Nászriporter

Egy fiatal fényképészt 1947 nyarán baleset ért Budán. Esküvő volt. Az ifjú pár és a násznép ragyogott, a fiatalember buzgón töltögette a villanóba a magnéziumot: szeretett volna minél többet megörökíteni az ünnepi ragyogásból. És akkor nagy robbanás, tüzes fénycsóva, a menyasszony felsikolt, ruhája csupa vér. A hirtelen csendben mégis a fényképészre tapad minden tekintet. Jobbján egyetlen ujj: a többit letépte a felrobbant magnéziumosüveg.
– Ezzel a kézzel más kiült volna a körút sarkára koldulni. Én ehelyett első lettem a szakmában.
A fiatalembert Lerner Jánosnak hívták, ma nyolcvanöt éves. Az elmúlt fél évszázad szaklapjaiban hiába kerestem a nevét. A legismertebb pesti fényképészt nem tartja nyilván a szakma.
Ez ellen hiába kapálódzik bárki.
Fotósnak lenni vagy fényképésznek akkora különbség nálunk, mintha az egyik hajtó volna az ügetőn, a másik meg fiákeres. Kocsiban ül ez is, az is, ló húzza mindkettőt, de rangja-neve csak az előbbinek van, hiába, hogy az emberek nagy része a fiákert szereti.
Pedig hát kérdem én: hány fotósnak volt módja, hogy fényképezze az olasz királyt, a Horthy családot, József főherceget, Mindszenty hercegprímást, Ciano grófot vagy Ribbentropot? Mert Lerner János mindről készített képet, mi több, az egyikükkel vitázott. A főherceg ugyanis sokallta az árat, alkudni akart. A felvételek idején anyagilag és történelmileg is gyöngébben ment sora, míg az ifjú fényképész akkor kapaszkodott felfelé.
Végül azért megegyeztek.

József főherceg aranylakodalma negyvennégy tavaszán volt, s az esemény megörökítésére kizárólag Lerner János kapott engedélyt. Nem ment könnyen, de hogy sikerült, azt jelzi, hogy nemcsak jó fotós, de ügyes üzletember is volt. Igaz, hogy a szertartás közben öszszeakaszkodott egy detektívvel: nem engedte föl a szószékre, hogy onnan készítsen képet az oltárról, sőt megjegyezte azt is, hogy piros a nyakkendője, de mit számított egy buzgó titkosrendőr, amikor tudta, hogy a szakma irigyli.
Egy év múlva a háború véget ért. A főhercegek elmentek, Lerner János maradt. És maradtak az esküvők is, mert az ember már csak ilyen: szerelmes lesz, házasodik, megy az oltár elé, s szeretné, ha boldogságát, melyben annyira hisz, lefényképezné valaki. Lehetőleg olyan, aki ért hozzá. Hogy azelőtt hercegeket fényképezett? Remek ajánlólevél. Jöhet.
Lerner uram végiggondolta mindezt és döntött. Ha a kommunisták nem tiltják be a templomi házasságkötést, pályáját az esküvőkkel csinálja meg.
Legfontosabb volt, hogy híre menjen: aki jó képeket szeretne, forduljon hozzá. Tudja meg mindenki, hogy kapcsolatai az egyházzal kitűnőek, képein érvényesülnek a templom díszletei, gyorsan és kevés feltűnéssel dolgozik. Még valamit terjesztett el, bár ezt csak súgva: aki Lernerrel készítteti esküvői képeit, az „ide” tartozik, és nem „azokhoz”.
Ettől kezdve tanítómesterének, Schäffer Gyulának a nyomán haladt. Jelszava volt: csalódást nem szabad okozni. Nem is okozott. A délutáni esküvőkről már este elkészültek a nyers, vizes képek. Vitte őket a vendéglőbe, kirakta a vacsoraasztalra, lehetett választani. A képek láttán abbamaradtak a pohárköszöntők, leállt a muzsika, s a násznép elismerően mondogatta: ez aztán érti a dolgát!

