„Eltorzítjátok neveteket is”
Az alábbiakban Salamon Antal kósteleki plébános tizenegy évvel ezelőtti leveléből idézünk, amely mit sem vesztett aktualitásából. A címzett: Ioan Robu bukaresti érsek.
Kóstelek, 1991. május 4.
Eminenciás Uram!
Mivel „katolikus és tisztességes” válaszra szólított fel, bátorkodom papírra vetni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyeket Eminenciád bennünket vádoló kijelentései váltottak ki bennem. (…) Az Ön alaptétele ez: „a csángó nyelv nem azonos a magyar nyelvvel”. Kíváncsi vagyok, mire alapozza ezt a határozott és megfellebbezhetetlen, szerény véleményem szerint azonban abszurd tagadást. (…) A szóképzést, a szófűzés szabályait, az alak- és mondattani rendszer működését tekintve a csángó nyelv tökéletesen azonos a magyarral. Az azonosság jelentőségét csak növeli az a tény, hogy a csángók nem az iskolában tanulták a magyar nyelvet, mivel ettől a lehetőségtől meg vannak fosztva.
(…) Amit az iskolában tanultunk, az nem a magyar nyelv volt, hanem a nemzeti hovatartozásunk tudata: tudatosodott bennünk, hogy otthon magyarul beszélünk. (…) E tudás birtokában kötelességemnek érzem, hogy felébresszem a lelkiismeretet testvéreimben is, akikkel egy szív és egy lélek vagyok. Vajon ez „római katolikus hitbuzgóság, avagy sovén túlbuzgóság”? Döntse el Eminenciád. És döntse el azt is, hogy egy közösség nemzettudatának, nyelvének kiirtására irányuló törekvés apostoli-katolikus hitbuzgóságból fakad-e, avagy sovén túlbuzgóságból.
A csángóknak látszólag nincs nemzeti azonosságtudatuk. De csak látszólag, mert valójában, a lelkük mélyén másnak tekintették és tekintik magukat, mint a többségi lakosság. Mások az erkölcseik, a nyelvük, és más a hitük.
Emlékszem, amikor gyermekkoromban a szomszédos községekben jártak a falumbeliek – például az izvoarei vagy a Calugara Mare-i malomban –, figyelmeztették egymást, hogy vigyázzanak, mert ott lopnak, csalnak az emberek. Nem kötöttek vegyes házasságot, és nem hagyták el hitüket. Nyelvük és hitük egymást erősítette.
Másrészt a románok is másoknak, az övéiktől eltérő tulajdonságokkal rendelkezőknek tekintették a csángókat. Magyaroknak nevezték őket, majd mindig megvető éllel. Lujzikalagorban tanított például egy testvérpár. Alexandru békés ember volt, tisztességesen viselkedett a gyermekekkel és felnőttekkel szemben. Valeriu viszont tele volt sovén gyűlölettel. Utálkozva nevezett minket, gyermekeket magyaroknak, boangyinoknak, bozgoroknak. (…) Tehát maguk a tanítók is másnak, becsmérlésre és gúnyolódásra méltónak tekintették ezt a népcsoportot. Tiltották a magyar szót az iskolában, az utcán, sőt a templomban is.
(…) A csángó közösség és az általa beszélt nyelv olyan, mint egy nagybeteg ember, akinek sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége. A mentési, gyógyítási szándék építő jellegű, és semmiképpen sem romboló, ahogyan Eminenciád feltételezi perverz logikájú levelében.
Ami azt a „sok folyamodványt” illeti, amelyekben a hívek kérik, „hogy az Erdélybe költözött moldvai katolikusoknak román nyelven tartsák a szent liturgiát”, engedje meg, hogy azt állítsam: az ilyen kérések többsége nem őszinte belső szükségletből, római katolikus hitbuzgalomból fakad. Az a – mondjuk lujzikalagori – csángó, aki beszéli a falujában használatos magyar nyelvet, könnyen és rövid időn belül hozzászokik az Erdélyben beszélt, kiműveltebb magyarhoz. Ezt számtalan példa igazolja. Ha valaki mégis makacsul ennek az ellenkezőjét bizonygatja, az már bizonyosfajta érzelmekről árulkodik. Sajnos mindig akadtak olyanok, akik a sovén gyűlölet magvait hintették az egyszerű emberek lelkébe. Ez tehát a válasz az Ön „hogyhogy román nyelvű liturgiáért folyamodnak?” kérdésére. Az erdélyi egyháztól nem idegen az a gondolat, hogy olyan nyelven hirdesse az igét, amelyet értenek a hívek. Az ármánykodás, hazugság azonban elgondolkoztató, és gyanút kell hogy ébresszen.
