Új fogalmak kerültek a köztudatba a lapterjesztés meghonosodásával. Az árusok mellett megjelentek a rikkancsok, a lapterjesztés új formáját pedig kolportázsnak nevezték el. A rikkancs szót Kozma Andor költő és újságíró alkotta meg az 1890-es évek derekán.
A lapárusítás módszere nem különbözött a mai gyakorlattól: a fővárosban az újságokat elsősorban trafikokban és könyvesboltokban lehetett kapni. Ettől eltért a vidék gyakorlata, ahol szatócs- és fűszerüzletek árusították a napi vagy heti sajtót.
Előfizetés is létezett, elsősorban egyesületek, klubok, olvasókörök és kávéházak tartoztak a megrendelők közé, az egyéni előfizetők száma jóval kevesebb volt. „Ha a fővárosban egy kávéház megnyílik, okvetlenül ott találjuk reklámtábláján, hogy az összes bel- és külföldi lapok kaphatók.” – jegyzi meg egy korabeli szállóige.
Az utcai lapárusítás a kiegyezés idején terjedt el, ám a tevékenységet csak az 1890-es években kezdték el szabályozni. Az 1897-ben született belügyminisztériumi rendelet értelmében csupán a lap címét és árát lehetett kikiabálni. A törvénykezés azt is kimondta: betegek és gyerekek nem dolgozhatnak terjesztőként.
Az előírásokat a legtöbben figyelmen kívül hagyták. Az olvasókat ugyanis a lapok tartalma ösztönözte vásárlásra, ezért a rikkancsok – munkaadóik megbízásából – a tartalomból is rendszerint idéztek. A rendőrségen gyakran tettek feljelentést amiatt, hogy a rikkancsok a valóságtól eltérő, szenzációhajhász címekkel csalogatják az olvasókat.
Némely bulvárorgánum úgynevezett rikkancshadseregeket alkalmazott. Ez annyit jelentett, hogy utcai árusaiknak a száma olykor a több százat is elérte.
A fővárosban összesen négyezer rikkancs dolgozott. Egy század eleji szaklap szerint: „Az utcai kolportázsnak különös teknikája van, valósággal olyan a szervezettsége, mint a katonaságnak. Azok a fürge fickók, kik szélsebesen, észrevehető rendszer nélkül cikáznak ide-oda az utcákon: voltaképp egy fegyelmezett hadseregnek a stratégiájával dolgoznak. A rikkancs mindig ugyanabban a meghatározott körben szaladgál, és jaj neki, ha egy másik rikkancs domíniumába téved.”
A rikkancsok között hierarchia volt. Az úgynevezett főrikkancsok nem árusítottak újságot, ők foglalkoztatták az egyszerű rikkancsokat. Jövedelmük is eszerint oszlott meg: a főrikkancsok általában gazdag emberek voltak, míg a közönséges rikkancs csak a napi megélhetéséhez elegendő pénzt keresett.
1912-ben megszigorították a rikkancsokról szóló belügyminisztériumi rendeletet és az alsó korhatárt 18 évben határozták meg.
A szigorítások ellenére nem csökkent a rikkancsok száma, sőt egyre több újságárus lepte el a fővárost. Az 1930-as évek elején az Est-lapok konszernje 6100 terjesztőt alkalmazott.
origo.hu
Horváth József: A szuverenitás megvédése kiemelt fontosságú - videó
