Könyvesház

Lélek, zene, valóság
Glenn Gould életkönyve
Balkó Ágnes
A XX. századi előadó-művészet egyik legnagyobb hatású alakja, Glenn Gould mítoszteremtő és mítoszhős egy személyben. Kultikus figurák életrajzát megkomponálni egyszerre hálás és hálátlan feladat, megannyi csapda leselkedik a biográfusra. Számon kérhetnek rajta aprólékos kutatási részleteket és sztorit, hiteles interjúkból származó adatokat és lektürizált jeleneteket a nagy ember életéből, bírálható a tények kibontásának módja a mitológia nehezen feslő szövete alól. Otto Friedrich műve, a hatalmas és különös hagyatékból rekonstruált életkönyv jó arányérzékről tanúskodik, talán ezért nyert Kanadában, Gould szülőhazájában nagydíjat, s adták ki a világ számos országában.
Glenn Gould csodagyerek volt, angyalarcú, virtuóz, különleges természetű és különc szokásokkal körülbástyázott teremtmény, s fenti tulajdonságait átmentette felnőttkorába is. Harmincegy évesen hátat fordított az élet versengéseinek, a nyilvános fellépéseknek, ragaszkodott a magány értékeihez, eltökélten védve magánéletét. Ő, aki csodálatosan tolmácsolta mind Bachot, mind a modern zeneszerzőket, és sajátosan pejoratív jelzőkkel véleményezte Mozartot és Lisztet, rettegett a pódiumtól, hatalmas repertoárjával a stúdióba menekült. Megrettentette a mérgező és kisajátító bálványimádat, amely bekebelezi és elpusztítja tárgyát. Ránevelte a közönséget, vagy csak hitte, hogy ránevelheti, hogy forradalmi interpretátor helyett filozófust lásson benne. Abszolút hallásával maradandót alkotott a hangrögzítésben, jeleskedett egyéb műfajokban is – csak erről alig esett szó, nem illett bele a gondosan kimunkált rítusok sorába.
A spirituális erő, amelyet zenéjén keresztül sugárzott hallgatósága felé, húsz évvel a halála után pontosan olyan lenyűgözően hat, mint a lemezre rögzítés pillanatában. Gould gyakran gyártott ugyan elméleteket a maga rejtélyes képességeire, de a titok lényegét alighanem sohasem ismerte meg. Egyszeri és megismételhetetlen tüneménye volt a XX. századnak, ennek értelmezésében és érzékeltetésében segít Otto Friedrich könyve, ha megértésében nem is, hiszen ez az életút minden mozzanatával túlmutat a ráció ismert tartományain. A kötet diszkográfiát, Gould megjelent írásainak és valamennyi alkotó tevékenységének hiánytalan felsorolását is tartalmazza.
(Otto Friedrich: Glenn Gould. Változatok egy életre. Fordította Sárközy Elga, Osváth Anna. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 2800 forint)

Minét és minarét
Idegen szavak magyarul
Büky László
A magyar nyelvbe, amennyire a történeti és nyelvészeti kutatások révén vissza lehet tekinteni, meglehetősen régóta kerülnek idegen szavak. A népek és műveltségek érintkezései miatt ez természetes jelenség. Ha csupán a magyar honfoglalás utáni, immár több mint ezer esztendőre gondolunk, máris sorolhatjuk a különféle szláv nyelvekkel, a némettel, olasszal, románnal és a többivel meg természetesen a klasszikus műveltséget hordozó latinnal való kapcsolatot. Az ilyen-olyan módon nyelvünkbe kerülő szavak hatalmas tömegére ma már jószerével csak a nyelvészek ismernek rá, annyira átformálták, átalakították azokat a magyar ajkú használók. S tegyük hozzá: magyarrá (úgynevezett jövevényszóvá) tette ezeket a mindennapi használat.
Régi törekvése a magyar műveltség hordozóinak, régibb kifejezéssel a literátus embereknek, hogy valamennyire (vagy szélsőséges módon gondolkodva: teljesen) kiküszöböljék az idegen szavakat. Ennek a törekvésnek rokonszenves módját valósítja meg Tótfalusi István kötete, amely 10 250 idegen szó magyar megfelelőjét tartalmazza. A szerző kínálati szótárnak szánja munkáját, vagyis a címszavakhoz általa írott magyar megfelelőket lehetőségek gyanánt sorolja fel, nem a kizárólagosság igényével. Így például a manapság eléggé divatos havária mellett „szállítási kár; üzemzavar, üzemi baleset” olvasható, bár eredetileg ez az arab eredetű szó „hajókár”-t jelentett. A számítógép-használók nyelvezetéből ismeretes fájl-nak „adatállomány” a magyarázata, a hecsedli-nek „csipkebogyó”; a hercig-nek „bájos, aranyos, édes, cuki”. Ámbár: használja-e mai napság ez utóbbit valaki, Babits Mihály még élt vele a Galáns ünnepség című versében: „Nincs galánsnak szeri-száma: / csupa sikk e hercig dáma, / karcsu mint a minarét: / illik néki a minét.” A valamikor Medgyaszay Vilma által énekelt sanzon egyes idegen szavai: a gáláns, melyet Babits még idegenesen írt, meg a sikk föllelhetők, viszont a minét (manapság e táncfajtát menüett-nek emlegetjük) és a minarét (ma: minaret) nem.
Talán ezek az ötletszerűen bemutatott példák jók arra, hogy az érdeklődő olvasót valamelyest eligazítsák, illetőleg bátorságot adjanak az idegen szavak Szküllája és Kharübdisze közötti nyelvi-nyelvészeti utazásra.
(Tótfalusi István: Idegen szavak magyarul. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001. Ára: 1960 forint)

