A kezdet vége, vagy a vég kezdete?

A NATO reykjavíki külügyminiszteri értekezletén, úgy tűnik, pontot tettek a szövetség és Oroszország viszonyának régóta húzódó problémájára. Anélkül, hogy mindez önmagában megadná a választ a hajdanvolt nyugati elitklub bizonytalanságának kérdéseire, kétségtelen, hogy új keretek közé helyezte az európai biztonsági struktúrát, amelynek jövője ettől függetlenül persze továbbra is homályosnak tűnik a merőben új globális kihívások miatt.

Másnapos ébredéshez hasonlítják egyesek a világ legerősebb katonai-biztonsági szövetségének helyzetét – és ez egy ilyen szervezet esetében cseppet sem túl megnyugtató. A kritikus vélemények szerint ugyanis a NATO nemcsak azt nem tudja, hol van és mit csinál, hanem azt sem, hogy melyik pillanatban vesztette el az eszméletét. Az persze vitatható, hogy a „filmszakadás” mikor következett be. Egyesek a Varsói Szerződés 1991-es feloszlatásában látják ezt az időpontot, mások a balkáni béketeremtő akciók 1993-ban kezdődő sorozatában, megint mások az új tagok első körének 1999-es felvételére helyezik a NATO Csipkerózsika-álmának kezdetét.
Kétségtelen tény, hogy a NATO a Szovjetunió széthullásával és szatellitjeinek függetlenedésével, az általuk képviselt fenyegetés elenyészésével elvesztette azt az ellenfelet, amellyel szemben létének addigi időtartama alatt katonai erőegyensúlyt tartott. Ez még önmagában nem jelentett problémát, hiszen a Kelet-Közép-Európában ezután keletkezett hatalmi vákuum betöltésére, a Balkánon fellángolt etnikai konfliktus eloltására is szükség volt egy modern eszközökkel felszerelt, széles nemzetközi alapokon nyugvó katonai szervezetre. A gond elsősorban abból származott, hogy a meglévő struktúrát át kellett volna alakítani az új feladatnak megfelelően, ám a politikai környezet (úgy Európában, mint az Egyesült Államokban) ezt csak részben tette lehetővé. A szövetség, illetve a tagországok részéről nehéz volt levetkőzni a Szovjetunióval és egykori szövetségeseivel kapcsolatos beidegződéseket, s az utódállamokkal kapcsolatban máig bizalmatlanság figyelhető meg. A struktúra reformja természetesen más belső ellenállással is szembesült, hiszen meglévő egzisztenciákat fenyegetett. Az általánosan elfogadott katonai-ipari komplexum terminológia mögött álló kézzelfogható tényezők (haderők, védelmi ipar) számára ugyanis a hidegháború vége kifejezetten rossz hír volt. Ők mindent megtettek hát annak érdekében, hogy a Szovjetunió legfőbb örökösét, Oroszországot folytatólagos fenyegetésként állítsák be, vagy legalábbis ambiciózusan világítsanak rá az instabilitásából eredő veszélyekre. Mondandójukat pedig paradox módon az orosz politikum egyes képviselőinek nosztalgikus hangvételű nyilatkozataival támaszthatták alá – részben sikerrel.
Míg a régi NATO-hoz ragaszkodók ilyen taktikát választottak saját területükön (amely általában a belső katonai-szakmai döntésekre korlátozódott), addig Nyugat-Európa döntéshozó politikusai szinte kivétel nélkül egy ezzel teljesen ellentétes felfogás szerint cselekedtek, s határozták meg azt az (elsősorban pénzügyi) környezetet, amelyben a haderőknek, így közvetve a szövetségnek működnie kellett. Míg ugyanis az Egyesült Államokban javarészt racionális irányvonalak mentén alakították át és csökkentették a haderőt, addig Európában a „vége a veszélynek” helyzetértékelés alapján sokszor gondolkodás nélkül csökkentették a védelemre fordítandó összeget. Mindez Amerikával szemben egyre növekvő mértékű leszakadáshoz vezetett. A sokat emlegetett capability gap, azaz a szövetség gyakorlati működéséhez szükséges katonai képességek közti különbség azóta is folyamatosan nő.
