NATO-remények a déli szárnyon

A Fekete-tenger, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger alkotta stratégiai tengely látványos felértékelődése nyomán virágzik az optimizmus a Balkán keleti peremén: a hirtelen jött konjunktúra miatt Románia és Bulgária a NATO-bővítés soron következő fordulójának „soron kívüli” meghívottjává léphet elő.

Döntés születhet arról a novemberi prágai NATO-csúcson, hogy a néhai Varsói Szerződés két különleges helyzetű tagja rövidített úton juthasson a szövetségbe, ám a felkészültség sokat hangoztatott kritériumai – hasonlóan az első körhöz – ezúttal is háttérbe szorulnak a reménybeliek geostratégiai helyzetének jelentőségéhez képest. A kuliszszák mögött nyilvánvalóan sem a szófiai, sem a bukaresti vezetésnek nincsenek illúziói ezzel kapcsolatban, mindazonáltal biztos, hogy a lépés jelentős lökést adna a balkáni gazdasági refomok érezhetően sárba ragadt szekerének. Az ideális sorrend így könnyen megfordulhat: a csatlakozási elvárások talán éppen a csatlakozás nyomán, azt követően valósulnak meg.
A VSZ déli szárnyának megerősített bástyájaként, Moszkva egykori leghűbb barátjaként Bulgáriának délkeleti előrenyomulás lett volna a feladata. A Boszporusz és a Dardanellák szorosainak és a Márvány-tengernek a biztosítása annak érdekében, hogy a jelentős erőnek számító szovjet fekete-tengeri flotta portyára indulhasson a Földközi-tengeren. A történelem erre – szerencsére – nem kínált alkalmat, a VSZ megszűnt, a „nagy testvér” kivonulása és széthullása hatalmi vákuumot eredményezett a térségben. Bulgáriának azonban az azóta eltelt 11 évben sem kelt lába, s pozíciója korunk teljesen eltérő geopolitikai kontextusában is értékes maradt – ezúttal elsősorban az Egyesült Államok számára.
Az amerikai ambíció – melyben az afganisztáni terrorellenes harc elemei keverednek a „misztikus” kaszpi olajkincs, illetve az iszlám legfőbb nyomulási területe feletti ellenőrzés igényével – szemszögéből Bulgária és Románia ehhez a stratégiai tengelyhez biztosít európai csatlakozót. A két viszonylag kicsi oszág gazdasági kiszolgáltatottsága ráadásul ideálisan irányítható, nem önállóskodó szövetségesekkel kecsegtet.
Míg azonban Bulgária NATO-tagsági törekvéseit nem könnyíti meg a túlméretezett, szovjet dok-
trínára alapozott haderő elkerülhetetlen – társadalmi feszültségeket gerjesztő – reformja és leépítése, addig Romániának hasznára válik, hogy annak idején a VSZ-en belül a semleges Jugoszláviával együttműködő „különutas” megoldást választott. Az örökölt román haderő struktúrája, vezetése, felszereltsége tágabb horizonttal bír, mint az bármely más kelet-európai orszában tapasztalható. A fekete-tengeri repülőterek és kikötők fontossága mellett Bukarest átmeneti jellegű katonai intézkedéseit is méltányolják Washingtonban: az öregecske MiG–21-esek képességnövelő korszerűsítését izraeli közreműködéssel éppúgy, mint az eredetileg Magyarországnak kínált amerikai Hercules szállítógépek átvételét, vagy nagy hatótávolságú felderítőradarok beszerzését. A gazdasági, politikai, társadalmi reformok lassúsága csak a brüsszeli retorikában jelent problémát, ám egy Washingtonból „sugallt” védelmi szövetségnél ez nem lehet mérvadó.