Remény, az van – mondják a tér közepén, a kerek virágágyás szélén ücsörgők, meg különben is, hol máshol üldögélhetének kis szatyrokkal a lábuknál? Itt mindig történik valami, társasága is akad az embernek, meg munkája is, ha kihúzza magát, és ha a munkást kereső elég korán érkezik ahhoz, hogy megelőzze a második nagyfröccsöt.
És a szakadtak a szalmakalapos férfi köré gyűlnek, aki sétabotjával meg szalmakalapjával éppen mexikói ranchtulajdonost játszik. Teheti, a térlakók sosem láttak igazi földbirtokost, csak filmen, az meg pont ilyen volt: napbarnított, magabiztos. Magabiztos a tízéves forma kiskölyök is mellette, aki most a saját szemével győződhet meg apja nagyszerűségéről: ajánlatot tesz, és azok, a szakadtak, azonnal elfogadják. Kezet azért nem ráznak, itt inkább a meghajlás és a távolságtartás dukál.
Mert az erősebbeket már korán elviszik. Későbbre csak a hajnal óta zavarosszeműek meg az öregek maradnak. Meg a Romániából érkezettek, magyarok, románok, akiket itt meglehetősen utál a hazai konkurencia.
– Én nem megyek hozzájuk dolgozni, akkor ők minek jönnek ide? – mormog a Bajnok, és tényleg haragszik. Azt mondja, rendes kőműves nem megy el napi hétezer forint alatt, de ezek már négyért is elvállalják. Aztán csak győzze kijavítani, amit elrontottak, mondja, nem értenek ezek semmihez.
És azonnal kiderül, hogy ő szakmájának mestere. Gépekkel, felszereléssel, tudással. Most csak a tudást hozta magával, a többi ott maradt az édesanyja vidéki házában, ahová, ha van miből, ellátogat. Csak visszajönni nehéz, mert az asszony nem engedné egy szem fiát, de annak jönnie kell. Mert sosem tudni, mikor akad egy kis munka. Két napig, egy hétig, aztán jó ideig semmi. És persze elmegy a keresete, a haveroknak borra, a három unokáknak ajándékra. A lányának minek venne, van annak férje, vegyen az.
És ülnek csendben az öregek a kör szélén, nézik a semmit. Nyugtuk van, amíg rendőr nem jár erre. Akkor sincs igazi balhé, őket nem bántják. Igazából csak hónap végén, nyugdíjkor kell messze elkerülniük a Moszkva teret, mert a náluk erősebbek mindenütt megtalálják őket. De a Bajnok megvédi őket, szembeszáll a gazokkal.
Bajnok azt mondja, 55 éves, és senkitől sem fél. Tekintélye is van, meg ereje is, hogy rendet tartson a téren. Megtanulta már a túlélés minden fortélyát. Most kivágták őket a hajléktalanszállóról, hát vett egy sátrat, azt húzta fel a Duna-parton. Arca tele elkapart csípésekkel.
A Gombában nincs szúnyog, csak a kezünk alól észrevétlen elemelt műanyag pohár, kilögybölik, jó lesz az majd másnak is.
Bár szomorú is lehetne a Bajnok, nem az. Pedig most sem nyerte meg a félmilliárdot, sem az ötös, sem a hatos lottón. Pedig jól jönne az, egy évig csak járná a világot. Nem repülőn, hanem hajón, mert repülni nem tud, de úszni igen. És minden országba elmenne, főleg Afrikába, mondja, mert azt még nem látta. És talán egy szafariparkba is, mert egy barátnője látott olyat. Aztán, ha hazaérkezett, az anyjának, az unokáinak is venne ezt-azt, de legfőképp egy sokholdas birtokot vásárolna egy aszfaltozott út mentén, és a hajléktalan meg a szegény öregek ott ellakhatnának. A nyugdíjukat persze megtarthatnák maguknak, nem kellene az neki. De a bajkeverőket, a munkakerülőket nem fogadná be.
Addig is itt ücsörög a Moszkva téren, és munkát keres. És nem szégyelli, hogy ide jár rengeteg ideje már.
A Gomba főleg a térlakóknak ad menedéket, meg a csencselőknek egy gyors csereberére, ha a rendőrök épp erre járnak. Amikor nem, kukkol helyettük a két térfigyelő kamera, azt mondják, azóta kevesebb itt a zsebes. Meg a verekedés is, de abból azért minden napra jut.
A hőségben most csak egy kis lökdösődésre, kiabálásra futja a szoknyát, blúzt, nyári ruhát áruló asszonyok között. Szomszédja hajába kapaszkodik egy nagydarab asszony, aztán rend lesz. Nem kell itt a balhé, rontja az üzletet.
Mások, a korral együtt haladók, itt-ott csapatban ácsorognak, majd elindulnak, ha reménykeltő fazont látnak közeledni. Azt mondják, a modern vonulatot képviselők újabban így árulják munkájukat, mint portékájukat hajdanán az ócskapiaci mozgóárusok. A bevált, klasszikus típusú munkakereső csak a gyep szélén üldögél. Amit most épp öntöz egy kertész formájú férfi, úgy tűnik, hiába; kiégette a nap meg a rengeteg cigarettacsikk.
Néhány külföldi is a térre merészkedik, ez Budapest bukéja, gondolhatják, hát mártózzunk belé, és eszeveszett bátorsággal haladnak az embergyűlölő újságárus felé. Naná, hogy elege van, hisz mindennap ugyanazt kérdezik tőle: – Van-e bélyeg a gyönyörűséges Budapest by night képeslapokhoz? Aztán felóvakodnak a lépcsőn, a Vár-buszhoz, amely egy másik világba viszi őket. Ott nincs hajléktalan, szakadt, kialvatlan ember. Csak „ősi” vár, étterem, hamisítatlan magyar kézimunka van, amiből minden rendes turista visz magával „szuvenírba”.
Odalent a téren semmi sem változott. Az aszfalt megolvadt, bele-beleragad a cipősarok, a 4-es meg a 6-os villamos épp- úgy fröcsköli szét a síneken átosonókat, mint egy hónappal, két évvel, nyolc évvel ezelőtt. Az árusok most is a vécébe menekülnek hatalmas világoskék szatyraikkal, ha jönnek a rendőrök. Mert férfi, még ha rendőr, akkor sem mehet be a női vécébe, ezért inkább odakint vár. Az asszonyok meg odalent, türelemmel, kitanulták a szakmát.
Az egyik árus azt mondja, nem csak nagyon szegények keresnek itt munkát. Vannak olyanok is, akik másmilyent is találnának, igazit. Ők felszereléssel érkeznek és azonnal elkelnek. Késő estig csak azok maradnak a téren, akiknek néha még vízre sem futja, hát a könyvárustól kapnak néha. Azt mondják, nem kellenek ők már senkinek. Se a családjuknak, se az emberpiaci felvásárlóknak.
origo.hu
Varga Mihály: Jövőbeni munkámmal is Magyarország stabilitását és gyarapodását szolgálom