Melegfront
Szilágyi Gyula szociográfiája
Hanthy
Szilágyi Gyula szociológust a magyar népesség szexuális szokásai érdeklik. Mivel a prüdéria erős tradíció nálunk, s ennek következményeként a szexussal kapcsolatos elfogadott kifejezések terén is rosszul állunk, nincsen könnyű helyzetben a szociológus, ha feltáró munkába kezd. A kutatások részeredményeit Szilágyi már közzétette, de most itt van egy könyv, a Melegfront, amelyik már nem gyorsan átolvasható szexuális magántörténet, hanem körkép a hazai meleghelyzetről. A homoszexualitás csiklandós téma azok számára, akik csak hallomásból tudhatják, miként folynak a dolgok az azonos neműek között az ágyban. Szilágyi nem is vállalkozott arra, hogy feltérképezze e jelenség minden válfaját – kizárólag a meleg férfiak körében gyűjtött anyagot.
Ha kívülállóként, elfogulatlanul próbáljuk olvasni e tanulmánykötetet, megállapíthatjuk, a homoszexuális férfiak technikailag más megoldásokat választanak ugyan, de nemi életük éppoly változatos és egyéni, mint a heteróké. Ez a fajta szerelem is bonyodalmas, szép vagy gyötrelmes, mint a másik. Hogy mégis széles érdeklődésre is számot tartó téma, annak elsősorban az az oka, hogy divatja kezd lenni. Egyre több fiatal fiú érzi azt, ki kell próbálnia az ágyban saját nemét is. S ez van, akiket aggodalommal tölt el.
A kötetbeli vallomásfüzérből, melyet szociológiai szempontú közlések egészítenek ki, annyi kiderül, hogy melegnek lenni bizonyos esetekben eleve meghatározottság, másutt nevelési trauma következménye, de a tény felismerése sok-sok gyötrelemmel, lelki tusával jár. Ugyanakkor melegnek lenni lehet kulturáltan, és lehet aljasan, megaláztatva, de sokszor önmegalázó módon is. Az intelligens, kulturált melegek lenézik és elutasítják az utcán felvonuló, másságukat kétségbeesetten mutogató sorstársaikat. Mert a homoszexualitás, bár vannak, akik ezt szeretnék elhitetni, nem természetes dolog. Ezt tudják, akik a Népligetben alkalmi partnereket vadásznak, akik a gőzben ismeretlenekkel keresik a gyönyört, akik a meleg peep-show-kban kukkolnak, vagy fiatal legénykéket tartanak ki.
Segít-e Szilágyi Gyula könyve abban, hogy megértéssel forduljunk a jelenség felé? Helyenként elborzasztó, máskor kiváltja az olvasó együttérzését, és mindenképpen növeli ismeretanyagát a homoszexualitásról. Valamint elgondolkodtatja arról, mit mondana, ha az ő gyermekéről derülne ki hasonló. Sajnálná, megértené, óvná, esetleg sok boldogságot kívánna neki?
(Szilágyi Gyula: Melegfront. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)

