Könyvesház

Aki hajlékot épített Istennek, embernek
Kós Károly műhelyében
Móser Zoltán
Kós Károlyról csak jót vagy semmit. Mindezt abban a hiszemben mondom, hogy sokan vannak, akik ugyanígy gondolkodnak. Ennek okát röviden két dologban tudnám megjelölni. Amikor választania kellett (mert lehetett), akkor ő Erdély mellett döntött, pedig bárhol fényes karrier várt volna rá. A másik, ha jól látom, hogy a megújulásra váró és megújulni tudó magyar építőművészet legfontosabb és legjelesebb alkotói – a Gogolról szóló híres megállapítást átírva – mindannyian Kós Károly köpenyéből bújtak elő, akár tudják, akár nem. Szóval: kort, stílust, gondolkodásmódot meghatározó vezéregyéniség, kivételes alkotó volt. „1907-ben friss diplomával úgy lépett ki a Műegyetem kapuján, hogy a század eleji magyar építészetnek máris legjelentősebb alakja volt. De Kós Károly grafikus, író, kultúr- és szociálpolitikus is lett – és e területek mindegyikén jelentőssé vált.”
Kós Károly építészeti szemlélete négy gyökérből táplálkozik, vallja egyik monográfusa: „1. A ruskini, morrisi eszmékből, melyeknek már korán híve és kitűnő ismerője. 2. A századforduló építészetének, a szecessziónak a törekvéseiből, amelyek ifjúkorát megtermekényítik. 3. A magyar nép művészetének és építészetének világából, szerkesztésmódjának logikájából. 4. A kis-ázsiai és itáliai tanulmányútjain szerzett tapasztalatainak sajátos, egyéni értelmezéséből, szinte felfedezésszerű élményéből.”
Isztambulról szóló könyvében (1918-ban jelent meg) a világváros forgalmas terén álló fáról szól, megjegyezve, hogy e fát mint fölöslegeset másutt biztosan kivágnák. Szükség van a fára, mert éppúgy ékessége a városnak, mint a híres épületek. Kós Károly ezt tanító szándékkal írta le, elsősorban várostervezőknek szánta, de ma is, nekünk is okulásul szolgálhat.
Kóst majd mindenki „ismeri”, aki járt a budapesti állatkertben. Lehetetlen nem észrevenni az általa (Zrumetzky Dezsővel közösen) tervezett pavilonokat. De nekem különös módon Finnországban jutott eszembe az építészete. Amikor megálltam Tamperében az 1902 és 1907 között szürke gránitból épült székesegyház előtt, rá gondoltam. S amikor a Vitträsk-tó partján álló „művészvárat” megláttam, rögtön fölmerült bennem a kérdés, hogy Saarinen és Kós Károly ismerték-e egymást, és ki hatott a másikra? (Számos példából tudom, hogy az erdélyiek Finnországban és a finnek Erdélyben „otthon érzik” magukat.) Most viszont többet is megtudtam e két építőművész kapcsolatáról. Hadd másoljam ide a kolozsvári Pásztortűz című folyóiratban 1940-ben megjelent cikkének két részletét. Előtte bevezetésként annyit, hogy Saarinen és Gallen-Kallela nevét az 1900. évi párizsi világkiállítás óta ismeri a világ. Az ott felállított kis és szerény pavilon volt a kiállítás legnagyobb meglepetése. „Egy nemzetség… fejezte ki magát e művészek által a művészet örök idők óta változatlan, érthető és félre nem érthető nyelvén. Egy nép dalolta el a maga dalát, beszélte el a maga sorsát, egy nemzet tárta ki a maga lelkét, és bizonyította, az kincseket bíró, kincseket termő és kincseit osztogató gazdag és áldott lélek.” Kell-e mondanom, hogy e sorok teljes egészében Kós Károlyra is érvényesek, akárcsak alábbi üzenete?
