A fiatalokat nem vonzza az orvosi pálya

A gyermekgyógyászat különleges feladatokat ró orvosra, ápolóra, szülőre egyaránt. A feltételek pedig egyre romlanak, s hogy ezt a betegek még nem mindenütt érzik, az nem az egészségügy érdeme, hanem néhány elszánt emberé.

A szűk családban nálunk nem volt orvos, én sem készültem erre a pályára. Az irodalom, a történelem és a zene érdekelt. Egy ideig régész akartam lenni – emlékezik vissza Tulassay professzor. – Volt egy remek magyartanárnőm, aki nagy emberi példa számomra. Révkomáromban járt iskolába a bencésekhez, de ott már nem érettségiztethettek. Átúszta a Dunát, és letette a vizsgákat Magyarországon. Később talán medikus bátyám példája hatott rám. Meg mindaz, aminek emléke nagybátyám feleségének, a Bókay-klinika tanársegédjének rendelőjéből maradt meg bennem: különös „orvosi szagok”, a műszerek csillogása. De azt hiszem, inkább irodalmi élményeim terelgettek: Illés Endre Szigorlat című novelláskötete, Németh László munkái.
– Többször beszélt arról, hogy nagy szerencséje volt az egyetemi évek alatt. Miben?
– Amikor én jártam egyetemre, még éltek néhányan abból a nagy orvosgenerációból, amelynek tagjai meghatározó élményt jelentettek a hallgatók számára. Szentágothai János, aki elementáris erejű előadó volt és sugárzó személyiség. Nemcsak anatómiát, hanem életszabályokat, filozófiát lehetett tőle tanulni. Vagy Kovách Arisztid, az élettan professzora. Hozzá tudományos diákkörösként kerültem. Szervezőkészsége, nyitottsága, embersége nagy iskola volt számomra. Amikor megszereztem a diplomát, meghívott, hogy dolgozzam vele. Megköszöntem és elhárítottam, mondván, gyermekgyógyász szeretnék lenni. Azonnal felhívta Kerpel-Fronius Ödönt, és szíves szavakkal ajánlott. Kerpel professzor igazi európai ember volt, lenyűgöző egyéniség, charmeur, akinek szinte csak kedves szava volt. Még akkor is, ha szigorúan bírált. Egyszer megkérdeztem tőle, miért választotta Pécset, mikor külföldön is mindenütt elismerik. „Édes fiam – hangzott a válasz –, amikor a Napkirály meghívta Petrarcát, hogy telepedjen le Párizsban, ő így felelt: mi lenne a költészettel Itáliában, ha mindenki az Alpokon túlra futna?” Ez mélyen belém rögződött. Soha nem jutott eszembe, hogy elhagyjam a hazámat. De a külföldi vándorévek fontos szerepet játszottak az életemben. Aki komolyan szeretne elérni valamit a szakmájában, annak világot kell látnia. Amikor életemben először Párizsba indultam, Kerpel-Fronius professzor behívott, és azt mondta: „Ne a nagy múzeumokba menj, hanem a Musée Clunybe, ott vannak a Notre-Dame ledöntött szobrai is. Vele szemben pedig megtalálod azt a kávéházat, ahova Ady járt”. Ilyen ember volt. Kiszel Jánostól pedig már a hetvenes években XXI. századi menedzserszemléletet lehetett tanulni. Az egyetemi tanács tagjaként mostanában gyakran jut eszembe, vajon a mai fiatal orvosok megtalálnak-e bennünk valamit abból, amit én ezekben az emberekben megtaláltam.
– Miért lett gyermekorvos?
– Úgy gondolom, mindenki olyan szakterületet választ, amelyik a legjobban megfelel a személyiségének. Sebész az lesz, aki nagyon határozottan, gyorsan dönt. Gyermekorvos talán az, akiben több az empátia a síró gyerekek iránt, aki minden körülmények között képes megtalálni azt a hangot, amellyel az optimális beteg-orvos kapcsolat kialakítható. A gyermekgyógyászat a születéstől a felnőtté válásig olyan fejlődési szakaszt ível át, amelyben nincs megállapodott biológiai szabályozás. A három és fél kilós csecsemő egészen más, mint a harminckilós tizenéves.
