A kentaur sátortetőt szeretne

Fürdeni, pacskolni, napozni bárki képes – úszni csak a szenvedélyesek. A váci fürdőben hétfőn a hetvennyolc éves Irma néni volt az első vendég. Azért érdekes, mert ezen a napon ömlött az eső, s a pénztár fél hatkor nyitott. Márpedig ilyenkor Vác város közönsége, ha eszébe jut egyáltalán az úszás, átfordul a másik oldalára, és morog egyet: „Majd ha meszet ettem…”
Szenvedélyen kívül, mely mint látjuk, nem okvetlenül arányos az életkorral, kell még az úszáshoz víz, medence, fürdőruha, tisztességes árak és rendes miliő. Ez utóbbit sokan alábecsülik, és hajlamosak olyat állítani, hogy a jó hangulat feltétele mindössze annyi, hogy legyen hideg a sör.
Szamárság.
A váci fürdőre ez azért sem érvényes, mert kentaurra emlékeztet. Téved, aki azt hiszi, hogy ezzel a hasonlattal rosszat akarok mondani a váci fürdőre. Ellenkezőleg. A kentaur jót jelent. Azt, hogy ez a fürdő kuriózum. Ha akarom, strand, ha akarom, nyitott uszoda, de bizonyos időben lehet fedett is, mert egy része fölé tényleg tetőt húztak. Mint a jó feleség: azzá válik, amivé a helyzet és a napszak kívánja – a boldog férjek tudják, miről beszélek. (A boldogtalanok még nem, de majd megtanulják.)
Irma néninél tartottunk.
Nincs egyedül, ott tempózik mellette korosztályából Misi bácsi is, aki egy híján nyolcvan. A szívét tartja karban az úszás. Szerettem volna megtudni a nevüket is, hogy jó riporterként bekopogjak hozzájuk, udvariasan köszönjek, és megkérdezzem: milyen érzés kora reggel tempózni húsz-harminc éve már.
Mikulai Dánielné itt megmakacsolta magát. A fürdő vezetője körömszakadtáig ragaszkodott törzsvendégeinek inkognitójához, s könnyen lehet, hogy ebben az ügyben a végső határig elment. El tudom képzelni, hogy Irma néni csupán fedőnév, s valójában Bözsikének hívják.
Amúgy beszélgetésünk mindenre kiterjedt, és alapos volt, amit persze az is indokolt, hogy odakinn ömlött az eső. A vezető asszony elmondta, hogy a fürdő olcsó és jó, amellett tiszta, és sokan látogatják. Ezt mind tanúsíthatom, az utóbbit kivéve. De hát abban az esőben még a turisták sem jöttek.
Senki nem jött. Minden medence üres volt.
Ez jelezhet egyfajta lustaságot. Elpuhulást.
Nem volt mindig így.
Kezembe került egy képeslap, a régi váci fürdőt mutatta a tízes évekből. Takaros építmény volt. A Dunára telepítették, összekötve a „csónakdával”. Négy oldalról kabinsor övezte, alul háló, nehogy valamelyik gyerek kificánkoljon, aztán elvigye a folyó, vagy egy délre tartó uszály. A képen egyetlen embert sem látni, mégis úgy gondolom, vidám élet zajlott. Vállas ifjak jöttek-mentek, kezükben lapátok, csónakok, bicepszeiket talpig fürdőruhás hölgyek mustrálták, s a látványtól hevesebben kalapált a szívük.
Hogy úszás dolgában ki hogyan jeleskedett, nehéz megmondani: az úszómesterek nem hagynak hátra emlékiratot. Maradjunk a jelenben. Annál a ténynél, hogy a váci iskolásokat tanár bácsik és tanár nénik viszik el a fürdőbe. Serényen viszik, ha ők is szeretnek úszni, ám a tanfolyamok eredményességéről semmit sem tudunk. Csak annyit, hogy ma országszerte többen fulladnak vízbe, mint száz éve. Az akkoriak persze úgy tartották, hogy fürdeni a kacsáknak és a teheneknek kell, az ember csak üljön a parton, és nézze a tájat.
