Igy csíkszeredai központú kulturális antropológiai műhelynek milyen sajátos működési területei, feladatkörei vannak? Milyen célokkal alakult meg a Regionális és Antropológiai Kutatások Központja?
– Nemrégiben ünnepeltük munkacsoportunk húszéves fennállását. Intézménnyé csak 1990-ben válhattunk, addig informális körként dolgoztunk. Kiemelten fontos feladatunknak tartjuk a székelyföldi térségben az életforma, az életvezetés, az itteni hétköznapi élet alakulásának vizsgálatát. Gazdálkodás, vendégmunka, migráció, kulturális fogyasztás, ünneplési gyakorlat, személyközi kapcsolatok, humoros helyzetek – ezekkel a témákkal foglalkoztunk az elmúlt évtizedben. Ezentúl két feladatot tekintünk fontosnak: a térségben élő társadalomtudományi szakemberek szakmai támogatását, hogy helyben maradjanak; illetve a romániai magyar intézményrendszer, elit, nyilvánosság és közélet működésének kutatását.
– Mennyire politikai szempontú ez a vizsgálat?
– Semennyire. Intézményünk mögött nincs politikai háttér. Tevékenységünkben az utóbbi egy-két évben jelentek meg a kifejezetten szociológiai jellegű kutatások; így valósult meg egy előzmény nélküli, széles körű vizsgálat: a Csíki-medencében 1200 háztartás igen komplex, összehasonlító felmérésére került sor. Egy magyarországi periferikus térségben hasonló vizsgálatot végzett az MTA Politikatudományi Intézete. Ezenkívül részt vettünk a Kárpát-medencei ifjúságkutatásban is.
– Felvázolná az összehasonlító vizsgálat eredményeit?
– A Csíki-medence és a kunsági térség összehasonlításának célja az volt, hogy feltárjuk, a peremvidékeken – a Székelyföldet is ide soroljuk infrastruktúrája, gazdasági lehetőségei alapján – működő családi háztartások hogyan próbálnak megfelelni a globalizációs kihívásoknak. Hogy milyen kitörési lehetőségei vannak a kelet-európai periferikus térségeknek. Lassan évszázados külön fejlődés jellemzi a Székelyföldet és a Kunságot; ennek ellenére az emberek gondolkodásában, értékfelfogásában, terveiben, életstílusában jelentős szerkezeti hasonlóságok mutatkoznak, amelyek hosszú múltra tekinthetnek vissza. Mindamellett a családi háztartások helyzete ezen a két vidéken nagyon kedvezőtlen. Hetven-nyolcvan százalékuk éppen csak megél. Lefele pörgő spirálba került e két térség, ami nem újdonság, hiszen Románia egészéről elmondható mindez. Persze voltak olyan elképzelések, hogy a Székelyföld azért jobban áll, itt többet dolgoznak az emberek. Ez nyilvánvalóan igaz: a tervek, az ambíciók megvannak, csakhogy kevés tartalékkal rendelkezik a vidék azoknak az életvezetési vágyaknak és modelleknek a teljesítéséhez, amelyeket az itt élő emberek követni szeretnének. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Székelyföldön lakók számára a magyarországi életmodell a viszonyítási alap, s nem az észak-moldvai településeké. Mondhatjuk természetesen: ne legyenek ilyen nagyravágyók, ne kívánják lakásukat mindenfélével fölszerelni, ne kívánják gyereküket taníttatni – de minden térségben az emberek maguk határozzák meg, hogy mit tekintenek életvezetésnek, mely a lelki egyensúlyt biztosítja. Ma a Székelyföldnek ezzel a dilemmával kell szembenéznie: tervei nincsenek összhangban a térség kínálta lehetőségekkel. Nem igazán bízhatunk abban, hogy a volt szocialista országok periferikus vidékei ugrásszerűen fölfejlődnének. Ezért folyamatosan számítani lehet a tartós vagy végleges kilépésre: a vendégmunkások migrációjára vagy kitelepülésére. Nem állja meg a helyét az évtizedek óta hangoztatott tétel, hogy a szórványban probléma van, míg a Székelyföld rendezett.
– A térségi döntéshozók figyelembe veszik-e a kutatások adatait?
– Ilyesfajta megalapozott információk korábban nem voltak. Romániában a tényfeltáró statisztikai munka más pályát futott be, mint Magyarországon: 1989-ig nem létezett társadalomkutatás. Időre van szükség, amíg a döntéshozók hozzászoknak ahhoz, hogy ezekre az adatokra támaszkodni lehet és kell.