„Eltorzítjátok a neveteket is. Így írtok alá otthon? Ki adott nektek új nevet, ékezeteket?” – állítja, illetve kérdezi levelében Eminenciád. Engedje meg, hogy megismételjem: a csángók nem tanultak anyanyelvükön az iskolában. Egyikük-másikuk évtizedekkel ezelőtt végzett el néhány osztályt, azt is románul. Mivel keveset értettek abból, amit ott hallottak, a többségük annak a pár osztálynak az elvégzése után is analfabéta maradt. Így aláírás helyett az ujjlenyomatukat használták. A nevüket csak élőszóban ismerték, írott formában nem. Az írott nevük csupán a hivatalokban szerepelt, a polgármesteri hivatalban és a parókián, ahol románosan jegyezték le. Így a kettő eltért egymástól. Vajon melyik forma a helyes, az igazi? Kétségtelenül az, ahogyan önmagát megnevezi valaki, és ahogyan a közössége is szólítja. A hivatalos változatok olykor egyenesen nevetségesek lettek. Itt van például a Gyöngyös név, amely hangzásában is, jelentésében is szép, ám Ghiunghiussá torzult, aminek semmi jelentése nincs, ráadásul még kimondani is nehéz. Így néz ki tehát az a „tudományos bizonyíték”, amely szerint „a román neveket elmagyarosították”. Vajon mennyi értéke van annak a „könyvészetnek”, amelyet Ön a figyelmünkbe ajánl? A nyelvünk az, amelyet az anyánktól tanultunk, a nevünk az, amelyet a szüleinktől örököltünk, és amely őrzi az eredetünket.
„A türelmetlenség nem a béke forrása.” Nagyon igaz. De mi számít türelmetlenségnek? A rablógyilkos intoleránsnak tekinti áldozatát, ha megpróbál ellenszegülni. Az ő szemében akkor volna toleráns, ha belenyugodna sorsába, és nem okozna nehézségeket, amikor meg akarják lopni, el akarják venni az életét. Esetünkben a valódi türelmet az jelentené, ha szabad teret engednének a „túlbuzgó” csángóknak – ennek a maroknyi, halálra ítélt közösségnek – abban, hogy gyógyulhassanak, megőrizhessék nyelvüket és nemzettudatukat.
(…) Távol áll tőlem a szándék, hogy soraimmal kioktatni akarjak. Állításaim nem is tudományos érvényűek, csak egyszerű igazságok és azokból fakadó logikus, helytálló következtetések. Nem akarom rákényszeríteni őket senkire, de úgy hiszem, érdemes elgondolkozni rajtuk ahhoz, hogy eljussunk az igazsághoz, mert csak az igazság jelenthet kiutat.
Mély tisztelettel és Krisztusban találkozó szeretettel:
Salamon Antal
Az előrelátó román adminisztráció Gyimesbükkel újabb darabkát csippentett le a székelyek Hargita megyéjéből, a történelmi Erdélyből – a Nyugatból. A hetvenes években a hajdan színmagyar település hetven, ma ötvenkét százaléka vallja magát csángó magyarnak, a többiek pedig, bár románul többnyire csak hebegni tudnak, kereken megtagadják korábbi identitásukat. Moldva lassan kúszik föl a Gyimeseken.
A szintén Bákó megyéhez csapott, gyimesi Magyarcsügés temetője azonban az együttélés régi hagyományairól tanúskodik: fenn a hegyoldalban, a kis havasi ortodox templom körül csupa vegyes feliratú fejfa található. Korbulyok, Corbulik, Corbuk, Bodorok és Vrencsánok porlanak békésen egymás mellett. De valóban a román és a magyar paraszt együttéléséről, -halásáról lenne szó? Csalóka helyzet. Amint leballagunk a temetőből, kefebajszú, gyulladt szemű bácsi áll elénk botjára támaszkodva, gyanakodva méreget bennünket.
– Fölírtuk ám a rendszámukat – int autónk felé –, a múltkor is kifosztotta valaki a templomot!