Harmincháromban kezdte tanulni a szakmát a Népszínház utcában, Röhmer Erzsikénél. Nem szerette azt a helyet.
– Mindig portrékat csináltunk. Bejött egy százkilós nő, a lámpákkal lefaragtunk róla hatvanat, mégis azt mondta, mikor megnézte a képet, „kicsit erősnek látszom”. Engem az élet érdekelt, a riportkészítés, elmentem inkább a Váci utcába Schäffer Sándorhoz, majd az Andrássy útra Kredátuszhoz. Mindent meg akartam tanulni, amit lehet.
Megkapta a mesterlevelet, és úgy gondolta, jelentkezhet végre a „nagy” Schäffer Gyulánál.
A harmincas évek közepén két jelentős cég működött Pesten a fotós szakmában: Schäfferé és Várkonyié. Mindkettő jobb, mint a Magyar Filmiroda, és mindkettőnek zsidó a tulajdonosa. Nem állták egymást. Annyira nem, hogy ha az ügynök kiment lekötni egy esküvőt, s hallotta, hogy a konkurens cégtől már járt ott valaki, többnyire azzal érvelt: „Ejnye, de hát azok zsidók.”
Ennek utóbb lett jelentősége. Nagy és szomorú jelentősége.
A Schäffer-céget 1944 őszén megkaparintotta egy nyilas fényképész. A felbecsülhetetlen értékű üvegnegatívokról az ostrom idején lemosta az emulziót, és eladta őket. Kapós portéka volt, ablakoztak vele. A gyanútlan vevőknek fogalmuk sem volt, hogy a kilencszer tizenkettes üveglapok pár napja még a történelem visszahozhatatlan pillanatait őrizték.

Lerner János ősei bajorok. Napóleonnal jöttek Magyarországra, és mindig okosan választottak mesterséget. Lehetőleg olyat, ami békeidőben jól hoz a konyhára, háborúban pedig védelmet nyújt. A pékmesterség ilyennek látszott. S valóban, ahogy kitört az első háború, a fényképész apja nyomban tábori pék lett. Négy és fél évet szolgált a fronton, de soha nem éhezett, soha nem fázott, és jobban vigyáztak rá, mint a tábornokra.
Ezerhatszáznegyvenhat nap alatt ezerhatszáznegyvenhat lapot küldött haza, mindig kedveset, mindig vidámat, mert tudta, hogy onnan, a messzi Oroszországból kell tartania családjában a lelket. Hat elemit járt csupán, mégsem hitte senki, hogy nincs érettségije. Jól tudott németül, latinul, ám legjobban – a kenyérsütésen kívül – a rajzoláshoz értett. Gyerekei mind örökölték ezt a készséget, kivéve Jánost. Töprengett is eleget, mit kezdjen a fiúval.
– Ügyetlen, nyápic kölyök voltam, képtelen bármi játékra, amelyhez ügyesség kellett. Ehhez jött az erős kancsalítás, meg kellett operálni. Jobb szemmel azóta is csak „tapogatok”, térlátásom sincsen…
– És úgy érezte, hogy ilyen készségekkel csakis fényképész lehet?
– Miért ne? A keresőbe elég egy szemmel nézni.
– Egy szem a keresőben, egy ujj a jobb kézen…
– Legtöbb kollégámnál mégis gyorsabb voltam.
Elhiszem neki. Annyi sok daliát és aranyszájút láttam már, akiket Isten ellátott mindennel, s vártam, mikor lesznek óriások. Legtöbbjük törpe maradt, mert hiányzott belőlük a bizonyítás vágya, és nem tudták, hogy a nagy ellenfél, akit le kell győzni: önmaguk. Ezért szerencsésebbek, akiknek kevés jutott a tökéletességből, ám erősítette őket a folytonos harc, amelyet a saját gyarlóságuk ellen vívtak. Ők sosem adták fel.

