A katona takarója

Daradics Károly középkori ember. Csavaros ész, vad képzelőerő szükséges ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani vele. Ha nem volna úgy kétrét görnyedve, hogy orra szinte már éri a földet, akár a gyimesi hely szellemének is nézhetnénk: az utolsók közé tartozik, akik még nem vetkőztek ki „csángós” ruhájukból.
Kicsi, zsíros kalap billeg homlokán, bekecse elnyűtt, hajdan fehér, térdig érő ingét megfeketedett „bőrszijú” fogja össze. Talán az utolsó, aki makacsul tartja magát a hagyományos gyimesi műveltségeszményhez. Írástudatlan ugyanis. Mégis összehasonlíthatatlanul tájékozottabb, mint a legtöbb tévén lógó, napilapot járató hidegségi csángó. Információit részben a Kossuth rádióból szerzi, részben kitalálja.
– Maguk az Istent imádják, vagy jehovisták? – kérdezi ravaszkás mosolylyal, amikor ajtót nyit. Mert Károly bácsi meg van győződve arról, hogy aki Magyarországról látogat a Gyimesbe, az szükségképpen Jehova tanúja. Kicsiny, kékre meszelt kunyhójában egy fenyődikón, egy vaskályhán, egy Sokol rádión és egy lócára állított, a sok érintéstől, simogatástól, csóktól elkopott Mária-ikonon kívül nincs semmi. Mint minden csángó szobában, az ő ágya alatt is seprű hever, ablakkilincsén hatalmas olló lóg, hogy a „fermekás” (boszorkányos) emberek hatalmát megtörje.
Daradics Károly bitangnak született.
Fattyúnak más szóval. Édesapja, a ceglédi huszártiszt akkor ismerte meg édesanyját, a cserfes barackospataki süldő lányt, amikor az első világháború frontjai a Hosszú-havason találkoztak. Sem pontos címe, sem neve nem maradt fönn a családi emlékezetben. Csupán annyi, hogy finom csipkekesztyűt ajándékozott a csángó leánynak, mielőtt századát visszavonták. Károly bácsi mégsem osztozott a balkézről született falusi gyermekek keserű kenyerében – nem állíthatnánk, hogy Gyimes szemforgató volna a szerelmi viszonyok tekintetében. Szép hagyománya van errefelé a próbaházasságnak: a szerelmet inkább a lányok kezdeményezik, évekig együtt hálnak a legénnyel, mielőtt végleges elhatározásra jutnának, ha éppen nem kerül időközben párcserére a sor. Ám a nagy kavarodások gyümölcsei, a bitang gyerekek éppoly teljes jogú tagjai a gyimesi társadalomnak, mint a legális utódok.
Daradics Károly sok mindent mesél és énekel nekünk a továbbiakban, amit nem tűr el a nyomdafesték.
De ezt a történetet talán még eltűri: „Nézett bé a leánka a lába közé, s aszongya az anyjának: mi ez, anyám, a lábam között, hogy hívják? Azt mondja az anyja: lámpa, leánkám. Azt mondja a leánka: lehet, mer’ ég. A mamáé nem ég, anyuka? Ég, de apád megóccsa. Anyám, azt már tudom, hogy ez lámpa, de idelent a Jóskáé nem olyan, hogy híjják azt. A Jóskáé mécs. Az asszon elment Csíkszeredába, s azt mondta a leánkának, hogy ügyeljen a csürkékre ott a figefa tövibe, hogy a csürkéket az ülü [ölyv] ne vigye el. Este jő Szeredából az anyja, s azt mondja: No, leánkám, hogy tölt? Jól tölt, anyukám. Feljött Jóska, s ott a figefa tövibe a lámpámba olyan mécset szúrt bele, hogy még körüle a gazt is kifüstölte.”
– Ennek értelmit vette-e maga? – kérdi Károly bácsi fuldokolva a nevetéstől.
Daradics Károly nem tagadta meg családi hagyományait, és a felhőtlen házasságok réme lett Hidegség-pataka mentén. Soha nem kötötte magát nőhöz, fiatal korában amolyan havasi Casanova lehetett, aki minden patakvölgyben szeretőt tartott, bitangot hagyott. Még szó esik szénapadlásos kalandokról, fejszés in flagrantikról, férjek minősíthetetlen kocsmai elégtételeiről, amelyek során Károly bácsi a bejárati ajtót is magával vitte, de a részleteket nem áll módunkban nyilvánosságra hozni. Így telt az idő, s amikor a második világháború frontjai is összetalálkoztak a Gyimesben, Daradics Károly már futárként élte meg és élte túl az Úz-völgyi szovjet betörést: csak tébláboltak a falusiak a rengeteg halott magyar honvéd között, s mondogatták: „Öltek szépet es, most már öljenek gyengébbet es.”