Ha ül és nézi, Vácot nagyon szép városnak látja. Partjánál a Duna, háta mögött a Börzsöny, a szigeti oldalon meg a Pokol csárda – mintha csak azért telepedtek volna ide, hogy kedvére tegyenek az itt élőknek.
A fürdő is a kedvcsinálók közé tartozik.
Több örömöt akkor szerezne, ha volna mód a vízi vircsaftra télen is. Eddig nem volt. A strand kinyitott május végén, bezárt szeptember elején, utána át kellett masírozni a fedett huszonötösbe. Ott gyürkőzött őszi reggeleken az úszócsemete, a vízilabdacsapat, a kajakos társaság, meg persze Irma néni.
Nehezen fértek meg egymással.
Látva a fedettben uralkodó helyzetet, valaki kitalálta: sátortetőt kellene húzni a harminchármas medence fölé. Az ötlet nem volt rossz, de az illető nyilván csak a kempingtáborok árait ismerte addig. Ott még olcsó a sátorbérlet.
A kinti medence fölé való sátor 11 millióba kerülne – egy szezonra. Ehhez jön a fűtés, a világítás, a takarítás, ami szintén annyi.
A fürdő vezetője vegyipari gépész. Ismeri a csövek kövesedésének titkát, tudja, hogyan lehet gazdálkodni önkormányzati pénzből, ám arról fogalma sincs, ki és hogyan tudná ezt a sátorügyet olcsón öszszehozni.
Töri a fejét, és számol az országgyűlési képviselő is: Imre Zsolt az önkormányzatnál főmérnök. Ezekről a számtanórákról Nagy Márton állampolgár semmit nem tud. Pedig ő is számol, de másként. Tudja, hogy ha úszóbérletet vált tíz napra, akkor naponta 225 forintért róhatja a hosszakat, ennyiért pedig már megéri kijönni Vácra, főleg, ha tudja a Római-strand vagy a Széchenyi árait.
Nagy úr, aki előző nap a főváros nyolcadik kerületéből érkezett, a vendégkönyvbe is írt. Többek között azt, hogy „büszkék lehetnek magukra”. Ha valaki ilyen lelkesen nyilvánít véleményt, az azt jelenti, hogy az ilyenféle büszkeségre érdemes áldozni.
Vácnak, ha az igazán vonzó városok közé akar kerülni, kockáztatnia kell. Erre egyébként a múltja is kötelezi.
Mire gondolok?
Inkább kire…
Volt Vácnak hajdan egy püspöke, bizonyos Szilassy Vince. Sportos, kemény ember. Hunyadi János mellett forgatta a kardot, ami jelzi, hogy akkoriban a papképzés szélesebb alapokon nyugodott. Kevesebb eséllyel lett a novíciusokból beesett mellű káplán, vagy elzsírosodott plébános. Szilassy azonban nem csupán a Gerevichben kiteljesedő magyar kardhagyományokat indította el: a nyelve is helyére volt akasztva. Ha nem így van, aligha békítgetett volna palotájában két olyan haragos méltóságot, amilyen a cseh király Podjebrád György, és Frigyes, a német– római császár volt.
Kíváncsi lettem volna – ezért írtam az előző bekezdést –, ugyan hány pap jár le a püspöki városból a fürdőbe, hogy leússza a maga ezer méterét. Nem kell megakadni ezen a kíváncsiságon: természetes. Jogunk van megtudni, hitünk és lelkünk karbantartóinak fontos-e a test egészsége. A testé, mely tényleg a lélek temploma.
Végül is nem kérdeztem az úszásról egyetlen papot se. Miért? Ó, az ember néha olyan buta és szemérmes.
Talán akkor múlik el róla az ilyesmi, s maradnak el tőle a csip-csup kíváncsiságok, ha bemegy a vízbe, és szépen, nyugodtan tempózni kezd. Teste ellazul, majd megfeszül, fokozatosan átjárja a mozgás öröme. Aztán egyszer csak felnéz az égre, fel, egészen a magasba, és nem tudja, miért, elfogja valami furcsa érzés, majd kikívánkozik belőle egy szó. Az, hogy „köszönöm”. Mert ezzel mindig tartozunk valakinek.