A Schäffer-cégnél nem lehetett hibázni. Aki ott tanulta a szakmát, vérévé vált a tisztaság, a rend és az igényesség. Az ifjú Lerner egyszer azt találta mondani valami munkára: „Így is jó lesz.” Schäffer Gyula meghallotta. „Tudja, fiam, mi az, hogy »így is jó«? Amikor a suszter az inashoz vágja a kaptafát, de az elhúzza a fejét, és az asszonyt találja el. Ő mondhatja, hogy így is jó, maga nem.”
Ez a mentalitás tette, hogy Schäffer Gyula a miniszterelnökségnek is dolgozott. Jobb volt, s főleg rugalmasabb, mint a Magyar Filmiroda, az MTI elődje.
– Nézze meg, kérem, ezeket a képeket! Harminchétben készültek, amikor Pesten járt az olasz király. Heten fotóztunk, engem a Baross térre osztottak be. Mivel a kész felvételeket távirati úton küldeni csak a mai Horváth Mihály térről lehetett, Schäffer kibérelt egy vendéglőt a Keleti pályaudvar alatt. Ott laboráltunk. Számunkra ez természetes volt, mozgólabort vittünk vidékre is, ahová legtöbbször grófi esküvőkre küldtek. Ott tanultam meg a műfajt, s mikor hazakerültem a fogságból, ezzel lettem önálló.
Lerner János hadviselése olyan volt, amilyenről mások álmodni sem mertek. Ugyanúgy az orosz frontra került, mint apja az első háborúban, és ugyanolyan kivételes volt a beosztása is: légi felderítő – a földön. Repülőről, nyolcezer méter magasságból végigfényképezték a Don-kanyart. A hatvan méter hosszú filmtekercset hibátlanul kellett előhívni, és nem volt pardon a kópiáknál sem.
Nem ettől félt, hanem a repüléstől.
– Elsőnek felszállt gépünket azonnal lelőtték az oroszok. Nem is tülekedtem, hogy felüljek bármikor. Lenn végig biztosabb volt. Osznovában egy vasúti szanatórium földszintjén rendezték be a laboratóriumot: központi fűtés, hideg-meleg víz, magyar szakács. Jobbat kívánni sem lehetett.

A folytatás nem ilyen rózsás. Rövid szabadság után a fiatalembert ismét behívják, s menekülés közben, Sankt Pöltennél elfogják az oroszok. Vagonba dugják, irány Románia, Iasi, ám csodával határos módon negyvenöt szeptemberében szabadon engedik. Hazajön, a szülei élnek, fényképezőgépét elrejtették az ostrom alatt, folytathatja a szakmát.
Úgy dönt, hogy nem társul senkivel, mi több, a maga ügynöke lesz. Elmegy a városházára, és pompás alkut köt. Az egyik portás tíz pengőért hetente szállítja neki a listát, amelyen rajta, hogy hol és mikor lesznek a hét végén esküvők. Gondosan átnézi, a jónak látszó címeket aláhúzza és elindul. Napi három órán át járja a várost, s mire eljön a szombat, legkevesebb öt esküvőre van szerződése. Ezeken csak ő fényképezhet, és senki más.
– Jól keresett velük?
– Ragyogóan. Az ötvenes években, amikor hét-nyolcszáz forint volt az átlagfizetés, egy esküvő 1000-1200 forintot hozott. Számolja ki, mennyi az, ha megcsináltam belőlük húszat egy hónapban. Ehhez jöttek a diák, azokból hatezret hívtam elő havonta, darabonként húsz forintért.
– Vagyis jobban keresett, mint az újságok fotóriporterei.
– Ó, összehasonlítani sem lehetett!
– Nem irigykedtek önre?
– Azt mondtam, csinálják utánam. A tempót, amelyet diktáltam, nem bírta senki. Ezért maradtak csendben. És nemcsak a tempón múlott: a bátorságon is. Én voltam az első, aki hozzá mert nyúlni a színes technikához.