Megnyugtatjuk, elsősorban nem templomot rabolni jöttünk, és amikor a temetőről, a nevekről kérdezzük, Korbuly (magyarul Holló) Mihály körülményes magyarázatba fog.
– Tudják, itt Csügésen 1941-től, a magyar világ kezdetétől a háború végéig erőszakos magyarosítás folyt: aki nem állt kötélnek, és nem vallotta magyarnak, katolikusnak magát, azt kizsuppolták a Regátba. Igaz, én magyar tisztként harcoltam a háborúban, éppen a románok ellen is, ha tudni akarják, de hát azért csak ortodox vagyok. Hiszen itt nem is laktak, s ma sem laknak magyarok – értetlenkedik Korbuly Mihály ékes gyimesi magyarsággal.
Kérdésemre elismeri, hogy Magyarcsügésen mindenki kitűnően beszél magyarul, s ha mulatság van, gyimesi csángó táncokat (magyaros), csárdásokat és (romános) körtáncokat járnak, csángó dalokat énekelnek, viseletük, szokásaik csángó. Láthatóan büszke arra, hogy magyarul és románul is tökéletesen ír, olvas.
– Hogy is van ez, Mihály bácsi – vakarom meg fejemet –, akkor minek fogja magát vallani a népszámláláson?
– Természetesen románnak, nem is csángónak – vágja rá az öreg –, hiszen mind ortodoxok vagyunk.
– Mióta ortodoxok?
– A magyar világ után a görög katolikusokat erővel ortodoxszá tette a román hatóság, én csak ennyit tudok mondani – feleli kitérően.
– A valóság az, amit nagyapáink tudtak – hangsúlyozza Gábor Emil, hatvan év körüli magyarcsügési gazdálkodó.
– Furcsa hallani, amikor az ortodoxok magyarul bizonygatják, hogy ők biza románok, mindig is azok voltak, miközben otthon, egymás közt is magyarul beszélnek. Magyarcsügés lakosságának jó, ha öt százaléka román eredetű, mivel itt a többség görög katolikus volt. A legelső csíki telepesek persze római katolikusok voltak, csak hát a körülmények nem biztosítottak saját papokat, s mivel Gyimesbükkön szolgált görög katolikus plébános, inkább ott kezdtek keresztelkedni, az volt a legközelebb. A falu fele, mintegy ötven lélek vallja magát ma románnak, de a pap- és misehiány miatt katolikusok és ortodoxok egymás istentiszteleteire járnak, mindenki csendben imádkozik a maga módján. Szigorú és durva itt az élet, de szabadságban élünk. Nem férkőzött közénk semmiféle vallási vagy politikai nézeteltérés. Azt mondják a csángóról, tépd meg este, s reggelre a tolla kinő – nevet Gábor úr. – A régi öregek nagyon dicsérték a Monarchiát, ám a magyar világban a magyar katonák valóban nagyon durvák voltak a csángókkal: a férfiakat kényszermunkára küldték, mert elmagyarosodott románnak tartották őket, s amikor közeledett a front, egyharmadukat deportálták, nem bízván meg bennük. De a mi szabad csángó életformánkat ma fenyegeti a legnagyobb veszély, s ha nem gyorsul fel Románia európai integrációja, ez az életforma meg fog szűnni. Magyarból románt igen, románból magyart nem lehet faragni. A román politika megpróbálja a gyimesbükki csángókat moldvai csángókká, a moldvai csángókat pedig románná tenni. A magyarcsügési iskolában fel kellett függeszteni a magyar osztályokat a hatvanas–hetvenes években, mert nem volt elég jelentkező – hatalmi szóra sem volt szükség. De Erdélyt igazából a magyar anyák vesztették el: magyarok, szászok, ha megkérdik őköt, miért csináltatok egy gyereket, azt felelik: mert felet nem tudtunk.
Gábor Emil búcsúzóul egy jó darab lépes mézet nyom tenyerünkbe, de az ajtóban még megállít.
– Nézzék, engem fel is akaszthatnak, akkor is magyar vagyok. Münköt, csángókat, festett rományokat mégsem becsülnek eléggé az anyaországiak. Az erdélyiek ma is húzzák az igát, amiről a hajdani magyarországi politikusok tehettek, például Trianonnál. Nem muszáj, hogy szeressék az erdélyieket a magyarországiak, de tisztelniük kell bennünköt. Mikor minden magyar tiszteli egyik a mást, akkor lesz másféle világ, ezt mondom én, Gábor Emil, istentaszítottja Csügésről.