Miután elmeséli, hogy 1909-ben hogyan találkozott Budapesten a halk szavú finn építésszel, megemlíti, hogy Saarinen kivándorolt Amerikába, és ott folytatta alkotói pályáját. De az ő nemzedéke és az ő szelleme már dolgozik – írja, ám ennek ellenére szomorúak befejező sorai: „Az architektúrában pedig új jelszó született: »Sachlichkeit«. Ami a gyakorlatban – egyes kivételektől eltekintve – azt jelenti: vasbeton, levegő, világosság, a jövő életéhez alkalmazkodó alaprajz (ad absurdum), vascső bútorok, hézagmentes padló, higiénia… Az 1931. évi nemzetközi építőművészeti kiállításon nem ismertem meg a finn osztályt. Nem volt abban semmi finn már sem anyagban, sem vonalban, sem színben, sem elgondolásban…” Mint minden kis népet, bennünket is fenyeget a kívánatos váltás után a nem kívánt változás: formában, stílusban, nyelvben, gondolkodásban. Egyik barátom megfogalmazása szerint félő, hogy az országból Luxemburg lesz. Óhaj és kívánság: ne legyen. Ahogy Ady s az ő nyomán Kodály is fogalmazott, ne legyünk örökké ide-oda hányódó kompország, hanem olyan nemzet, amely tudja, hogy egyik kezét a csuvas, tatár fogja, a másikat Bach és Palestrina. És olyan, teszem hozzá, amely tud mosolyogni: mert egy ország mosolya lehet egy-egy népdal, vers, festmény vagy épület. Vagy legyen olyan, amilyen az itt látható arc: az 1970-es években készült a kép, amikor Kányádi Sándorral meglátogattam az idős mestert. Aki ismerte, tudja, aki nem, láthatja, hogy arca olyan ráncos, mint a kiszáradt, cserepes föld. Én ennek ellenére csak a mosolyára emlékszem: ezt őrzöm, és ezt adom tovább. De erről nyilván senkit nem kell meggyőznöm, aki kézbe veszi a Mundus Kiadó félezer oldalas albumát.
Kós Károlyhoz méltó az életútját és minden fellelhető alkotását bemutató szép, díszes, nagy alakú album, amelynek fotóit Kabay Béla és Haris László készítette, s amelyet Anthony Gall írt, és állított össze hangyaszorgalommal. E név kapcsán szükséges egy megjegyzést tennünk, mivel a kötet megalkotója nem magyar. Ausztráliában építészhallgatóként figyelt fel Kós Károly munkáira. Ezután érkezett hozzánk, majd itt le is telepedett, és családot alapított. Tervezőként építészeti irodában kezdett dolgozni, de most már saját irodát tart fenn a fővárosban.
A Mundus Kiadó vállalkozását is csak szuperlatívuszokkal lehet jellemezni. Mindehhez még annyit, hogy Biernaczky Szilárd, valamint a lelkes és nagyvonalú támogatók nélkül ez az album nem jelenhetett volna meg. Köszönet érte nekik!
(Anthony Gall: Kós Károly műhelye. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 15 680 forint)

Törzsi szavak
Illyés Gyula anyanyelvi írásai
Hanthy
Magyarul tudni jólértesültség és jó neveltség dolga, állapítja meg Illyés Gyula abban a tanulmányában, amelyet Kosztolányi Dezső összegyűjtött nyelvészeti munkái elé írt még 1941-ben. Amikor kollégájának e tárgyban született munkáit értékeli, meghatározza saját viszonyát is anyanyelvéhez. Mert akár Kosztolányi, Illyés is érezte, hogy a nyelv nemcsak eszköze, hanem munkatársa is az íróembernek: segít, tanácsot ad, ötletet súg és ellenőriz.
A centenárium alkalmával az illyési életmű fontos darabjai mellett most kötetté rendeződik az írói pálya „hordaléka” is. Látszólag ilyen írói melléktermék az a gyűjtemény, amelyet Domokos Mátyás irodalomtörténész és Szathmári István nyelvész állított össze Ilylyés Gyula anyanyelvvel kapcsolatos írásaiból. A törzs szavai című kötetről gondolhatnánk, hogy csupán az irodalmi ínyencek csemegéje lehet, ám hamar kiderül, mekkorát tévedünk. Lehet ugyanis vitatkozni arról, hogy Illyés költőként, prózaíróként vagy drámaszerzőként alkotott-e maradandóbbat, de azt már senki nem vonja kétségbe, hogy európai látókörű, nagy műveltségű férfiú volt, s tanulmányai, elméleti írásai nemcsak kortársai, hanem az utókor számára is sorvezetőül szolgálhatnak.
Találhatunk e kötetben szógyűjtéseket, útirajzokat, verseket, naplójegyzeteket, kifejezetten nyelvészeti célú tanulmányokat. Illyést egész pályája során izgatta, foglalkoztatta az anyanyelv: a stílus mellett a magyarság eredete, a nyelvészeti kérdések (Szathmári István záró tanulmányában azt írja, hogy bevallotta: valamikor nyelvész szeretett volna lenni). Ám Illyés nem ragadt le a struktúra vagy a szókincs kérdéseinél. A nyelv és a nyelvhasználat az ő számára valóban a világ tanulmányozásának és megismerésének egyik aspektusa volt. Az anyanyelvről szóló írásai egyrészt vallomások, melyekben hitet tesz a magyar nyelv szépsége, gazdagsága és különlegessége mellett, másrészt alkalmat adnak arra, hogy elmondhassa nézeteit a társadalmi igazságosságról, demokráciáról, megfogalmazhassa kritikáját a fennálló rendszerrel szemben. S végül, de nem utolsósorban gyönyörű, gazdag magyarsággal írott munkák, bölcs megfigyelések, szívet és elmét gyönyörködtető eszmefuttatások ezek.
