociológusok gyakran idézik Schiller gondolatát, miszerint bárki, aki egyébként kellő ésszerűséggel gondolkodik, egy sokaság tagjaként nyomban tökfilkóvá válik. A „sokaság”, az abszolút többség az MSZP–SZDSZ koalícióval létrejött 1994-ben. Így semmi sem állta gátját annak, hogy a szabad vállalkozáson alapuló gazdaság rossz hajlama, a spekuláció érvényesüljön.
Emlékezzünk, az arrogáns IMF kistisztviselője 1995 őszén levélben biztosította Bokros pénzügyminisztert, ha betartja az előírásaikat, akkor 1996 végére az infláció egy számjegyű lesz. Nem lett. Ugyanekkor Gidai Erzsébetet idézi az MTI, szerinte ezzel a gazdaságpolitikával az ezredfordulóra 45-50 milliárd dollár lesz a tartozásunk. Annyi lett.
Az efféle figyelmeztetést általában nem veszik jó néven a politikusok.
A pénzvilág magáról terjesztett mítoszával – van rá pénze – látszólag magasabb rendű véleményt formál, és ezt nyomásgyakorlásra használja: e gerjesztett pszichózisban nemcsak politikai döntéshozóink, de még a döntések egyértelmű vesztesei is az ostobaságot választhatják. Holott a spekulációs módszerek bárki számára beláthatók, akik nyitottak a folyamat megértésére.
Még inkább nyilvánvalóvá válhatnak, ha utólag tekintünk a gazdasági-pénzügyi eseményekre. Ez sajnos nem szokásunk, és ezért arra ítéltetünk, hogy újra és újra elszenvedjük a régi trükkök következményét. Mert örök szabály: a spekuláció lényege az elkerülhetetlen végső bukás, mely sokszor robbanásszerű eseményekkel ér véget. Ennek belátásához elég, ha meghallgatjuk az IMF-nek mindenben behódoló Argentínából érkező híradásokat.
Spekulációs csomag
Miért is volt spekuláció a Bokros-csomag? Ezt egyrészt azok az eddig kevésbé ismert tények mutatják, amelyeket majd itt röviden ismertetünk, másrészt mi más lenne ez a gazdasági csomag, ha az ország tartozása a külföld felé (1994 végén, a csomag előtt 28,5 milliárd dollár) 2001 végén 54,8 milliárd dollárra nőtt, azaz hét év alatt megkétszereződött.
Akkor, a feleannyi adósság idején, pánikkal volt tele az ország, ma csak egészséges fejlődésről hallhatunk. Ki érti ezt? Hát az, aki tudja, hogy nem a számok teremtik a hangulatot, hanem a mögöttes érdek.
Brüsszel viszont most sem igen óhajt pénzt pumpálni hazánkba. Miért is adna, ha azt látja, hogy a fejlesztésre szánt forrásokat a kamattörlesztésen keresztül a nemzetközi pénzügyi közösség nyeli el?
Bőséges okunk van, hogy feltárjuk, mi történt, amikor az elvett gyermekgondozási segélyen bánkódtunk, és közben kiárusítottuk az erőműveinket, gázszolgáltatóinkat, vízműveinket, telefontársaságunkat, üzemanyag-feldolgozónkat, gabonaraktárainkat, élelmiszeriparunkat, bankjainkat, biztosítóinkat. Ne feledjük, az új tulajdonosoknak az Európai Unió gyakorlatával és az egyensúlyt kereső bevételi szükségletünkkel ellentétesen példátlan adókedvezményt adtunk, míg az adóprést a csökkenő jövedelmű dolgozóknál húztuk meg ugyanezen okból, de ami a legrosszabb, mindeközben hagytuk a privatizációs bevételeket elpárologni.
A döntéshozók a polgárok spórolásától várták tehát az államháztartás állítólagos csődveszélyének elhárítását, holott azt láthatjuk, még a szocialista jelzőt hordozó gazdaságpolitika alapvető logikájával is baj van, nem csak a szociális célok háttérbe szorításával. És ez az ellentmondás az, amely bizonyítja az igazi spekulációt. Ezt kell alaposan feltárnunk, hogy megismerjük mi vár ránk, ha ismét az eladósítás bajnokára, az MSZP-re bízzuk a jövőnket.
