Az ínség útjain

Szeptember 11. A világ megkövülten figyeli a New York-i ikertorony pusztulását. Talán csak épp a tálibok uralta országba nem jut el a hír. Néhány héttel később százezrek menekülnek Afganisztánból.
A nemzetközi segélyszervezetek szinte azonnal reagáltak a válsághelyzetre. Októberben a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársai is a helyszínre utaztak, hogy a háború sújtotta országgal szomszédos államokban, Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban mérjék föl, miként lehet a leghatékonyabban segíteni a menekülteket.
– Úgy döntöttünk, hogy részben Üzbegisztánból, részben pedig az Afganisztán északi részén fekvő Mazari-Sarif városából koordináljuk a munkát, így két irodát állítottunk föl – mondja Németh Eszter, a szeretetszolgálat humanitárius osztályának vezetője. – Ez volt logisztikailag a legjobb lehetőség, mert Üzbegisztánban még sík a terület, Afganisztán északi térségében pedig nem okoznak akkora gondot a taposóaknák, mint a délebbi részeken, ugyanakkor korábban, még a háborúk előtt itt működött a határátkelő is.
A segélyprogramhoz szükséges pénz két forrásból adódott össze: a magyar kormány adott ötvenmillió forintot, másrészt a szeretetszolgálat nemzetközi szövetségén, az Action By Churches Togetheren keresztül gyűjtöttek adományokat külhoni partnerszervezetektől és kormányoktól. A szeretetszolgálat száznyolcvan tonnányi élelmiszert vásárolt az adományból. A tizenegy konténernyi szállítmány 2001. december 23-án vasúton indult útnak a Józsefvárosi pályaudvarról, s másfél hónap alatt érkezett meg a célállomásra. Németh Eszter ekkor utazott Mazari-Sarifba.
– Magyarországról nézve talán furcsa lehet, de az első tapasztalatom az volt, hogy az afgán emberek kedvesek, nyitottak és rugalmasak, könnyedén oldják meg a gondokat. Ugyanakkor óriási a szegénység, holott Észak-Afganisztánt nem lőtték szét annyira, mint a főváros térségét, de itt is láthatók mindenfelé a több mint húsz éve folyó háború nyomai: az elhagyott, szétlőtt harckocsik és repülőgépek hozzá tartoznak az afgán tájképhez.
A magyarországi szállítmány szétosztása 2002. február 13-án kezdődött. A felmérések szerint az afgán társadalom legrászorultabbjai a kereső férfi nélkül maradt családok, így elsősorban őket próbálták segélyezni. A segélyezettek névsorának összeállításában a szeretetszolgálatnak a segélyezett területen működő afgán szervezet segített, ugyanakkor készült egy másik lista is, amelynek elkészítésében a terület kormányzója, a mufti és a súra, a tanács vett részt.
– Egy család huszonöt kilogramm rizst, huszonöt kilogramm lisztet, tizenöt liter olajat, tíz kilogramm cukrot és fél kiló teát kapott; a gabona egyhavi, a kiegészítő élelmiszerek háromhavi adagot jelentenek. Jellemző az afgánokra, hogy – amint azt utólag megtudtuk – a falusiak odahaza sokszor továbbosztották az élelmiszert. Pedig a falvakban a legnehezebb az élet. Jártunk olyan településen, amely ugyan csak százkilencven kilométerre fekszik Mazari-Sariftól, mégis hét órát utaztunk terepjárón úgy, hogy legtöbbször azt sem tudtam, merre megyünk, mivel út egyáltalán nincs. Ezekben a távoli falvakban hiányzik az orvosi ellátás, gyakran akadozik az élelmiszer-ellátás, és a rossz vízminőség miatt a kolera és más járványos betegségek tizedelik a lakosságot.
Németh Eszter szerint óriási gond, hogy Afganisztánban majd mindenki munkanélküli. A szerencsésebbek mezőgazdasági idénymunkából tartják el családjukat, vagy a kereskedelemben próbálkoznak, a kritikus állapotokat jól mutatja azonban, hogy mind a mai napig a nemzetközi segélyszervezetek számítanak a legnagyobb munkaadóknak. Afgán ipar nem létezik, csupán néhány, a szovjetek által épített üzem romja utal a sikertelen ipartelepítési kísérletre. Így az ország fölemelkedéséhez vezető utat egyelőre senki sem látja.
– Afganisztánban először a politikai stabilitást kell megteremteni. Ha ez megvalósul, akkor a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank talán hozzákezd az olyan hatalmas tömegeket megmozgató beruházásokhoz, mint például az úthálózat létrehozása. Csakhogy az utóbbi évtizedekben a politikai viszonyok hihetetlenül összekuszálódtak. Nemhogy az ország, de még a városok sem egységesek. Mazari-Sarif egy részét például az Északi Szövetséghez tartozó, tádzsik nemzetiségű Mohamed Atta ellenőrzi, ám a településen az üzbég befolyás is erős, ráadásul további frakciók is részt követelnek a hatalomból. Kabul messze van, így errefelé a helyi hadurak jelentik a valódi hatalmat, mert létezik ugyan valamiféle közigazgatási struktúra, ám ezt is a helyi erők befolyásolják. A zavaros viszonyokra jó példa a rendőrség helyzete. Hiába fogadta el valamennyi érintett fél az ENSZ határozatát, amely szerint egy hatszáz fős, egységes egyenruhát viselő, de soknemzetiségű rendőrséget kell fölállítani, a mazari-sarifi rendőrséget a mai napig nem sikerült megszervezni. A közigazgatás hatékonyságáról pedig érdemes megjegyezni, hogy maguk az afgánok sem tudják, mennyien is élnek Mazari-Sarifban, amelynek lélekszámát százezertől egymillió főig tippelik.
A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat humanitárius osztályának vezetője – rövid magyarországi tartózkodás után – nemsokára visszatér Afganisztánba, ahol a segélyakció folytatásaként iskolák, egészségügyi központok fölújításában vesz részt.
– Márciusban kezdődött az ENSZ Vissza az iskolába! kampánya. A gyerekek írószert, füzetet kaptak, volt, akinek még iskolatáska is jutott. A nemzetközi közösség azonban csak életmentő iskolai felújításokra adott pénzt, ami tulajdonképpen azt jelent, hogy az osztályterem plafonja nem omlik rá a gyerekek fejére. Vagyis valódi előrelépés helyett mi csupán az eredeti viszonyokat tudjuk visszaállítani. Az oktatási rendszer legsúlyosabb gondja, hogy nincsenek tankönyvek, hiszen a régi afgán könyvek még ilyen példákat tartalmaznak: egy kalasnyikov meg egy kalasnyikov, az két kalasnyikov; vagy: ha tíz kommunistából megöltem ötöt, akkor mennyi marad? Az egyetemeken ezért valószínűleg angolul veszik majd át a tananyagot, és előbb-utóbb bizonyosan elkészülnek az alacsonyabb szintű oktatási intézményekbe szánt tankönyvek is.
– Az iskolarendszer talpra állítása – amelyben a szeretetszolgálat még két-három évig vesz részt – legalább annyira fontos, mint az élelmiszer-segélyezés – véli Németh Eszter, aki szerint csakis ez vezetheti ki Afganisztánt a polgárháború zűrzavarából.