– Mennyire jellemző a gyermekgyógyászatra az orvostudományban bekövetkezett erős szakosodás?
– A gyermekgyógyászat a medicina nagy szakmái között speciális helyet foglal el: integráló szakma. Nincs még egy olyan diszciplína, amelyik a növekedés és fejlődés, az élettani szabályozás sokszínűségét ilyen széles horizonton foglalná magába. Nem jellemző rá, hogy egyes tárgyak leváltak volna a szervek mentén végbement szakosodás miatt. A gyermekgyógyászatra az életkori sajátosságokból eredő összetartó erő és az ápolás egyedisége jellemző ma is, a szakmai specializálódás a „falakon belül” maradt. A gyermekklinikákon mindent házon belül látunk el – a gyereksebészetet is, amiért külföldön sokan irigyelnek minket –, és ebből betegnek, orvosnak sok előnye származik.
– Milyen a klinika anyagi ellátottsága?
– Normális helyzetben az anyagi feltételekről a tulajdonosnak kell gondoskodnia. Klinikáról lévén szó, nálunk az egyetem a tulajdonos, és persze áttételesen az állam. Mindenki tudja, hogy a tulajdonos csak esetlegesen tudja teljesíteni a kötelezettségeit. A jelenlegi rendszerben a klinikaigazgatókra hárul a feladat, hogy megszerezzék az új gépekhez, a fejlesztésekhez, jobb betegellátáshoz szükséges forrásokat, és néha ez bizony a szakmai munka rovására megy. E pillanatban úgy tűnik, hogy minden korszerű vizsgálóeszköz rendelkezésünkre áll, de az orvostechnika olyan gyorsan fejlődő iparág, amely évente produkál egy-két fontos új eszközt. Ha ezt a fejlődést egy időn túl nem tudjuk követni, óhatatlanul korszerűtlenné válunk. A mi klinikánk 1883-ban épült. Annak idején nagyon korszerű kórház volt. Ebbe a régi épületbe kellett bevinnünk a legkorszerűbb orvostechnikát, ami nem volt könnyű. Eddig még meg tudtuk oldani, de terjeszkedésre már nincs lehetőségünk.
– Az utóbbi időben többször hallhattuk, hogy különböző jótékonysági akciókat szerveztek a klinika javára. Mennyit segít ez?
– Adott esetben sokat, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy e téren sajátos magyarországi viszonyokkal kerültünk szembe. Olykor a klinika nevében kéretlenül gyűjtenek adományokat különböző emberek, szervezetek – feltehetőleg saját maguknak. A hiszékenység vámszedői tudják, hogy ha beteg gyermekről van szó, a legtöbb ember kinyitja a bukszáját. Nagy óvatosság ajánlatos tehát. Az is kérdéses, hogy egyes alapítványok átadják-e a kórházaknak a teljes összeget abból, amit összegyűjtöttek, vagy egy részét elteszik. Az orvosok ma már tudják, melyekre kell különösen odafigyelni, és figyelmeztetik egymást, ha képviselőik feltűnnek.
– Milyen betegségek okozzák a legfőbb gondot ma a gyermekgyógyásznak Magyarországon?