Egyes politikusok a hatalomban – szembesülve nézeteik érvényesítésének nehézségével – feledik vállalásukat és esküjüket, könnyedén jelentik ki, hogy lássuk be, új urunk a tőke, melyből nekünk kevés jut, de sebaj, a pénz hazátlan, tehát ösztönözzük érkezését, és így pillanatokon belül rátalálnak az igazi (segítendő) nagycsaládra, a nemzetközi pénzügyi közösségre. A pénzügyi befektetők egy része, akiket spekulánsnak is hívnak, az ilyen politikusokat keresik, és úgy tűnik, az MSZP-nél meg is találták számításaikat.
A csomag névadója, Bokros pénzügyminiszter nem kertelt: „… a pénzpiac szempontjából a kamat az ugyanolyan kiadás, mint amilyen a családi pótlék.”
A Magyar Hírlap egykori tudósításában a Bokros-csomagról megkérdezett Benkő Ágota, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnöke így jajdult fel: „Egyszerűen nem kapok levegőt! Aki ezt teszi, az nem tudja, hogy milyen helyzetben élnek Magyarországon a családok.” A lap nem kis dramaturgiai érzékkel így folytatja saját véleményét: „Fellélegezhetnek a tőzsdespekulánsok… nemcsak megmenekültek a csődtől, de még busás haszon is kíséri kitartásukat.” Két hónappal később a Reuters már arról tudósított, hogy a Magyar–Amerikai Üzleti Tanács ülésén „a külföldi befektetőket egyenesen lenyűgözték a magyar kormány megszorító intézkedései… a hitelezők újabb és újabb intézkedéseket sürgettek. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara javaslatcsomagot készít a magyar gazdaság élénkítésére… és amerikai látogatásakor adják át Horn Gyulának.” A bankszakember pénzügyminiszter nem véletlenül választotta a családi pótlék helyett a kamatot, csomagját a tengerentúlon készítették össze. Ott tudták, ha csökken a foglalkoztatás, akkor az adóbefizetés is mérséklődik, így nő a költségvetésben a hiány, ami rossz gazdálkodásra utal, és szükségesnek látszik az okosabbaktól érkező tanácsok megfogadása, valamint a hitelfelvételi igény, ami nemcsak emeli a reálkamatlábat, hanem a feltétlenül szükségesnek látszó pénzügyi mentőakcióhoz társuló kötelezettségeket is mint kényszert véteti tudomásul a lakossággal. Az irdatlanul nagyra növelt kamatfizetési kötelezettség pedig újabb kölcsönök felvételéhez vezet, ami a nagy és biztos jövedelem ígéretével egyrészt elvonja a pénzt a mégoly piacképes vállalatoktól, másokat pedig a nagy kamat és hitelhiány visz csődbe, miáltal a külföldi benyomuló spekulatív tőke nagy haszonra, a termelő tőke pedig legyengített, tönkretett versenytársakra talál. Tehát még több munkanélküli, még több hiány…
Ettől reméltünk egyensúlyt?
Egy frászt, ki akart itt egyensúlyt? – mondaná tömören a szakember, hiszen akkor csökken a reálkamat mint haszon, csökken a befolyás, nem adják el kapkodva a stratégiai ágazatokat, a valódi cél nem az egyensúly volt, hanem a jó kezekben tartott mérleghiány.
Az inflációt a kormányok csinálják
Szóval elbocsátások, felszámolások, csökkenő fogyasztás, csökkenő vagyon, kevesebb költségvetési befizetés, de mindezt jótékony köddel takarja el az infláció, mert látszólag minden szám nagyobb, így a gyorsan növekvőnek tűnő költségeket tényleg nem vállalhatja a költségvetés. Eközben csupán arról van szó, hogy a kiadások lefaragásával helyet szorítanak a megváltóként érkező hitelező indokoltnak látszó nagy kamatigényének. Az infláció pedig olyan valami, amit a kormányok csinálnak, írta korábbi művében Kornai János neves közgazda. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) ugyanezt az 1997-es országtanulmányában a forint leértékelése és belföldi értékvesztése közötti szoros összefüggéssel mutatta ki, ami egyrészt nyilvánvaló, másrészt kormányzati döntés. Azaz az infláció elleni küzdelem ez esetben nem más, mint a forint kivonása a gazdaságból a kamatjövedelmek generálására, devizára váltására, kiáramlásra, hogy aztán ez a pénz később ismét hitelként jöjjön vissza. Csakhogy a magyar lakosság definíció szerint belföldön él, nem részese e folyamat nyerő ágának, mint vesztes húzza meg magát – sugallták.