Máshoz is volt mersze, kérdés, hogy ez annak mondható-e. Merthogy Lerner János lett az ötvenes évek békepapjainak a fényképésze. Furcsa módon keveredett közéjük. Készített akkoriban néhány felvételt az óbudai Péter-Pál-templom felújított szószékéről.
– Bárdy, a plébános el volt ájulva, mikor meglátta a képeket, s mivel a hírügynökségiek mindig rosszul fotózták a békepapok szerdai összejöveteleit a Dezső utcában, beajánlott helyettük. Azok meg azt mondták, menjek. A Katolikus Szó volt a lapjuk, abban jelentek meg a képeim, de a nevemet nem hagytam aláírni. Korlátlan pénz állt a rendelkezésükre, és tőlem sem sajnálták.
– Hogy érezte magát közöttük?
– Felemásan. Tudtam, hogy néhányat behúztak, de a legtöbbje karriert akart, azért ment oda. Halász György, a Belvárosi templom plébánosa ávós is volt. Képzelheti: feljelentette a saját káplánját. Rozsály Menyhért, az egri érseki helynök úgy beszélt Csányban, mikor felszentelte az új harangot, hogy a hívők kifordultak a templomból. De hát akkor minden megtörténhetett. Ávós tiszt esküvőjét fényképeztem este kilenckor zárt templomkapu mögött.
– Nem kért titoktartást?
– Rólam tudták, hogy nem vagyok fecsegős. Most már nem titok, meg aztán elmúltam nyolcvanöt, mitől féljek?

Lerner uram különösen büszke néhány művész bizalmára. Bernáth Aurélt és Kisfaludi Strobl Zsigmondot a hiúság és egyfajta félsz hajthatta az ismert fényképészhez. Tudták róla, hogy ért a színes technikához, s szerették volna, ha megörökíti munkáikat.
Bernáth mintha érezte volna, hogy freskóinak egy részét a történelmi és a valóságos idők hamarosan megtépázzák. Kocsiba ültette Lernert, vitte Százhalombattára, a Kerepesi úti metróállomáshoz: fényképezzen, de el ne hibázza, mert semmi sem marad abból, amivel megbízták, és amiért annyit dolgozott.
Szakember a szakembernek szívesen mesél. Ők sem hallgattak útközben.
Bernáth egyszer arról kesergett, hogy felesége, aki főorvos a reumakórházban, annyit sem ért a konyhához, hogy tudná, mikor forr a lábasban a víz. Kisfaludi Strobl akkor járt Moszkvában, ő arról mesélt. Képzelje, Lerner úr, az oroszok azt hiszik, a dzsip terepjáró az ő találmányuk, s az amerikaiak ellopták tőlük!
– Kisfaludi olyan zsugori volt, hogy amikor a szállítók lerakták a dolgait, és borravalót adott nekik, visszaadták azzal, hogy már megbocsásson…

– Lerner úr, önnek a két háború között sok címlapfotója jelent meg a lapokban, de mindig a neve nélkül, mert készítőjük a Schäffer Fotószalon volt. Ez sose bántotta a hiúságát?
– Sose.
– Mind… Mindössze ennyi a válasza?
– Mit mondanék mást? Valaki voltam valamikor, és ma senki nem vagyok. Ami bizonyítaná a múltamat: az archívum egy csőtörésben elázott, minden negatív tönkrement. Furcsamód csak a békepapok anyaga maradt meg, annak viszont minden kockája. Az üzletet a Molnár utcában a fiaim vették át, tablóképekből élnek. Lejárok hozzájuk, és dolgozom, ahogy hatvan éve mindig, de tudom, hogy ez már nem az a szakma, amelyet én gyakoroltam. Ráadásul olyan világban élünk, amikor az emberek elfelejtették az egyik legfontosabb szót.
– Mi volna az?
– Hogy köszönöm.