– Drága jó cselédjeim! – kiált föl Károly bácsi a visszaemlékezést megszakítva –, a drága Jóisten úgy adja, hogy nincs megcsinálva a golyó a tü részetekre, akkor vessetek keresztet.
Az írástudatlan ember elsősorban emlékezete és képzelete médiumára hagyatkozhat; a nyolcvannégy esztendős csángó vénembernek mindkét képessége zseniálisan működik. Írásbeliségtől még érintetlen, archaikus világszemlélet, legalábbis középkorias reflexek szűrhetők ki szavaiból. Bár soha nem mozdult ki a gyimesi völgyekből, félnapos repülőutakról mesél óceánok fölött, részletesen ecsetelve, miként suhan a kék vízen a gépmadár árnyéka. A világ Károly bácsi meséiben kápráztatóan kiszínesedik. Mivel istenes ember, Ádámot és Évát is szükségesnek tartja megemlíteni nekünk amolyan madáchi vízió formájában (lévén analfabéta, Madáchot némiképp meg is előzve). A kiűzetés után álmot lát az első emberpár: Ádám a vízözönt és az összes háborút álmodja meg, mind a mai napig; Éva pedig az emberiség vesztét okozó almát, amint a pokol kapujában lebeg. „Jobb lett volna Krisztust imádni, mint az almát szenvedni most” – mondják egymásnak, amikor fölébrednek. Ám Daradics Károly középkori, de nem elmaradott ember, véleménye van az amerikai terrortámadásról is.
– Isten akaratát semmi el nem kerülheti, még az ikertornyok sem. Megomlik, aminek meg kell omlania, még ha kétszáz esztendős és tiszta beton is.
Bár egyre kevésbé dívik az analfabetizmus a gyimesi csángók között, azért még messze földön híresek tanulatlanságukról.
– A tudás gyermeknek is, szülőnek is szükséges rossz – mutat rá Bálint Jolán csíkszeredai tanárnő, aki generációkat tanított egy-egy csángó családból –, hiszen a gazdálkodástól vonja el őket. Akik a városba jönnek tanulni, azok sem engednek nyelvjárásukból, hiába gúnyolják őket osztálytársaik. Igen büszke és makacs fajta a gyimesi csángó gyermek: egyszer családlátogatásra merészkedtem a havasokba – emlékezik vissza a tanárnő –, attól fogva hálából, hogy elmentem hozzájuk, a szülők minden karácsonykor küldtek a gyermekkel egy saját sütésű kiscipót. Viszonozni szerettem volna az ajándékot: narancsot adtam a gyereknek, de nem fogadta el. Unszolásomra végül elvette, majd szétosztotta osztálytársai között. Nehéz velük dolgozni. Amikor megjönnek hajnalban térdig trágyás gumicsizmában, az első, hogy fejüket a padra ejtik és elalszanak.
Hidegség Gyimesközéplok legkiterjedtebb patakvölgye: Bükkhavason, Háromkúton át az út egészen a gyergyói Gyilkos-tóig visz. Az országút menti falvakhoz képest, amint ezt Károly bácsi példája is mutatja, Hidegségen és mellékpatakain jóval régiesebb, hagyományosabb a csángó kultúra. Amikor a hetvenes években elhatározták, hogy bevezetik a villanyt ide is, az öregek hevesen tiltakoztak a merénylet ellen. Az elzártságnak köszönhetően az identitáskérdés sem vetődik fel olyan élesen, mint a gyimesbükki, csügési részeken. A Csíki-havasok e szegletében föl sem merül, hogy nem magyar kultúrtájon járunk – valóságos kis rezervátuma ez a székely–csángó népi hagyományoknak és magának a csíki magyarságnak is. Zenészekkel beszélgetünk, akik panaszkodnak ugyan, hogy már alig rendeznek csángós kalákabált, de még kifaragnak egy-egy ütőgardont, leginkább magyarországi megrendelőknek. Kisiparosokat szólítunk meg, egy idősebb tímárt, aki hordókban, cserepácban, házilagosan cserzi a ló- és tinóbőrt, mellesleg lakodalmas zenekarban klarinétozik; és egy patkolókovácsot, aki büszkélkedve körbevezet műhelyében. Annyi errefelé a Tankó, a Főcze, a Bilibók, hogy találó, gyakran éppenséggel csúfolkodó melléknevekkel különböztetik meg egymást az emberek, ahogy Gyimes-szerte mindenütt.