Az új helyzet nem egységes belső értelmezéséből adódó problémák összességükben zavart okoztak, de a NATO jövőjével kapcsolatos kérdéseket elsősorban a megváltozott világpolitikai helyzetben betöltendő szerep megtalálása veti fel. Míg ugyanis a NATO politikusai azt kémlelték, hogy mikor éled fel az orosz nagyhatalmiság, vagy éppen elfeledkeztek a szövetség katonai jellegéről, a világ óriási változáson ment keresztül. A globalizáció különböző szegmensei együtt és külön-külön is olyan eseményeket eredményeztek, amelyek bár csak ritkán voltak látványosak, történelmi léptékkel mérve gigantikusnak nevezhetők. A számtalan adódó példa közül érdemes kiemelni azt a kérdést, hogy az információs technológiát használó, irracionális ideológiát valló szélsőséges csoportok korában egyáltalán mit érnek a hagyományos szárazföldi fegyverek és haderők, vagy mi a teendő akkor, amikor az üzletben kapható számítógépek és az általuk vezérelt alkalmazások teljesítménye sokszorosan túlszárnyalja a hosszas és nehézkes procedúrát követően rendszeresített katonai berendezésekét. S hogy a globalizáció másik aspektusát is megemlítsük, felmerül a kérdés, hogy mit ér egy szuverén országokból, nemzetekből álló katonai szövetség akkor, amikor elmosódnak a kulturális különbségek, a gazdasági folyamatok az egész földgolyóra kiterjednek, miként a nyomukban járó (negatív) környezeti hatások is. Vagy amikor beigazolódik, hogy az ENSZ eszközök hiányában számos problémára nem találhat választ konszenzus útján. Stratégiai szinten kétségtelen, hogy a világ leggazdagabb és legnagyobb felelősséggel bíró országait egybefonó és azok biztonságát garantáló NATO-val kapcsolatos elvárások, követelmények szinte követhetetlen tempóban változnak. Olyannyira gyorsan, hogy a szervezet csak jóindulattal nem nevezhető elavultnak.
A stratégiai, hosszú távú és a valódi nagy kihívásoknak megfelelő látásmód hiányával öszszemérve ez a valóság meglehetősen korlátozottnak, korlátoltnak tűnik. Egyedül a tengerentúlon vannak jelei az új problémák felismerésének, ám kérdéses, hogy a washingtoni politika csak saját nagyhatalmi helyzetének megerősítését tudja és akarja ezek alapján végrehajtani, vagy a felismerésből származó előnyöket felelősségteljesen meg akarja osztani szövetségeseivel, majd az egész világgal. Ezen túl olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha a legnagyobb eszközkészlettel bíró közösség nem akarna felnőni a feladathoz, amelynek megoldatlansága viszont később létét fenyegetheti. A NATO-bővítés következő köre, amelynek gyakorlatilag politikai utat nyitott Oroszország „igen is meg nem is” integrációja (a végső megállapodás Reykjavíkban, az aláírás már Rómában lesz), ebből a szemszögből kis lépésnek nevezhető, és jól szemlélteti a döntéshozók korlátait. Helyi szinten természetesen régóta várt és óriási lépésről van szó, hiszen a szóban forgó hét ország (a három balti köztársaság, Románia, Bulgária, Szlovákia, Szlovénia) történelme során még soha nem került ilyen közel biztonságának teljes körű garantálásához. Nem is várható el, hogy éppen ezek a helyi tényezők ismerjék fel és adjanak választ azokra az új, globális kihívásokra, amelyeknek megválaszolására a NATO lehetne a legjobb kiindulópont, lehet persze, hogy már a megújulást tükröző új néven. Ez még mindig Washington és a nyugat-európai fővárosok döntéshozóinak felelőssége.