Zarándoklat Csontváryhoz

Az ember hajlamos elandalodni, mikor leszáll a törpebuszról, és indul a királyi palota felé. Itt a Korona cukrászda, ott Görgei szobra, balra előbukkan a Sándor-palota, mind csupa szépség, csupa történelem. És akkor hirtelen hegedűszó. A zászlórudak tövében egy hatvanas koma áll, hasa kibukik rossz nadrágjából: olcsó operett melódiákat nyekerget. Vonója régen láthatott gyantát, de nem ezzel van igazán baj – a fülhallásával.
Ilyen falsokat hallva az ember kicsit megnyújtja lépteit, szeretne távolodni a hamis hegedűtől, ám a Várban ez nem egyszerű. Huszonöt méter után belefutok egy hajadonba, aki szintén a vonós szakmát képviseli. Egy fokkal jobb előadó, ad a pontosságra, kottából játszik. Dülöngél is hozzá, ez a világtrend, a női hegedűs, ha ad magára, ma mind így csinálja. A Mátyás-kútig már csak egy klarinétost kellett átvészelni, és azt hittem, vége. De nem, tévedtem.
Közvetlenül a galéria kapuja előtt csepp híján keresztülestem egy fagylaltáruson. Jártam már néhány jeles múzeumban, de se a berlini Pergamon, se a barcelonai Picasso-gyűjtemény, vagy a moszkvai Tretyakov bejáratánál nem láttam fagylaltost. Pedig ott is működik a turistaipar, és ugyanolyan kártékony, de belül marad a tűréshatáron. Lehet, hogy augusztusban már lángossütő is lesz a Magyar Nemzeti Galéria kapuja előtt?
A múzeum küszöbét átlépve azt hiszi az ember, odabenn is akkora az áradat, mint a Halászbástyán vagy a siklónál. Nem akkora. „Júliusban a fürdőző turista jön, az pedig nem kíváncsi festményekre és szobrokra” – mondja egy szakmabéli hölgy. Közlésének egy része határozottan megnyugtat. Szörnyű élmény volt, amikor Berlinig utaztam, hogy lássam a nagy Gauguin-kiállítást, és egyetlen kép előtt nem tudtam megállni, rögtön arrébb löktek. Úgy viselkedtek az emberek, mint a meccsen. Hangosak voltak és kíméletlenek.
A múzeum legyen kicsit templom, ahol csendben társaloghatunk a művészet szentjeivel.
A mi nemzeti galériánk méreténél fogva inkább katedrális. Nem véletlen, hogy a vendéget Benczúr hatalmas vászna, a Budavár visszavétele fogadja. A festőről nemrég egy Rózsa Gyula nevű kritikus igen csúnyákat talált írni a Népszabadságban. A nevezettnek, aki kultúrkomisszárként üzemelt a hetvenes-nyolcvanas években, a magyar történelmi festészet nyilván csípi a szemét. Ami nem baj: de gustibus non est disputandum, ám jó lett volna, ha a dolgot némelyes színvonalon teszi. Nem úgy tette. Indulatai diktálták mondandóját.
Ilyesmiket olvasva az ember elgondolkodik, kik írtak hajdan a képzőművészetről, és kik írnak újabban. Itt van, mondjuk, Fülep Lajos. Őt összevetni Rózsa kritikussal már méreteik okán is képtelenség – a centiméter használatára egy fontos közéleti személyiség jogosított fel… A délceg református lelkész mellett a Benczúrt simfelő ember Sancho Panza sem lehetne, és akkor még nem szóltunk a szellemi különbségről. De hozhatom például Kállai Ernőt, Kassákot vagy Lyka Károlyt is – ezek az emberek tisztán, világosan fogalmaztak, nem valamely párt vagy valamely érdekcsoport szolgálatában álltak.
Világítótoronyként működtek, s nem csak a művészeknek szolgáltak igazodási pontként: a nézőt is segítették a tájékozódásban.
Helyettük most művészeti szekértáborok vívnak ádáz küzdelmet pénzért, paripáért, hírnévért. Az irányzatok élén nem festők állnak, mint hajdan, mikor még nem billent ki normális menetéből a világ. Kritikusok forgatják a kardot minden irányzat élén, legtöbbjük ma már nagyhatalom.
Senkit nem érdekel közülük, mit gondol a néző.