Levelek egy barátnőmhöz
Szomory, az elfeledett szerző
F. Z.
Szomory Dezső Levelek egy barátnőmhöz című kötete 1927-ben jelent meg először, és a második kiadásra annak ellenére kellett hetvenöt esztendőt várni, hogy minden kétséget kizárólag ez a sajátos, kevert műfajú könyv élete egyik legfontosabb alkotása. Önéletrajzinak csak átvitt értelemben nevezhetnénk; aligha kideríthető, hogy a gáláns szövegek mögött miféle „életanyag” rejtőzködik. Mert kétségtelen, hogy ez a végtelenül magányos és minden művében bujkáló szerző ezúttal is csak álarcokat húzott magára, amelyek mögül a legváratlanabb pillanatokban néz az olvasóra. A rejtőzködés pedig óhatatlanul idézőjelbe teszi a konstrukciót; aki figyelmesen olvassa a szöveget, úgy érzi, hogy egy-egy álarc lehullásával vagy inkább csak félrecsúszásával a szerző lendületet vesz az addigi szövegépítmény lerombolására, hogy néhány bekezdéssel később, mintha mi sem történt volna, ugyanott folytassa az epekedő szerelmes áradozását.
Mindez persze aligha meglepő a Szomory Dezsőt jól ismerő olvasók számára. Rejtőzködni és megmutatkozni akart egész életében, minden művében ez az igazi világpolgár. Csaknem tizenhat évet élt Párizsban; menekülve-rejtőzködve utazott a francia fővárosba, hogy elkerülje a katonaságot. Munkácsy szalonjának rendszeres látogatójává vált, itt ismerkedett meg a francia művészeti világ színe-javával. Hazatérve íróként, újságíróként dolgozott, a Pesti Napló és Az Ujság munkatársa lett, színdarabjait a nagy fővárosi teátrumok mutatták be, könyveit a Singer és Wolfner, a Nyugat, az Athenaeum és a Pallas adta ki.
Szomory Dezső a maga korában igen népszerű és sokat vitatott szerző volt, rajongói és ellenzői rendre össze-összecsaptak a sajtó hasábjain, ám a halála utáni évtizedekben – nyilván döntően politikai okokból – teljesen megfeledkezett róla a könyvkiadás és az olvasóközönség. Jellemző, hogy az elmúlt három évtizedben szinte csak válogatásokban jelent meg egy-egy novellája, színműve; s a hajdan ünnepelt színpadi szerző darabjait meglehetősen ritkán mutatták be színházaink. Ennek egyik oka nyilván a művekben, illetve azok nyelvezetében keresendő: szecessziósan burjánzó kifejezéseit és képi világát erősen át kell alakítani ahhoz, hogy ne csak olvasva legyenek élvezhetők, hanem hallgatva is. A másik ok pedig szintén a nagyon erős stílusbélyegből következik: ez a ma már sokszor komikusnak tetsző hallatlan érzékenység, emelkedettség, pátosz, melyet csak leheletnyi finomságú idézőjelek és zárójelek idegenítenek el; nehezen emészthető és értelmezhető az ezredforduló pragmatikus embere számára. Túlságosan nagy Szomory-reneszánsz tehát nemigen várható. Abban azonban reménykedhetünk, hogy ismét megkapja az őt megillető helyet.
(Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz. Palatinus Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2400 forint)

A művész, aki „rátalált”
Kismonográfia Joan Miróról
P. Szabó Ernő
Nincs nagyobb paradoxon talán, mint Joan Miró (1893–1983) műveit elemezni, körvonalazva a modern művészet határait. A katalán mester ugyanis, szemben saját kora számos képviselőjével, a szürrealizmus irányító mestereivel, s szemben a teóriával, mindig a gyakorlatot részesítette előnyben. Ahogyan maga fogalmazott, „én nem találok ki semmit, én mindenre rátalálok”.
Janis Mink kismonográfiája az életrajz számos, korábban kevésbé ismert részletét – például Miró gyermekkori élményeit, a katalán tájhoz való vonzódását – helyezi előtérbe, miközben megkíséreli a lehetetlent, hogy értelmezze az életművet, korszakokra bontva mutassa be a nagy ívű pályát. Mindez bizonyos pontig nem ütközik nehézségekbe, hiszen az 1924–25-ös nagy fordulatig figurális műveket festő Miró művei meglehetősen egyértelműen mutatják a különböző hatásokat, vonzódásokat. Miután azonban a festő a szürrealizmus igézetébe kerülve egyre elvontabb nyelvet használt, az asszociációk, álmok, érzések világába egyre mélyebben merészkedett, egyre inkább elfogynak a kapaszkodók, s a szöveg legfeljebb dokumentálhatja a csoda megtörténtét, de szükségszerűen le kell mondania az elmélet bűvészmutatványairól. Aligha hiányolja azonban ezt az olvasó, hiszen Miró művészetének lényegéhez éppen nem a ráció, hanem az intuíció segítségével kerülhet közel, ahogyan például nagy kortársa, Paul Klee műveihez is. Ebben rejlik a nagy paradoxon, a mirói művészet csodája: elfogadtatja a nézővel, hogy a modern művészet élvezete nem azok privilégiuma, akik az intellektus felől közelítik meg azt, hanem mindazoké, akik fogékonyak az élet, az emberi érzések, az alkotó energia nagy titkaira. Hogy ilyenek már a festő életében sem voltak kevesen, annak olyan nagyszerű műveket köszönhetünk, mint például a párizsi UNESCO-központ és a dél-franciaországi Saint-Paul-de-Vence-ban lévő Maeght-alapítvány számára készített murális munkák. Ezek mai népszerűsége – ahogyan festményeinek, szobrainak gyakori bemutatója is – azt jelzi, hogy míg az „izmusok” világa ma már történelmi múlt, Mirót a harmadik évezred elején is kortársunknak érezzük.
(Janis Mink: Joan Miró. Taschen–Vince Kiadó, 2002. Ármegjelölés nélkül)