Maderspach Viktor, az utolsó medvevadász

Jávorszarvastól bölényig, őstuloktól hiúzig bőven vendégelte a nemes vadakat a középkori Magyarország ezernyi vadregényes tája, hegye-völgye, mocsara és pusztasága. A barnamedve, az azóta országunkból eltűnt hegyi vad is szép számmal tenyészett a vadonságok mélyén, nemcsak Erdélyben és Máramarosban, ahol ma is járja még a havasok erdeit és árnyékos szurdokait, de a Budai-hegységben meg a közeli Pilisben is.
A medvék és bölények igazi paradicsoma azonban a messzi Máramaros volt. Utolsó Árpád-házi királyaink közül kivált V. István kedvelte ezt a kies tájat. Nem véletlen, hogy található itt egy Királyerdeje nevű település is. Kun László, de Mátyás és Aragóniai Beatrix is szívesen járta Máramaros titokzatos vadonságait.
A medve aztán lassan elhagyta a főváros közeli erdőségeket. Visszaszorult a járatlan hegyek közé. Ujfalvi Sándor „öreg vadász” ugyan még beszámol a XVIII– XIX. század fordulójának nagy erdélyi medvehajtásairól, amikor az idősebb meg az ifjabb Wesselényi Miklós űzte ezen a tájon a vadat. Később errefelé is megritkultak a nagy vadászok és vadászatok. Volt azonban egy jeles erdőjáró, az erdélyi Szászföldről származó Maderspach Viktor, aki még a XIX–XX. század fordulóján is nagy medvevadászatok főszereplője volt, és eme kalandjait kitűnő könyvében meg is örökítette. Főként az erdélyi Páreng és Retyezát hatalmas és elhagyott havasait járta előszeretettel a mackók nyomában, kedves vadőrével, a román Gyorgyéval.
Hatalmas erejű „vadember” volt ez a – német hangzású neve dacára – magyar érzelmű vadász. Mindig büszkén emlegette, hogy nagyanyját harsány magyar érzelmei miatt Haynau „kiköttette és megvesszőztette” – a császáriak nagyobb dicsőségére – a szabadságharc bukása után. Az az anekdota is sokat elárulhat vadászszenvedélyéről, hogy állítólag nászéjszakáját is félbeszakította, mivel az említett Gyorgye – „Domnu, vaddisznók!” rikkantással – bekopogtatott az ablakán. Maderspach magára hagyta meghökkent hitvesét és napok múlva tért haza kiéhezve, lerongyolódva és elkoszosodva, de – néhány elejtett vaddisznó társaságában – sugárzó arccal.
Nemcsak izgalmas kalandok sorozata az először 1943-ban közreadott Medve! című könyv. Maderspach a tudós alaposságával mutatja be az állat életmódját, szokásait, titokzatos „téli álmát”, szaporodását és táplálkozását. Volt alkalma bőven megismerkedni a tányértalpúval. Előfordult, hogy egy fenyőfa alatt kellett éjszakáznia és reggelre belepte a hó. Más alkalommal olyan vastag köd csapott le rájuk a havasokban, hogy napokig egy barlangban kényszerültek tengődni. Lovaik sorra szakadékba vesztek, ételük az utolsó falatig elfogyott, míg végre felengedett a köd. Olyan is megesett vele, hogy betoppant egy vadászviskóba, ahol egy vadorzó immár mumifikálódott tetemére talált. A magashegyi levegőben úgy tűnt, mintha csak elszenderült volna a halott! Maderspach megaludt e – nem éppen hangulatos – társaságban, ám amikor legközelebb erre vezetett az útja, már a kunyhót sem találta. Maga alá temette azt egy lavina. Az is gyakran előfordult, hogy a román hegyi pásztorok kérésére éjszakákon át virrasztott a nyájak mellett, hogy megszabadítsa azokat a „vérmedve” garázdálkodásától.
Hogy pontosan hány medvét ejtett el, nem tudni. Azt azonban bárki elképzelheti, mit érzett Maderspach Viktor, amikor az első világháború után el kellett hagynia szeretett szülőföldjét és kedvenc havasait. Medvét ezután már csak a pesti állatkertben láthatott, bár aligha volt kedve ezeket a nyomorúságos négylábú páriákat megtekinteni.