Káosz, szégyen, nihil

Egyetlen hónap sem telt a Medgyessy-kormány hivatalba lépése óta, máris egy egész ciklusra elegendő botrány borzolta-borzolja a politikára figyelő állampolgárok idegeit. A kormányváltás fedőnéven zajló ámokfutás a miniszterelnök családi házának közpénzen, közbeszerzési eljárás nélkül történő biztonsági átalakításával kezdődött, s a Horn-kabinet kinevezettjeit sem kímélő rapid személycserékkel folytatódott a közigazgatásban. Majd színre lépett az új kultuszminiszter, aki a Nemzeti Színház ügyében három lépésben mattot adott saját magának és a jobb sorsra érdemes Huszti Péternek. 1990 óta egyetlen hatalomváltás miatt sem kellett ideiglenesen bezárni közintézményeket, még sohasem kerültek veszélybe a közjót szolgáló hitelezési programok, fejlesztések. Most ez is megtörtént. A tisztogatás néhol törvényen kívüli állapotokat teremtett (Magyar Fejlesztési Bank, Illyés Közalapítvány), s a Happy End-ügyben az új hatalom sugalmazására (nyomására?) túlbuzgó módon fellépő rendőrséget a (még) független ügyészségnek kellett a jogállami normák betartására figyelmeztetnie. Ezek az esetek – a száznapos program felpuhításáról, a benzináremelés tudomásul vételéről most szó se essék – azt jelzik, hogy a Medgyessy-kormány időnként a napi ügyek vitelére is alkalmatlannak látszik, tevékenységét gyakran a teljes káosz kíséri.
A felsoroltakat tetézi az a példátlan botrány, amelyet a hét elején robbantott ki a Magyar Nemzet. Kiderült, hogy Medgyessy Péter nem csupán pénzügyérként, hanem belügyérként is szolgálta a Kádár-rezsimet. Azt eddig is tudtuk, hogy pénzügyminiszterként, miniszterelnök-helyettesként és az állampárt központi bizottságának tagjaként személyes felelősség terheli a rendszer gazdasági összeomlásáért, az ország eladósodásáért. Azt is tudtuk, hogy az elnyomó apparátus piramisának csúcsán üldögélve olvashatta az ügynöki jelentéseket. Most azonban fény derült a kormányfő borzalmas múltjának újabb részletére: Medgyessy Péter D–209-es nyilvántartási számon évekig a Belügyminisztérium szigorúan titkos állományú tisztjeként tevékenykedett, szolgálatait a kommunista rezsim busás anyagi ellenszolgáltatással honorálta. Frappáns lenne most azt írni, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció morális válságba került a történtek nyomán. De válságba csak létező dolgok kerülhetnek, az elmúlt néhány nap történései a napnál világosabban bizonyították, hogy értelmetlen bármilyen erkölcsi elvet számon kérni a hatalom jelenlegi birtokosain. Ők most egy nyilvánvalóan hazug James Bond-sztorival és az ezerszer megrostált ügynöklisták nyilvánosságra hozatalának ígéretével igyekeznek menteni a menthetőt.
Ám Medgyessy Péter többszörösen is bizonyította alkalmatlanságát ezen ügy kapcsán a miniszterelnöki posztra. Először akkor, amikor a választási kampányban saját választóit is megtévesztve hallgatott múltja e kényes részletéről. A volt KGB-vezetőként államfővé választott Putyin példájára azért nem érdemes hivatkozni, mert róla mindenki tudta Oroszországban, mivel is foglalkozott korábban. Pedig Medgyessy előre kivédhette volna a várható támadást, ha akkor kéri az aktuális titokgazdától a felmentést a némasági fogadalom alól, amikor elvállalja a miniszterelnök-jelöltséget. De megbukott akkor is, amikor a lapunk által kedden közölt dokumentum valódiságát csak egynapos kínos mellébeszélés után, a koalíciós válság kirobbanása nyomán volt hajlandó elismerni. Miután nem csupán a tisztességén esett újabb folt, hanem a szavahihetősége is végképp megkérdőjeleződött, Medgyessy Péter normális körülmények között egyetlen napig sem ülhetne tovább a kormányfői bársonyszékben.
Magyarországon azonban a jelenlegi kormánypártoknak „köszönhetően” nem beszélhetünk normális körülményekről. Az MSZP – amelynek vezetői előtt alighanem nyitott könyv Medgyessy Péter előélete – teljes bizalmáról biztosította D–209-et. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Legfeljebb annyit, hogy Aczél (pontosabban Acsádi, amíg meg nem cáfolja a személyét érintő kémvádat!) Endre hiába hasonlítja arcátlan módon a cseh szociáldemokraták vezérét, Vladimír Spidlát a Népszabadságban Medgyessyhez, a leendő prágai kormány miniszterelnökének múltja eleven cáfolata annak, hogy csak egy exkommunista vezetheti sikerre a baloldalt a volt szovjet tömb országaiban. Spidla úr ugyanis, ellentétben Kovács, Horn, Nyers, Katona, Medgyessy stb. elvtársakkal, Lendvai és Csehák elvtársnőkkel, nem üldöző, hanem üldözött volt a kommunista éra végtelennek tűnő évtizedeiben.
Az SZDSZ magatartása a botrányban némiképp érdekesebb a szocialistákénál. A frakció többsége először megvonta a bizalmat a miniszterelnöktől, majd – miután D–209 felfedte kilétét – mégis megmentette őt. Pedig Kis János, az SZDSZ első elnöke, a párt értelmiségi hátországának mindmáig legtekintélyesebb képviselője, az egykori demokratikus ellenzék szellemi vezetője világossá tette: ha a szabad demokraták nem kezdeményezik a miniszterelnök elmozdítását, kilép a pártból. A Kuncze Gábor nevével fémjelzett, pragmatizmusnak csúfolt, a polgári oldal eszement gyűlöletén túl csak a hatalmi pozíciók gyarapítására koncentráló irányvonal azonban a keddről szerdára virradó éjszaka végső győzelmet aratott az egykori rendszerváltó néppárt elvi liberalizmusa felett. Az SZDSZ ezzel mint saját elvekkel rendelkező politikai-erkölcsi entitás megszűnt létezni. A szervezet mostantól nem más, mint az utódpárt egyik frakciója, esetleg élcsapata, vagy – akinek így jobban tetszik – a Medgyessy Rt. agresszív üzletpolitikát folytató leányvállalata, amely akár a cég részvényeinek többségét is megszerezheti.
Egy biztos: a néhai SZDSZ maradékát terheli a felelősség azért, hogy még egy darabig egy két lábon járó NATO-biztonsági kockázat, egy időzített kül- és belpolitikai bomba áll az Európai Unióba igyekvő Magyarország demokratikusan megválasztott kormányának élén.