Nagyon hiányoznak ma a lykakárolyok. Pedig ők sokkal keményebben ítélték meg a művészet divatfiguráit és szélhámosait, mint bárki azóta. De, merthogy értettek hozzá, és megtanulták, mit illik, mit nem: a cipőjüket nem Benczúrba, Aba-Novákba vagy Kornissba törölték, mint néhány pártfi mindmáig teszi.
Ennek következménye, amit a Magyar Nemzeti Galériában látni.
Gyakran járok oda, és egyre kevesebb családot látok. Szép dolog a kedvezmény, ami próbálja a szülőket arra bírni, hogy jöjjenek el csemetéikkel, és mutassák meg nekik Csontváryt vagy Derkovitsot. Csak hát a kedvezmény kevés, ha a szülők nem tudnak a gyereknek Munkácsyról mit mondani. És azért nem tudnak, mert összezavarták őket az elmúlt évtizedek rózsagyulái. Elbizonytalanodtak, azt hiszik: amit értékesnek tudtak, túlhaladott, s rangos művészet csak az, ami a nyugatiakét formázza.
A Magyar Nemzeti Galéria sokat tehetne, hogy változtasson ezen, ám ennek mostanában nem sok jelét adja. Pedig szerte a világban eleven élet zajlik a múzeumokban. Nem tudom, hogyan csinálják, de eredményesebben csalogatják be a látogatót. Bereczky Lorándtól, a főigazgatótól tudom, hogy készülnek a nagy Mednyánszky-kiállításra, bevonva a szlovákokat is. Igen ám, de ez odébb van: csak 2003 őszén nyílik, addig pedig sok víz lefolyik a Dunán. Vagyis sok múzeumlátogató szeretne valami újat látni a galéria falai közt.
Ennek ellenére, és mert a magyar művészet a legszentebb dolog számunkra, fel kell látogatni a Várba. Elsősorban azért, hogy felidézzük mindazt, amit a nagy művekről tudunk. A mindennapok koptatják emlékezetünkben a színeket, a formákat.
Nekem, például, most egész más élményt adott Csontváry egyik képe: a Zarándoklat a cédrusokhoz. Oka egyszerű: láttam közben Olasz Ferenc filmjét, és egyszerűen csoda, mire képes a kamera, ha érdemes kéz tartja.
Egy nagy képnek másként figyelünk a részleteire, mint azéra, ami alig kéttenyérnyi. Olasz Ferenc a cédrus alatti tánc figuráit egészen közel hozta. Látjuk, hogy minden lány másként táncol az égi zenére, s hajladozásuktól mintha a kép is megmozdulna. Mintha mi is ott lennénk a cédrus alatt.
Így van vajon? Kicsit féltem, hátha a film túloz. Aztán ott álltam a kép előtt, s láttam, hogy nincs semmi túlzás. Vagy ha mégis, az egy zsenié, aki azzal biztat: vessük fel a fejünket, és nézzünk a magasba.
Már csak azért is, mert szemünket védeni kell a borzalmak, az olcsó hitványságok látásától, hogy azt fogadja be, ami magasztos, ami örök.
A galériában sok örök dolgot találunk. Ne akarjuk megnézni mindet, mert utóbb kevésre fogunk emlékezni. Ácsorogjunk egy-egy kép előtt hosszabban, de sose aszerint, mennyire ismert a művész neve. A szívünk vezessen, amire mostanában elég keveset hallgatunk. A zajok és a szónokok elnyomják halk hangjait.
A múzeumban csönd van, és itt örülhetünk annak is, amit próbáltak bennünk elrontani: hogy tiszteletet érezzünk fajtánk értékei láttán.
*
A Magyar Nemzeti Galéria címe: Budavári Palota, B, C, D épület, 1014 Budapest, Dísz tér 17. Telefonszáma: 375-7533. A múzeum naponta délelőtt 10-től este 6-ig látogatható, hétfő kivételével. A belépőjegy ára felnőtteknek 600, diákoknak, sorkatonáknak és 65 év alatti nyugdíjasoknak 300 forint. Ingyenes a látogatás gyerekeknek 6 éves korig, mozgássérülteknek és a többi nyugdíjasnak, valamint szombaton a 18 éven aluliaknak, ha két felnőtt kísérővel érkeznek, és a 18 éven felüli a diákoknak.