Lamperthék kettős mércéje

Mint ismert, az 1999-ben megtartott osztrák parlamenti választások eredményeként a szocialisták elvesztették harminc esztendeje tartó stabil uralmukat, és ezzel Ausztriában lehetővé vált egy konzervatív polgári koalíciós kormány megalakítása. Ez akkor súlyos csapásként érte a vörösök vezérkarát. A változás végrehajtásának alapkövetelménye volt, hogy az addig ellenzékben lévő jobboldali Szabadságpárt előretörést érjen el. Ezzel tisztában voltak a Löwel-Strassén lévő szocialista pártközpontban is, ezért a jórészt a saját irányításuk alatt működő elektronikus és írott média a balliberálisokkal együtt igyekezett Jörg Haidert és pártját olyan színben feltüntetni, amely veszélyezteti az Osztrák Köztársaság jogállamiságát.
De ugyanakkor szükség volt az Osztrák Néppártnál is szemléletváltásra, mert a kereszténydemokraták a szocialistákkal koalícióban kormányoztak a választások előtti években, amely azt jelentette, hogy fokozatosan elvesztették egyéni arculatukat, és lassan a legtöbb lényeges kérdésben a szocialisták segédcsapatává váltak: az 1999-es választások eredménye mutatta ki azt a zuhanást, melyet az ÖVP-nek el kellett szenvedni, és a további együttműködés az SPÖ-vel a párt teljes megsemmisülésének árnyékát vetítette előre. Wolfgang Schüssel pártelnöknek megvolt a bátorsága, hogy vállalja a fordulatot, és nem a szocialistákkal, hanem a Szabadságpárttal alakítottak koalíciós kormányt. Ehhez azért volt szükség nagy bátorságra, mert abban az időszakban Európa jelentős részén a még Szocialista Internacionálét a szélsőbaloldal irányában átformáló erők irányították a kontinens kormányait, melyeknek soraiban, mint ahogy ezt a francia példa mutatta, Jospin miniszterelnök személyében egy trockista politikus állt a francia kormány élén. (Aki egyébként nem tartotta kivetni- valónak a kommunistákkal együtt irányítani Franciaország életét.)
Most pedig, hogy Magyarországon az új baloldali kormányzat és értelmiségi bázisa máris elvitatja az utcai demonstrációk alkotmányban biztosított jogát a budapesti polgároktól, a rendkívül kártékony kettős mérce miatt nem árt felidéznünk, mi történt Európa egy igen közeli fővárosában, amikor a jobboldal lépett hatalomra. A Wolfgang Schüssel kancellár által irányított kormány ellen 1999. február elején indult meg az az utcai tüntetéssorozat, amelynek célja az volt, hogy mindenáron megbuktassa a törvényes osztrák kormányt. Már az államfő előtti eskütételre is csak egy föld alatti folyosón tudtak eljutni a kormánytagok a kancellária épületéből a Burg Lipót-szárnyában lévő köztársasági elnöki hivatalba. A nagyszabású tüntetések első napján Európa különböző országaiból, így Magyarországról is Bécsbe irányítottak különböző segédcsapatokat, amelyek igyekeztek a nemzetközi televíziós társaságok kamerái előtt olyan benyomást kelteni a nézőkben, hogy ezt a kormányalakítást mindenáron meg kell akadályozni, mert ha nem, akkor Ausztriában a szélsőjobb, antiszemita, náci érzelmű politikai erők kerülnek hatalomra, és mindennek vége.
Az izraeli kormány azonnal reagált, visszahívta bécsi nagykövetét, és helyette csak egy diplomata képviselte Izraelt, ügyvivői szinten. Az új kormány elleni lépések közé tartozott, hogy megpróbálták Ausztriát nemzetközileg elszigetelni, amelyre jó eszköznek látszott a Szocialista Internacionálé, amelynek tagjai közé éppen a bécsi szocialisták segítségével sikerült kelet-közép-európai posztkommunistákat a hátsó kapun becsempészni. De az elszigetelési akció is kudarcot vallott, mert kiderült, hogy az Európai Unió nevével visszaélve valójában nem az unió tagországai, hanem a Szocialista Internacionálé állt az elszigetelési akció mögött.
A nemzetközi szinten szervezett akcióval egy időben megindultak minden hét csütörtökjén – dobhártyaszaggató sípolással és kerepeléssel, óriási transzparensekkel, sokszor hivatalos engedély nélkül – a baloldal által szervezett és gerjesztett tüntetések Bécs belvárosában, amelyeknek kapcsán rendszeresen üzleteket törtek fel, gépjárműveket tettek tönkre. A kárértéket eddig az osztrák belügyminisztérium mintegy 40 millió schillingre becsülte. A tüntetéseknél meg lehetett figyelni, hogy az Osztrák Kommunista Párt, éppen úgy, mint több más nyugat-európai országban, nem lépett nyíltan a színre. A megmozdulásokon részt vevőket így rendszerint anarchistáknak, kaotikus elemeknek, zöldeknek vagy éppen balodali demokratáknak nevezték, akiknek hangadó vezetői sok esetben a Bécs X. kerületében lévő munkásotthonokban laktak. A bécsi szocialisták furfangosan (1990 óta azon a címen, hogy ne keverjék őket össze a kelet-közép-európai posztkommunista pártokkal) csak a háttérből irányították a tüntetéseket, anélkül, hogy bármilyen látható nyomot hagytak volna maguk után.
Miután a köztéri rombolásokkal összekapcsolt tüntetések nem hozták meg a kívánt eredményt, sőt az elszigetelési akció is eredménytelen maradt, a tüntetéseken részt vevők száma elkezdett rohamosan csökkenni. Sokan azzal kárhoztatták Strasser néppárti belügyminisztert, hogy a rombolásokat előidéző személyekkel szemben túlzottan kesztyűs kézzel lépett fel. Jóllehet a belügyminiszternek minden joga meg lett volna a közbelépésre, hiszen a tüntetők előzetes bejelentés nélkül (!), külföldi turistákat molesztálva (!), a rendőröket rendszeresen megtámadva (!) vonultak és ricsajoztak végig a császárváros utcáin. Mivel a magyarországi sajtó mostanában inkább hallgat róla, írjuk le újra és újra: ezek az agresszív politikai akciók éveken át tartottak, tekintet nélkül arra, hogy az új kormány idején olyan intézkedésekre került sor, amelynek kapcsán újjáépítették a grazi zsinagógát, és kárpótlásban részesítették a második világháború idején Ausztriába hurcolt deportáltakat, akiket a nácik dolgoztattak gyárakban vagy a mezőgazdaságban. Bécsben nem láthattuk a magyar kommandósok és rendőrök pártállamot idéző brutalitását, és nem következett kíméletlen politikai leszámolás sem.
Végül a csaknem három évig tartó tüntetések résztvevőinek a száma mára addig csökkent, hogy nem maradt más hátra, mint a Burg közelében szégyenszemre egy kis fabódét felállítani, ahol a makacs ellenállók brosúrákat osztogatnak a járókelőknek, amelyekben még most is harcra tüzelik a közvéleményt a „náci” kormánnyal szemben. Eközben egyre keserűbben állapítják meg, hogy a kormány szabadságpárti tagjait – akikkel 1999-ben egyes uniós miniszterek még nem akartak kezet fogni – ma már egyre nagyobb számban hívják meg az Egyesült Államok bécsi követségének fogadásaira.

A szerző újságíró (Bécs)