– Tudna konkrét hasonlóságokat mondani a Kunság és a Székelyföld között a háztartásvezetésben?
– Szerkezeti hasonlóságokról van szó: a pénzről, a lakberendezésről való gondolkodásban, a gyerek taníttatásának fontosságában. A XIX. és a XX. század fordulóján lezajlott modernizációs kísérletet idézik a jelenlegi állapotok.
– Ön szerint létezik „kisebbségi” kulturális antropológia? Összhangban állhat a tudomány egyetemességével a kisebbségi szemszögből folytatott vizsgálódás partikularitása?
– A kulturális antropológia sokkal kisebb egységekkel is foglalkozik, mint a nemzeti kisebbség. Gyakran egy település, egy helyi közösség kulturális jellemzőit próbálja föltárni. Az etnikumhoz kötöttséget, legyen szó többségről vagy kisebbségről, az antropológia szempontjából nem tartom indokoltnak. A kulturális antropológia a mindenkori közösségben élő ember viselkedését vizsgálja, az egyetemes ember tulajdonságai érdeklik. Lehet kisebbségi történelemről, szociológiáról beszélni, de nem lehet kisebbségi atomfizikáról.
– A csíkszeredai kutatási központ melyik etnikummal foglalkozik kiemelten?
– Természetesen a Székelyföld magyarságával, ám a célkitűzés nem ez. Különbözik a megközelítés, a szemlélet: mi nem a Székelyföldet vizsgáljuk, hanem e térség bizonyos településein vizsgálódunk. Foglalkozunk román–magyar, magyar–cigány viszonnyal is. Érdekes viták folynak arról, hogy a Székelyföld miként határozható meg.
– A kívülállónak úgy tetszik, a Székelyföld terített asztal egy kulturális antropológus számára: együtt élő nemzetiségek, tovább élő archaikus műveltségeszmények, szemmel láthatóan átformálódó hagyományok jellemzik.
– Mondhatjuk így is, de fontos megjegyezni, hogy az antropológia a harmadik világból visszaszorult térségünkbe. Sokak szerint a kulturális antropológia nem tud majd mit kezdeni a saját társadalommal, a modern társadalmakkal. A modern társadalmak nagy része már nem olyan, mint a Székelyföld; nagy hiba lenne, ha a tudományág most belemenekülne a periferikus térségek kutatásába, amelyek ha nem is olyan archaikusak, mint a harmadik világ, de még valamennyire érzékelhető régiességük. Foglalkozni kell a nem periferikus térségekben élőkkel is, hiszen az antropológiának van mit keresnie a városi térben. Az általunk vizsgált periféria érdekessége a váltásban rejlik, a hagyományosból a modernbe, illetve posztmodernbe: ez a vidék már nem fog őrizni semmiféle archaikus elemet – szembe kell nézni a globalizációs kihívásokkal. Fontos kérdés, hogy a változásokat ki hogyan éli meg, és ennek vannak etikai vonzatai is. Arról van szó, hogy ezek a térségek, peremvidékek és félperifériák identitásukat részben megtartva tudjanak alkalmazkodni a világhoz. Ebben a folyamatban biztosan nem az a feladatunk, hogy a közösségeket etnikai rezervátumokba szorítsuk be, mert e rezervátumok határait föl fogják oldani a munkaerő-piaci mozgások, az információáradat, a fogyasztói magatartás. Nagy kihívás, hogy ezek a térségek az ott élők számára elfogadható életformát biztosítsanak.
– Csupán a globalizáció fenyegeti a perem- és határvidékeken élők identitását?
– Nem szabad démonizálni a globalizációt. Senkinek nem érdeke, hogy a peremvidékek lakói egy emberként kerekedjenek fel, s elvándoroljanak a fejlettebb országokba. A Nyugatnak is az lenne szerencsés, ha ezek a térségek helyben oldanák meg problémáikat. De a posztszocialista régió félperiferikus vidékeinek és lakosságának helyzete még nem áll az érdeklődés középpontjában. Többet foglalkozunk a fejlődés fősodrába került közösségekkel, kultúrákkal.
– Lehangoló képet festett a régió vágyainak és lehetőségeinek ambivalenciájáról. Elképzelhetőnek tart másfajta jövőképet a lemaradók számára?