Illetve jobb, ha mindenki gondoskodik magáról, e pénztelenségben teremt állást, egzisztenciát, lép a piacra, és versenyez a korlátok helyett kedvezményezett külföldi tőkével, és ha nem sikerül, lássuk be, tehetségtelenek vagyunk.
Ez is a Bokros-csomag lényegi üzenete.
A szakszervezetek hallgattak, nem zúgott a hangja Csepelnek, Angyalföldnek, Ózdnak és Miskolcnak, a több ezer embert foglalkoztató vállalatokat ezen időre felszámolták hitelmegvonással, uzsorakamattal, vállalatgyilkos csődtörvénnyel, ezzel évszázados ipari-agrár tudáskultúrát szüntetve meg – talán örökre.
A pénzügyi gyakorlatot nem szerzett, előbb bankárnak, majd pénzügyminiszternek kinevezett, magát szakembernek minősítő Bokros azt üzente a másfél millió állást vesztettnek, hogy saját pénzen vásárolja meg egészségét, fizessen tandíjat, mert ő félti a költségvetés egyensúlyát a bérektől, nyugdíjaktól, egészségügytől, hogy közben csendben ugrásszerűen növelje a nemzetközi pénzügyi közösségnek fizetendő kamatszolgálatot.
Most, hét évvel e gyászos események után, a sok választási nagyotmondás miatt ismét összezavarodott a kép: csöndben lopódzik tudatunkba az MSZP mítosza – miszerint a szükséges Bokros-csomag miatt élünk ma jobban, a politikusok többsége kötelességszerűen fújja ezt, holott az utóbbi állapot lehet jobb az előbbi ellenére is, csupán a sanyargatás mérséklésének következtében – a névadó szaktekintély pedig egyes hírek szerint a jegybankelnöki székbe készül. A szóval, pénzzel folytatott harc zsoldosai pedig ismét bizalmat kérnek.
Épp elég okunk van utánanézni viselt dolgaiknak.
Mit ígért az 1994-es választásokon az MSZP Nyíltan együtt békében címmel terjesztett szórólapján? „Biztos jövőt a családnak, mert a család pártján állunk. Az anyaság örök érték, állampolgári jogon járjon a gyermekgondozási segély. Az MSZP-ben a biztonságot és az erkölcsi erő forrását találja idős és fiatal. A nyugdíj együtt növekedjen a bérekkel, mert csak így élhetnek az idősek emberhez méltóan. Nem elfogadható, hogy a fiatalok közül bárki is munka nélkül az utcán kezdje önálló életét. Az élet és az értékek védelme minden más feladatot megelőz. Az emberek gondjaira érzékeny, szakszerű, tisztességes kormányzásra van szükség. Ha a szocialistákat választja, megbízható megoldást választ.”
De mit is tett a Magyar Szocialista Párt alig egy év múlva?
Az OECD, a legfejlettebb államokat tömörítő szervezet két év távlatából, 1997-ben így tekintett vissza a Bokros-csomag lényegére: „1995-ben és 1996-ban a központi alkufolyamatot felhasználták arra, hogy az erőforrásokat a munkától a tőke felé csoportosítsák át a nominális bérnövekedés jelentős mérséklése és végső soron a reálbérek számottevő csökkentése útján. A jelen időszakban se nem szükséges, se nem kívánatos a további csökkenést előidézni…” Eközben az MSZP baloldali tömörülése – a saját pártvezetésével szemben – a lényegről beszél. A platform a párt 1995. őszi kongresszusára elvi nyilatkozatában rögzítette a tagság e részének álláspontját: „A rendszerváltás Magyarországon is a nemzetközi hatalmi és pénzügyi központok támogatásával és útmutatásával ment végbe egy olyan, illúziókat keltő ideológia jegyében, amely napjainkban lepleződik le igazán egyértelműen&
La Manche
Migránsellenes tiltakozások és összecsapások zajlanak Nagy-Britanniában + videó