(Illyés Gyula: A törzs szavai, Nap Kiadó, Budapest 2002. Ára: 1950 forint)

Lermontov nyelve, nem Leniné
Galgóczy Árpád sorozata az orosz lírikusokról
Szénási Zsófia
Sorsszerű módon lett Galgóczy Árpád az orosz nyelv szerelmese és a klasszikus orosz költészet elismert tolmácsolója. Tizenkilenc évesen szovjetellenes fegyveres szervezkedésért elhurcolták, tizenhárom évet töltött Oroszországban, ebből hetet a gulagon. Rabtársai között orosz értelmiségiek, nemesek, festők, költők, államférfiak leszármazottai voltak. „Tőlük tanultam meg, hogy az orosz nyelv nem Lenin nyelve, hanem Lomonoszové, Repiné, Siskiné és Verescsaginé, olyan emberfőké, akik felbecsülhetetlen kincseikkel gazdagították a világ szellemi életét. (...) Megismerkedtem Lermontov, majd Puskin műveivel, akkor még nem is sejtve, hogy életem egyik legnagyobb ajándékát kaptam – a rabtartóimtól” – vallja az antológia utószavában a gulagon eltöltött évekről.
A szakemberek szerint az orosz költők fordítása mindeddig nem vált irodalmi létkérdéssé, és a közönség a sok fordítás ellenére igazából csak hihette, de nem láthatta, mily óriási teljesítményeket ért el ez a költészet. Galgóczy legnagyobb érdeme éppen az, hogy magáévá tette az orosz szellemiséget, és olyan költői alkotásokat mutatott fel, amelyek közelivé, sajáttá tették e műveket.
Először a Furcsa szerelem (Tevan, 1997) című gyűjteményben adta közre a XVIII–XX. századi orosz költők verseiből válogatott antológiáját. Időközben jelentős elbeszélő költeményeket ismerhettünk meg a tolmácsolásában: újrafordította Puskin Anyeginjét, néhány évvel később Rézlovasát, magyarra ültette Lermontov A démonát. Tevékenysége osztatlan sikert aratott: megkapta az Orosz Barátság érdemrendet (a külföldieknek adható legmagasabb orosz állami kitüntetést), majd a költőóriás kétszázadik évfordulóján a Puskin-díjat, itthon pedig a József Attila-díjat. Az egykori lágerlakóból tehát az orosz klasszikusok egyik legnevesebb fordítója lett.
Ég áldjon, kedvesem címmel az Eötvös Kiadó gondozásában megjelent életműsorozat első darabja a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig tekinti át az orosz költészet termését. A gondosan szerkesztett antológia jól reprezentálja a XVIII. század hihetetlenül sokszínű költészetét, illetve a XIX. század prózaíró-óriásai mellett a csendesebb, visszafogottabb, finom hangú lírikusait. Köztük van Szumarkov, az első hivatásos orosz író, Gyerzsavin, a XVIII. század ébredő irodalmának legnagyobbja, Karamzin, az orosz szentimentalizmus nagy hatású művének, a Szegény Lizának a szerzője, Krilov, akit állatmeséi révén az orosz La Fontaine-ként tartanak számon. A romantikus nemzedékből kiemelt helyen szerepel Zsukovszkij, az oroszok Novalisa, a halálvágy és a melankólia költője, Batyuskov, aki a latin költőkért rajongott, a szójátékairól híres Vjazemszkij, Puskin egyik legközelebbi barátja. A dekabrista mozgalomból jelen van a hazafias verseiről ismert Rilejev, a metafizikus Küchelbacker, a Puskin által „az orosz líra Hamletjeként” meghatározott Baratinszkij. A legtöbb verssel a XIX. századi orosz líra egyik óriása, Tyucsev szerepel, akinek romantikus felfogású, panteisztikus bölcseleti líráját a szimbolisták fedezték fel, és értékelték leginkább. A négy kötetre tervezett életműsorozatban összességében körülbelül hetven költő félezer versének és elbeszélő költeményének fordítása gazdagítja a magyarul olvasható orosz alkotók tárházát.
(Ég áldjon, kedvesem. Válogatás a XVIII–XIX. századi orosz költészetből. Szerk.: Galgóczy Árpád. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2001. Ára: 2389 forint)