– Ugyanazok, amelyek Európában. Például a koraszülés és az alacsony születési testsúly. Minden Magyarországon születő száz gyerekből nyolc-tíz kis súlyú vagy koraszülött. Ez az európai átlag kétszerese. Az arány a nagyvárosokban magasabb, mint a falvakban. Az okai igen összetettek: egészségtelen táplálkozás, rossz szociális helyzet, dohányzás, túlzott alkoholfogyasztás és így tovább. Arról pedig alig hallunk, hogy a cigányság körében nagyon magas a koraszülések száma. Ennek nem genetikai, hanem döntően szociális okai vannak. Fontos volna beszélni róla, hogy segíteni tudjunk. Az adatokat nem szabad szégyellősen elhallgatni. Különösen azért, mert mindez olyan időszakban jellemző, amikor egyébként jelentős javulás következett be a gyermekgyógyászatban. Erősen csökkent az újszülöttkori halálozás, az újszülöttgyógyászat a medicina egyik sikerágazata. Nem nőtt a gyermekkori daganatos betegségek száma, a megbetegedettek túlélési százaléka átlagosan hetven, bizonyos betegségek esetében kilencven százalék. Bravúros fejlődésen ment át a gyermeksebészet, lehetővé vált a fejlődési rendellenességek műtéti korrekciója. Ma már sok műtétet laparoszkópia segítségével végzünk. Nincsenek nagy vágások, hegek, nincs műtét utáni hosszú kínlódás. Visszaszorultak a régi fertőző betegségek is, igaz, feltűntek újak, amelyeket korábban ismeretlen vírusok okoznak. A környezetszennyezés miatt szaporodnak bizonyos allergiás és asztmás betegségek. Nálunk a klinikán 1839-től megvannak a leírások. Pontosan nyomon lehet követni, hány asztmás, légúti betegségben szenvedő gyermek volt akkor. Sokkal kevesebb, mint ma.
– Mi jellemzi európai összehasonlításban a hazai egészségügy finanszírozását?
– Mindent ugyanazon az áron szerzünk be – az eszközöket, gyógyszereket –, mint a nyugat-európaiak vagy az amerikaiak, de képtelenek vagyunk ugyanolyan ellátást nyújtani. Az egy főre jutó egészségügyi ellátás Magyarországon 762 dollár, Ausztriában, 2014, az Egyesült Államokban 4358! A különbség a rosszabb infrastruktúrából, az elmaradt beruházásokból, s a gyógyászatban dolgozók kritikusan és szégyenletesen alacsony béréből adódik. Az ápolónők jelentik a leggyengébb pontot. Két-háromszoros fizetésért elmennek a szupermarketekbe. Ez katasztrófa, ez fogja összeroppantani a betegellátást, ezért zártak be sok vidéki gyermekkórházat.
– Közben csökken az orvosi pályára készülők száma. Miért?
– A gyógyító orvosok száma is csökken. Az orvosi pálya ma nem vonzó egy fiatal számára. De nem csak a bérek miatt. Valaha az orvost nagyon megbecsülték. Ma nem így van. Világjelenség, hogy megbomlott az orvos-beteg kapcsolat is. Egy Amerikából hazajött medikus mesélte nemrég, gyakran előfordul, hogy nem lehet levetkőztetni a vizsgálathoz a tizenéves kislányokat, mert az szexuális zaklatásnak minősül. Abszurdum! Ma az orvosegyetemekre jelentkezők száma alig éri el a felvehetők kétszeresét, holott tíz-húsz éve négy-ötszörös túljelentkezéssel kellett számolnunk. Csökkent a felvett diákok tudása is. Közismert, hogy az orvosképzés nagyon drága. Norvégiában ezért nincs is. Aki ott orvos akar lenni, az külföldön tanul, például Budapesten. Nálunk a végzettek egyre nagyobb száma hagyja el a gyógyító pályát, szerez valamilyen másoddiplomát, és az orvosegészségügy határterületein helyezkedik el, vagy gyógyszerügynök lesz. Így a többszörösét keresheti meg annak, amit orvosként keresne. Az új szakképzési rendszerben régiónként határozzák meg, hogy hova hány frissen végzett orvost lehet felvenni. Tavaly egy olyan szak sem volt, ahol ki tudták volna tölteni a kontingenst. A gyermekgyógyászatban országosan az állások felét, a belgyógyászatban hatvan százalékát, a szülészet-nőgyógyászatban az állások hetven százalékát töltötték be. A nagy megyei kórházaknak gondot okoz, ha megüresedik egy főorvosi állás. Nincs rá jelentkező, vagy ha van, az illető nem felel meg a követelményeknek. Nekünk külön súlyos probléma, hogy egy nemrég végzett felmérés szerint a gyermekgyógyászok átlagos életkora 50 és 60 év közé tehető. A háziorvosi ellátásban még nyolcvanéves orvosok is dolgoznak! Bár a mi szakmánk az empírián alapul, vagyis aki sok mindent látott, sok mindent meg is tud gyógyítani, de azt a hatalmas információtömeget, amely az orvostudomány fejlődése miatt ránk zúdul, nem biztos, hogy ilyen idős korban lehet kezelni. Tíz-tizenöt éven belül nem csak a kis területi ellátást végző kórházak fognak sorra bezárni emberhiány miatt. Ez a veszély fenyegeti a megyei kórházak gyermekosztályait és az egyetemi klinikákat is. Ha ezt az egészségügyi vezetés felismeri, és tenni is akar ellene, a hatás minimum hat éven belül lesz csak érezhető.