A vallást és a nemzetiséget külön kell választanunk egymástól, figyelmeztetett Korbuly Mihály a magyarcsügési temető bejáratánál. Amilyen nyelven imádkozik valaki, olyan nemzetiségű lesz, vonja le a végkövetkeztetést Berszán Lajos gyimesfelsőloki esperes, amint másnap Kóstelek felé vesszük az irányt. Ez a kis falu Magyarcsügés fölött fekszik, mélyen a Csíki-havasok keleti hegyláncai között: a néhány napja tomboló szélvihar mindenütt gyökerestül kitépett fenyőket, dominóként bedöntött kerítéseket, letépett csűrtetőket hagyott maga után. Az árnyékos mélyedésekben még most, március végén is hófoltokat látni, s ahogy autónk küszködik a havasi szekérúton fölfelé, egyre nyersebb szépségű a táj. Az ég lobogó kék, a mindenfelől áradó patakok szélén jéghártya, a fenyőfoltok kristályzölden karcolódnak a hegyoldalakra.
Kóstelek fele, mintegy háromszáz fő ortodox, másik fele római katolikus, tájékoztat Berszán atya, de mind magyarok. Ebben a faluban is securitatés támogatással teremtették meg az ortodox vallás kereteit, az ellenálló papokat elhurcolták, a római egyház pedig későn kapott észbe. Az egyszerű parasztemberek nemigen vették észre a váltást a görög katolikus liturgiából a görögkeletibe, inkább a román értelmiség maradt görög katolikus. Magyarcsügésen sok a magyar ajkú ortodox, míg a szomszédos Oláhcsügésen éppen fordítva: ott a lakosság római katolikus, de már román érzelmű.
– Nem könnyű itt kiigazodni – mondom az atyának.
Lassan besötétedik, mire fölérünk Kóstelekre. A templom előtt már gyülekeznek a csángók. Misszióra kísértük el Berszán Lajost és a gyimesbükki plébánost: az eldugottabb falvakat húsvét előtt fölkeresik a gyimesi papok, és három-négy napon keresztül minden este istentiszteletet tartanak. Az egyik oldalon fejkendős asszonyok, süldő lányok, a másikon kucsmájukat szorongató csizmás férfiak térdepelnek a gyertyás félhomályban. Posztókabátokból áradó nehéz széna- és istállószaggal telik meg a templom. A két padsor között szikár, kopaszodó pap férfiú, a kósteleki plébános halad lassan, stációról stációra, a fejek odafordulnak a képekhez, és hol egy vénasszony siratósan elcsukló hangja, hol egy szemérmesen bátortalan férfi- vagy gyerekhang válaszol a plébános szavaira három-négy Biblia-mondattal. Az egyre nehezebben feltörő, középkori tónusú, féltve őrzött mondatokból ingatag gyimesi zsoltár áll össze.
Salamon Antalt, a szikár, művelt és érzékeny papot furcsa misztérium lengi körül: nehéz szót érteni vele, mert rettenetesen dadog, ám a miséket emelkedett és folyékony ékesszólással tartja meg, mintha a nyelvhasználat más tartományába lépne át ilyenkor. Az ő leleménye, hogy a misében bibliapasszusokat olvassanak fel a hívek, ezzel is a magyar beszéd ápolására és közösségi vállalására buzdítva őket. Salamon atya moldvai csángó, Lujzikalagorból származik, így különösen érzékeny a csángókérdésre. A mise után vendégül lát mindnyájunkat, egyszerre kedélyes és szomorkás vacsora ez a három gyimesi tiszteletessel. Elmondja, hogy a Bákó megyéhez csapott Kósteleken csak két éve van magyaróra, heti egy, összevont csoportoknak. Nagy itt a zavar a fejekben: vannak román tudatú római katolikusok is, akik bárhová elmennének, de a világért sem lépnek ortodox templomba. A moldvai csángók pedig kijelentik magukról, ők nem oláhok, csóválja fejét Salamon atya, hanem katolikusok, de egyszer nem mondanák, hogy magyarok vagyunk.
– Az elrománosodás oka az iskolahiány – mutat rá Salamon Antal –, i
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