– Nem szeretek patetikus lenni, de tartok tőle, hogy csak velük együtt tudom elképzelni. Nem hiszem, hogy akadna a világban, aki kijelentené, márpedig én most megmentem ezt a térséget – mondhatjuk azt is, hál’ istennek nem akad ilyen. Valamikor a Csíki-medence kellős közepébe hatalmas vegyi üzemet terveztek: ha azt idehozzák, a térség munkaerő-piaci gondjai egy csapásra megoldódnak – mégis hál’ istennek, hogy nem hozták ide. A térségnek égető szüksége van programra, amely messzemenően számol a helyi adottságokkal. Mert ha a létező helyi erőforrásokat nem mozgósítja ez a program, akkor a kívülről hozott sem fog találkozni vele. Romániában még sok más vidék van, ahol ugyanígy nem lehet látni a megoldást, mint a Székelyföldön.
– A nyolcvanas évek óta vizsgálják a térséget. Tapasztaltak-e ezalatt számottevő szemléletváltozást? Változott-e a kommunizmussal elterjedt, a Balkánon külön tradicionális hangsúlyokat kapó kollektivista embertípus, kilépett-e mögüle az egyéniséget-személyiséget föltétlenül tisztelő fajta?
– Ez nagyon lényeges kérdés. Társadalomkutatóként azt mondom: türelemmel kell lennünk. Nem feledkezhetünk meg arról a világról, amely 1989-ig Romániában uralkodott. Ezt nehéz elképzelnie annak, aki nem itt élt, de nem a nélkülözésről, az éhezésről, a terrorról van elsősorban szó, hanem hogy mennyi minden nem történt meg, mennyi mindent nem tanultak meg az itteni emberek. Magyarországon a hetvenes évektől legalább létezett a vállalkozás szelleme. Romániában viszont 1990-ben nullpontról indult minden. Nemzetiségi, kisebbségi vonatkozásban egy sor dolgot rehabilitálni kellett: a földtulajdon visszaszerzése, az etnikai identitás visszaszerzése és demonstrálása, a politikai képviselet kialakítása csak a jéghegy csúcsa. Az 1962-ben szétbombázott családi háztartási egység, az önellátó család modelljének visszaállítását is meg kellett oldani. Hosszú évek kellettek, amíg ez az összetett rehabilitációs folyamat lefutott. E folyamat elhúzódása miatt késett annyit a globalizáció kihívásaira adott válaszok megfogalmazása, pontosabban a válaszadáshoz szükséges képességek megszerzése. 1995–1996-ban kezdtek kijózanodni ebben a térségben, hogy tervezni, vállalkozni, tanulni kell, munkahelyet kell változtatni.
– Mikor születhet meg az első vállalkozó szellemű nemzedék, amelyik lerázza azokat a terheket, amelyek nem teszik lehetővé a normális nemzetiségi együttélést sem?
– Nem tudok válaszolni erre a kérdésre. A mostani ifjúságkutatástól sokat várok, hiszen éppen a vizsgálatok célcsoportjáról, a 15 és 29 év közötti korosztályról nem tudunk semmit. A fiatalok életstratégiáján múlik, hogy mi fog a térségben történni.
– Tapasztalható-e szemléletváltozás az ünnepek megülésében?
– A korábbi évek teljesen formális ünneplési gyakorlatával szemben kialakult a tartalommal telített megemlékezések hivatalosan is elismert rendje. A nemzeti ünnepek mellett azonban nagy szerepe van a lokális és a regionális identitást megerősítő ünnepeknek: egy faluünnepnek, egy búcsúnak például. Intézetünkben folyik a nyilvános szakrális helyszínek felmérése – ez is az előbb említett rehabilitációs folyamat része: a tér visszavétele. Az élet berendezésében és újrarendezésében a szimbolikus szféra nagyon fontos. Lehet, hogy ünneprontó mondat, de a szellemi élet alaptoposzai az etnikai kereten belüli lokális, regionális identitásokból fakadnak, amelyek szintén magyar, nem pedig vegyes identitások. Az etnikai identitás igazából akkor erős, hogyha helyi szinten is megvannak az alapjai lokális, regionális jelképek, normák formájában. Ez a vidék még sokáig érdekes lesz.
Bíró A. Zoltán társadalomkutató
1955-ben született Korondon,
1979–1990 között középiskolai tanár,
1990-től a KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának igazgatója
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