– Van olyan vélemény is, hogy – legalábbis Budapesten – túlságosan sok a kórházi ágy. Valóban ez a helyzet?
– Budapesten valóban erősen széttagolt az ellátás. Húsz kórházban van fekvőbeteg-gyermekellátás, nyolcban az ágyszám eléri, illetve meghaladja a százharmincat. De a számok összegzése nem feltétlenül jelent minőséget. A szervezés csődje ez a széttagoltság, és pazarlás, a XXI. században már gátolja a szakma fejlődését . Súlyosbítja a helyzetet, hogy az orvoshiány általános jelenség Európa több országában. Németországban kétezer orvos hiányzik, Angliában még több. Ha az Európai Unió tagjai leszünk, előbb-utóbb megnyílik a lehetőség arra, hogy bárki bárhova menjen dolgozni. A képzésünk még elég jó, a fiatalok el fognak menni külföldre.
– Hogyan lehetne ezt a folyamatot visszafordítani?
– Az egészségügyet nem olyan ágazatként kellene kezelni, amely csak viszi a pénzt. El kellene ismerni, hogy az emberi életért, vagy ahogy divatos szóval mondják, a humán erőforrásért, az egészségért sokkal többet kell tenni össztársadalmi szinten. Ismert adat, hogy a népesség egészségi állapotáért az egészségügy csak mintegy harminc százalékban felelős. Gondoljon csak a környezetszennyezésre, az egysíkú táplálkozásra, a dohányzásra, a zaklatott életmódra, és lehetne hosszan sorolni tovább. A szemléleten kell változtatni, és el kell végre érni, hogy az egészségügy átalakítása ne kormányciklusokhoz kötődjön. Szakmai központoknak kellene kialakulniuk, ahol jól érezheti magát beteg és orvos. De egyelőre nincs összehangolva a minisztériumok, a megyék, az önkormányzatok munkája sem. Mindenki megy a maga feje után, és az egyik nem tud a másikról. Ráadásul még rossz értelemben vett rivalizálás is folyik. Magyarország nem olyan gazdag, hogy ezt megengedhesse magának. Végig kellene nézni, hol mire van szükség, Budapesten például két gyermek-egészségügyi központ létrehozása indokolt. Meg kellene szüntetni a párhuzamosságokat, és ehhez meg kellene nyerni az orvostársadalmat. Nem szabad megosztani az orvosokat, ha kijátsszák őket egymás ellen, az csak növeli a bajt. Integráló személyiségre volna szükség az egészségügy élén.

Tulassay Tivadar 1949-ben született Galántán. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán végzett 1974-ben.
1975–1978: a SOTE II. Gyermekklinikáján gyakornok.
1978–1983: a SOTE I. Női Klinikáján, a Perinatális Intenzív Centrumban tanársegéd.
1983-tól dolgozik a SOTE I. Gyermekklinikáján.
1993-tól tanszékvezető egyetemi tanár, a klinika igazgatója.
1990–1995: a SOTE ÁOK dékánhelyettese, 1995–2000: a SOTE általános és klinikai rektorhelyettese.
1997–1998: a Felsőoktatási Tudományos Tanács tagja.
1999-től a Csecsemő- és Gyermekgyógyász Szakmai Kollégium elnöke.
2001-től az MTA levelező tagja.