A Keletiben majd’ minden a régi

A Keletiben soha nem történik semmi. Hacsak a pénzváltók rohamos nyelvtanulását nem tekintjük eseménynek. Mert mostanában már nem a csendzsmáni, hanem a sokkal elegánsabb, és ugyanannyira érthető „segíthetekkisasszonyváltokpénzt” megy, ahogy az ember a taxisdroszt felől támadja a pályaudvart. A penészszagú teremben, a nemzetközi jegypénztárak előtt külföldi turisták dőlnek az avíttas könyöklőnek és ugyanaz az elnéző mosoly van az arcukon, mit akárhány évvel ezelőtt: kaland ez, a csipetnyi Balkán íze, senki sem hiszi majd el a londoni Sohóban vagy a párizsi Montmartre-on.
És a lengyel lányok is elmesélik majd, hogy kalandvágytól fűtve és mit sem törődve a nadrágjukra ragadó kosszal üldögéltek egy sarokban, a legközelebbi vonatra vagy ki tudja mire várva.
Bennebb, a sínek mentén enyhén mámoros szálláskínálók reszelős hangon varázsszót suttognak a vonatról leszállók fülébe, hogy „the csíper hotel”, mármint Budapest legolcsóbb, legszebb, legelegánsabb és legtisztább szállásához vezeti el a szerencsés kiválasztottat. Az pedig nem is sejti, hogy talán tényleg igazat mond a felhajtóember, de lehet, hogy nem. Mindenesetre most semmi jele a sok évvel ezelőtti csatározásoknak, amikor még veréssel fenyegették egymást a hasonszakmában dolgozó kis- és nagyhalak.
A legvilágosabb oldalon, a lépcsők fölött az érkező és az induló vonatokat jelző táblákra tapadt tekintetű tömeg, két gyerek csendesen verekszik a közepén, nem szól senki rájuk, addig szórakozzanak, amíg fiatalok. Hasonkorúakból akad bőven, leginkább enyhén ideges, ámde a nyaralásra alaposan felkészült hátizsákos, nejlonzacskós, üdítős, szendvicses apukák, anyukák társaságában.
Két tinédzser lány a nagymama mellett ül a fal tövében, mindegyikük feneke alatt utazótáska, a kalandvágyó asszony valamit magyaráz nekik, és, akár egy akciófilmre, tényleg figyelnek. Akcióból készül más típusú is, különösen, ha ez alkalommal a magukat meglehetősen nagy létszámban képviseltető sötétkék kezeslábasba bújt szép szál fiatalokat figyeljük. Van közöttük lány is, szép mosolyú, és a legények sem annyira zordak, miként egy kommandós rendőrtől elvárná az amerikai filmeken nevelkedett utazóközönség. Talán később. Ha majd vége a kávészünetnek és felbukkan a sokat keresett ismerős vagy ismeretlen gaz. Mindenesetre a pályudvari örök lézengők nem látszanak tudomást venni róluk.
A vágányok mellett fogy az üdítő, a gyümölcs, a zöldségespulton még a legszúrósabb szemű keresgélő sem találna árcédulát. Odébb egy lány szakadatlan osztja az életmentő fagylaltot, gombóca 60 forint, még jó is, sőt, különös tekintettel a csoki-puncs keverékre.
Odalent, az aluljáróban csak nászmenetet nem látni. Közterület-fenntartókat annál inkább, ötöt-hatot is, igaz, kevésbé mozgalmas, mondhatni mozdulatlan állapotban. Háromnegyed óra múlva is ugyanott és ugyanúgy beszélgetnek. Kétségkívül teendőkről, tapasztalatokról, ötletekről, azonnali intézkedésekről.
A láb nélküli ember a lépcsők aljában kéreget, egy felháborodott asszony a rendőrjárőrtől kér magyarázatot a szemét feltehetően bántó jelenségről, de kiderül: az öreg már házi bútornak számít, maradhat.
Hosszú sorok a pénztár előtt, tinédzser srácok – valószínűleg első alkalommal anyuka vagy apuka nékül útnak indulók – most a kíváncsi utazóközönség tudomására hozzák: egész nap nem ettek, csak ittak. Az utazóközönség pedig, akár vonatban, akár más, a környéken fellelhető járműben – mint metróban, buszban, villamospótlóban – érdekelt, nem törődik velük. Csak az azonnal beszerezhető eledellel, itallal, olvasnivalóval. Az utazóközönség fogyaszt, vélhetően értékelhető menynyiségben, mivel az egymásnak ásító boltok hihetetlen mennyiségben kínálják eladnivalójukat. A magát nemzetközi étkekkel reklámozó tényleg furcsaságokat kínál, és talán még kóstolásra is rávesz, csak azt nehézkés eldönteni hirtelen, hogy a plüsskutya meg a tartós elem mely nemzet eledelének tekinthető.
Középen, a téren, ahol általában vagy a nap éget, vagy az eső esik, most csak egy négytagú társaság sakkozik, talán sokkezest, de az is lehet, hogy csak kibicek a kövekről felugrálók. És oldódni látszik a nemzedékek örök dilemmája, hogy éppen ki tudja a frankót, most egy lóugrással épp egy gipszes karú kerül előnybe a fiatalság képviseletében. Egy aktatáskás úr jól szabott öltönyben minden bizonnyal csak a véletlennek köszönhetően kénytelen összeporozni szépen fénylő lakkcipőjét, de bátran viseli a nehézségeket és átsiet a téren, messziről látni: rettenetesen fontos ember.
Péntek délután a metró bejárata folyamatosan okádja és nyeli el az arra óvatlankodókat, kis híján azt a kapatos asszonyt is, aki harmadszor próbálkozik, míg hozzá hasonló férfi alanyra talál cigarettája meggyújtásának céljából. Egymásnak inog a két ember, és nem tudni, melyikük lába alatt mozog erősebben a járda.
Odébb, a metró mellett olcsó cigaretta, minden csomag után tíz forint visszajár, még kávét is vehet az úton elfáradó. Meg ehet is, de csak két lépéssel odébb, egy másik boltban. A kettő között pedig örök időktől fogva a WC, ötven forint per…
Kínai férfi strandpapucsban a villamosmegálló felé veszi az irányt, aztán eltűnik a fűben ücsörgők között. A megállóban pad, alatta borosüveg, kenyérhéj, rothadt kolbász, egy galamb a padon alvó jogos tulajdonát dézsmálja bátran. A férfi nem törődik vele, alszik, fél lába a padon, másik meg nincs. Van viszont egy bot helyette, feketére koszlott. Néhány méterrel odébb taxi veszi be a kanyart, csikorog a kereke, hátsó ülésén gyönyörű barna nő telefonon cseveg, talán egy hozzá hasonlóan ápolt, pénzt kereső és két lábbal rendelkező nővel vagy férfival.
Mondom, a Keletiben semmi nem változott.