– Régebben sok magyarországi járt errefelé – fogad bennünket Tankó „Róka” Anna néni, Daradics Károly tőszomszédja –, mostanában meg alig; inkább csak táncosok jőnek, akik csángós gúnyát akarnak vásárolni.
A hetven körüli Anna néni amolyan folkdíler: a környékbeliek rábízzák hányódó népviseletüket, adja el jó pénzért a magyarországi vagy német gyűjtőknek. Vagyis fillérekért. Gyimesen több hullámban vonult végig a hazai gyűjtőszenvedély, úgyhogy mára jóformán alig maradt a ládafiában eredeti holmi.
– Azért maradt – legyint Róka Anna, és bevezet saját tisztaszobájába. Csergék, geometrikus csángó mintákkal díszített ágyterítők, hímzett mellények, téli posztóruhák sorakoznak gazdagon. – Csak nincs, aki hordja!
Néhány évvel ezelőtt még sok házban állítottak szövőszéket telente, amelyen szőnyeg, takaró, tarisznyának való készült. Sőt a háború előtt a csángók többsége idegenkedett a gyári portékáktól, és szégyellhette magát az az aszszony, amelyik nem tudta megszőni a ruházathoz szükséges anyagokat is.
– Várjanak csak, mutatok valamit. Ez a büszkeségem – suttogja Róka Anna kislányos szeméremmel, és előhúz a szekrényből egy széles, finom szövésű vásznat, amelyet csupán egy fekete kereszt díszít.
– Mi ez, Anna néni?
– Na, mit gondol? Ez lesz a szemfedőm.
Amint ereszkedünk vissza a Hidegség völgyében az országút felé, Gyimesfelsőlok irányába, megállunk ebédelni a puccos Csángó Panziónál. A nemrégiben nyílt épület szemmel láthatóan szeretne megfelelni a falusi turizmus kihívásainak: méregdrága étterem, giccses szálloda „rusztikus” környezetben – mintha valami Lagzi Lajcsi-s prolishow-hoz szolgáltatna díszletet. A szilvapálinka elfogadható, a sör már langyos, a rántott hús pedig hideg zsírt izzad. A Csángó Panzió ugyanazt a parvenü bizonytalanságot sugározza, mint udvartartása és közönsége: a fiatalabb csángó generációk. Ugyanazt, mint a gyimesi búcsúk holland segélycsomagokból összetúrt, aprólékos ízléstelenséggel kiválogatott, tiri-tarka kardigános ünneplőjű parasztasszonyai. Az önmeghatározás kérdése Hidegségen nem is annyira az ortodox ellenkultúrához, mint inkább a saját, lassan kényelmetlenné váló hagyományhoz képest vetődik fel.
A panzióból távoztunkkor eszembe ötlik Daradics Károly búcsúmeséje: „Egyszer egy katona ment haza szabadságra. De olyan hűvös, hóharmatos éjcaka vót, s egy helre kéredzett bé. S ahogy kéredzett bé, hát az asszon adott volna szállást, de az ember semmiképpen nem akart. Az ember le volt feküve, s az asszon nem mert szólni az embertől, de hát aszonta a katona, legyenek szívesek, adjanak szállást, ha hálógúnyát nem adnak, úgyis megvonom magamat egy szegeletbe’. Na, az ember felemelte a lábát, s egyet durrantott, s aszonta: vitéz uram, ezt terítse maga alá. Felemelte a másik a lábát, s egyet megint durrantott, s aszonta: vitézuram, ezt tegye a feje alá. Megint megemelte a lábát, s aszonta: vitéz uram, evvel takarózzék. A katona nem szólt semmit, reggel lett, s az asszon kapja a vizesvedret, s megyen a kútra vízért, az ember ment, hogy a lovaknak adjon enni. A katona felszökött onnan, s az asztalra felszart. S akkor az embernek a kalapjával leborította. S kiment, s az embernek aszonta, hogy gazduram, köszönöm a szállást, s az ágyi gúnyát összetűrtem, s az asztalra feltettem. Az ember bément, s kapott egy nagy szart.”
Folytatjuk