Árvizek a magyar fővárosban

Sok víz folyt le a vén Dunán, de szintén nem kevés Pest, Buda és Óbuda utcáin. Árvizek mindig is pusztítottak a mai Budapest területén, de az 1838-as mind méreteivel, mind pusztításának nagyságával kiemelkedik a sorból.

A nagy árvizet megelőző időkből ötvennégy esetet jegyeztek fel a magyarországi krónikák. A folyó vízszintjének rendszeres méréséről azonban csak a XVIII. századtól kezdve beszélhetünk. Az 1700-as években három jeges ár pusztított Pest-Budán, melyből a legnagyobb 1775-ben 611 házat döntött romba. Akkoriban a folyó 864 centiméteren tetőzött.
1838 szilveszterén a Duna szokatlanul magasan állt. Néhány nap múlva Buda alacsonyabb részeit, a Vízivárost és a Rácvárost elöntötte a víz. Ám a Pestre váró katasztrófát csupán egyetlen ember, Vásárhelyi Pál látta előre: „ha a jégindulás nem kedvező körülmények közt megy végbe (…), például a felső Duna-vidékeken meleg esőzések állnának be, minek előtte az alsó részeken a Duna zaja megindulhatna. Azért valóban javallható, hogy Pest városa a lehető legnagyobb árak ellen töltésekkel óvakodjék.” Figyelmeztetését az illetékesek vagy nem hallották, vagy nem akarták hallani, pedig márciusban valóra vált jóslata. A jég feltorlódott a Csepel-sziget melletti rendezetlen folyómederben, míg fentről már érkezett az olvadás utáni nagy árhullám. Március 13-án Buda ismét víz alatt volt, este kilenckor pedig a víz átlépte a pesti belváros elé húzott ideiglenes gátat. A Vigadótól délre hamarosan mindent elárasztott a Duna. Az igazi megpróbáltatások azonban az északi váci és a déli soroksári gát átszakadása után zuhantak a városra. A folyótól messze lévő Terézváros és Józsefváros lakóit álmukban lepte meg a hideg ár. Wesselényi, az árvízi hajós megrázóan írja le a külső kerületek pusztulását: „Már ekkor kezdtek a házak omlani s düledezni. Ezek ropogása, rohanása, a víz között emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltozás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta az enyészetnek.” Szervezett mentésről szó sem lehetett, mert a városháza Duna-parti épülete elsők között került víz alá.
Szárazon csak néhány sziget maradt, az Invalidusok épülete (a mai Városháza) az előtte elterülő Szervita tértől a Ferenciek teréig húzódó utcával, valamint az Erzsébet és József tér. Ezeket a hordalékkúp-„magaslatokat” szintén a Duna építette a történelem előtti időkben. Huszadikára befejeződött az apadás, de a látvány még szomorúbb lehetett, mint néhány nappal korábban. Trattner János könyvkereskedő emlékezéseiben így ír: „…az utcák tele vannak iszappal, jégdarabokkal, mindenféle faneművel és omladékkal. Mindenfelé látni süllyedéseket és mélységeket, úgy, hogy sok helyütt járni sem lehet, mert igen sok csatornák bedőltek.” Összesen mintegy kétezer ház dőlt össze, 438 ember fúlt vízbe vagy került az omladék alá.
Az igazi megoldást azonban a Duna folyómedrének szabályozása és a védművek mind teljesebb kiépítése jelentette, melyekre azonban csak a kiegyezés után került sor. Ennek során emelték meg a Duna melletti utcák magasságát és épült ki a budapesti rakpart. A harmincnyolcashoz hasonló méretű 1876. évi áradás nem is okozott akkora károkat Pesten, de elsodorta Óbuda jelentős részét. Ezért a következő években tovább emelték a gátak magasságát.
Az így kiépült rendszernek köszönhetően a huszadik században Budapestet egyszer sem pusztította a Duna vize. Pedig a nagy árvízhez hasonló magas vízállás többször is fenyegette a várost.