Lisznyai Damó Kálmán és a szörcsögő hörcsög

Jobb sorsra érdemes költő volt Petőfi barátja, Lisznyai Damó Kálmán, aki 1823-tól 1863-ig élt. Ő is részt vett a szabadságharcban, Görgei mellett szolgált hadtörténetíróként, ezért a világosi fegyverletétel után besorozták az osztrák hadseregbe. Az egész ország a gyász meg a sírva vigadás hangulatában élt, és Lisznyai Damó, akinek előbb Palóc dalok, majd Madarak pajtása címmel kiadott könyve tízezres példányszámban fogyott, ennek a cigányzenés kesergésnek egyik zászlóvivője lett. Tegyük hozzá, már ifjú korában hírhedt mulatozó volt, ezért palócföldi birtokait a család zároltatta, mielőtt az utolsó hektárig eldáridózta volna az egészet.
Az ország busongó hangulatát látva az élelmes Vachot fivérek (Imre és Sándor) felolvasó körutakat szervezett, melyeken Lisznyai Damó is részt vett. Ezeket az országjárásokat dalidóutaknak hívták. A publikum várta a poétákat meg a muzsikusokat, meg persze a borgőzös dinomdánomba fulladó „fellépéseket” is, Vachoték pedig jól kerestek.
Eddig rendjén is volna a dolog. Szegény Lisznyai Damó a nagy baklövést akkor követte el, amikor Ferenc József császár látogatásakor a hatalom – busás honoráriumot ígérve – felkérte, hogy írjon ódát az uralkodóhoz. Először ugyan Arany Jánosra esett a választás, ám ő tudta, mire megy a játék. Írni írt ugyan egy verset, nevezetesen A walesi bárdokat, ám azt a hatalom nem tette volna ki az ablakba. A remekmű évtizedekig nem jelenhetett meg nyomtatásban. Ám az örök pénzzavarral küzdő Lisznyai Damó nem tudott ellenállni a kísértésnek, és az ódát megírta. A versben a nemzet hálája úgy száll a császárra, mint a „szeretet bárányfelhője”.
A kor nagy kritikusa, Gyulai Pál egy darabig tűrte Lisznyai és dalidózó társai tündöklését, ám amikor a közvélemény kezdte azt hinni, hogy a korszak legjelentősebb poétái e nótázó kompánia tagjai, írt egy vitriolos kritikát, helyére téve ennek az erkölcsileg labilis és esztétikailag is igencsak ingatag társaságnak a költészetét, szembeállítva velük Arany János művét, ami ugyan korántsem volt olyan harsány – és népszerű – mint a „sallangosoké”, ám esztétikailag és erkölcsileg biztos lábakon állt.
Lisznyai Damót a kritikától elöntötte a pulykaméreg, és írt egy válaszverset Freskórímek címmel. A rettenetes – és hoszszadalmas – klapanciában előbb leszögezi: „Mivel minden kivétel nélkül / Azt hirdetted, apró barátom: / Hogy dalaim otrombaságok, – / De már ezt szépen visszavágom. / Összeböngészett, idegen / Műítészi fogalmaid / Ki nem ütik forgalomból / Az én lantomnak dalait…” Mint látható, jókora önbizalom szorult a poétába. Ezután viszont egyre epésebben ront neki „apró barátjának” (Gyulai Pál köztudottan alacsony termetű volt): „No de mégis ez az icipici / Fülelő Gnóm, Gyulai Palcsi, / Ez a házsártos, mérges / Irodalmi hörcsög, / Elronthatná más gusztusát, / Oly ügyesen szörcsög.” Nevezi még Gyulait a versben „irodalmi epemirígynek”, aki fel akar csimpaszkodni „A költészet cédrusára, / Legalább a legalsó ágra”. Mondja aztán „irodalmi vérbírónak”, „békanyúzónak”, „Tom Pucs”-nak (hogy a „fuccs” rím kijöjjön!), de még „irodalmi szeméthordónak”, „hiennának”, az „irodalom kertjére zúdult jégzápornak”, „sárgarépaköltőnek és spenótlírikusnak” is, akit fűzfa koszorú illet.
Magáról viszont elmondja szegény, jobb sorsra érdemes Lisznyai Damó, hogy őt az ilyen kritikák nem téríthetik le az útjáról: „Zengek szívem eredeti kedvire, / Nem hallgatok ilyen csiribirire. / Azért hát csak bátran,/ Gyí! te tüzes Pegazus! / Nem vet reád békót ez a / Legotrombább vad kritikus…”