Az ember, aki aranyat talált

„Budapestről élve fogok kijönni.
Csakhogy azután vissza kell mennem odaátra.”
(Gion Nándor: Aranyat talált)

Ha álmodban visz el az infarktus, ráadásul Szegeden, ahol a lányod orvos – Isten szeret téged. Ha egy nap lefekszel, és álmodban meghalsz, hogyan fogod tudni, hogy még mindig álmodsz-e? Halálról való álom-e az egész, vagy életről való álom a halálban? Aztán esetleg fölébredsz. És honnan tudod, hogy melyik életbe ébredtél?
Az élet elég nagy meglepetés, a halál se lehet nagyobb. De azért mégis: hatvankét év. Huszonkétezer nap. Mire elég ez? Regényekre? Elbeszélésekre? Forgatókönyvekre? Szerelmekre? Családra? Egy tetralógiára?
A hivatalos nekrológ vajdasági magyar írónak hívja, pedig ő egyszerűen csak magyar író volt. Mint a legnagyobbak. Nem is író volt ő, hanem mesélő. Kevesen tudják, hogy könyveit diktálta. Az élőbeszéd egyszerűsége határozta meg stílusát. Regényei éppen ezért olyanok, mint a jó víz. Némely kikiáltottnak borként isszák a könyvét. Aztán megfájdul tőle a fejük, és nem értik, miért. De vizet mindenki iszik. És mindenki enyhet lel benne. Realista író volt. Ami annyit tesz, hogy udvarias. Olvasmányos. Cselekményes. Fordulatos. Köznapian emberi. Ezért nem említi tetralógiáját egy Almási nevű tőzsdeguru a magyar nagyregények közt.
Én úgy ismerkedtem meg vele, hogy szegedi lévén farmercsempész voltam. Szabadkáról, az olasz piacról hoztuk az árut. Csakhogy én tiltott könyveket, folyóiratokat is csempésztem, ami nagyobb kockázattal járt, mint a kopottfarmer-kék alföldi ég alatt erős vászonnadrágokat vinni át a határon. Határ volt köztünk ugyan, de egy szenttamási és egy szegedi tesz erre. Földik voltunk, a határt meg emberek húzták, nem az Isten.
Az első regény, amit olvastam tőle, rögtön az Új Symposion regénypályázatának díjnyertes műve volt, a „Testvérem, Joáb”. Tizenkilenc-húsz éves lehettem. Ilia Miska és néhai Csetri Lajos, a legjobban szeretett tanáraim meg is hívták az Új Symposion első, nagy nemzedékének tagjait a szegedi bölcsészkarra. Majd mindegyikük jobban imponált nekem akkor, mint ő a széles parasztarcával (pedig iparoscsaládból jött). Cigarettától és konyaktól érdes hangon egyszerű történetet olvasott föl. Nem éreztem rá akkor, hogy ő a rokonom az összes közül. Hogy ő a bátyám. A testvérem. Ennek az ideje később jött csak el. „A virágos katona”, a „Rózsaméz” és az „Ez a nap a miénk” olvasásakor. (Amit később „Latroknak is játszott” címmel regénytrilógiaként ismert meg a magyarországi olvasó.) A Por megírása közben jöttem rá, mennyire rokonok vagyunk, és mennyire megjövendölte jöttünket szabadkai vérünk, Kosztolányi Dezső. Már a részleteket is elküldtem neki postán. Aztán 1987-ben együtt kaptunk Déry-díjat, ami Réz Pali szemét és ízlését dicséri. Akkor még szeretett minket. Réz Pál akkoriban utálta a XIX. században megásott lövészárkokat a magyar irodalomban, akárcsak mi.
Nándi szinte utolsóként települt át Magyarországra a Délvidéken élő írók közül. Ő volt az ottani kultúra robotosa, mindenese. Volt ő rádió-főszerkesztő, színházigazgató, íróegyesületi elnök, lapszerkesztő bizottsági elnök, minden. Így beszélt az áttelepülés (1992) okairól az „Asztaltársaság” című műsoromban, amely két és fél évig létezett a Duna Televízióban:
„Ott ültem egy rádióban, és az embereim fogyatkoztak. Ékes szerb nyelven beadványokat írtam, melyekre rendre megjött a válasz, hogy nem mehet. A szerkesztőség húsz százalékát kényszerszabadságra kell küldeni. Én ezt nem tettem meg. Valamikor megírtam az utolsó kérelmemet, amire már nem is válaszoltak. Erre fogtam magam, és eljöttem. Mert éreztem, hogy ott már semmi érdemlegeset nem tudok csinálni. Írok – azt megtehetem itt is.”
Utoljára a kapitány hagyja el a hajót. Egyszer egy órás előadást tartott magyarországi fiataloknak a vajdasági magyar irodalomról. A végén megkérdezte valaki:
Maga magyar? Akkor miért ment oda át?
Püff neki.
Amikor Pesten találkoztunk! Egyszer a Merlin Színházból jöttünk A.-val, és az utcán egymásba botlottunk. Nándi akkor vett föl előleget, ha jól emlékszem, az Osiris Kiadótól. Egy éjszakai italmérésbe tértünk be, ami valamikor (talán még akkor is?) nappal tejbüfé volt. Csavargók, alkoholisták, éjszakai vándorok között beszélgettünk. Egy hűtőládára tettük a piát. A. elmondta neki, hogy édesapja halála után az első könyv, amit végig tudott olvasni, a „Börtönről álmodom mostanában” volt. Nagyon ráéreztek egymásra. Egyszer együtt is szilvesztereztünk szépséges és érzékeny feleségével. Nándi konyakozott, de aznap ízlett neki a whiskym is. Oda tette a trónszék (így hívjuk a nagy karosszéket) mellé. Lábhoz tett whiskyvel várta, hogy befussanak a barátok: Lázár Ervin, Vathy Zsuzsi, Bella Pistáék, Ágh Pistáék és a többiek. Lehet, hogy jól emlékszem, lehet, hogy nem. Egy barát egy életben sok, kettő tömérdek, három úgyszólván lehetetlen. De néha megadja az Isten.
Egyszer az adó felől faggatott kőbányai lakásában. Akkor lettem én az adótanácsadója. Mindent el tudtam képzelni rólunk, csak ezt nem.
Ha a Feri mondja, lehet benne valami, mondta később. Még mindig bejött, amit mondott.
Ezt persze a pénzügyekre értette. Néha ugrattuk egymást.
Te, Feri, mondta egyszer görbe mosollyal, és megnyalta a cigarettája végét, én már tetralógiát írok.
Ezzel arra utalt, hogy elhagyott – mivel én csak trilógiát tettem le az asztalra addig. Volt bennünk egy kis egészséges rivalizálás. A barátsághoz az életbeni párhuzamosságok mellett a gondolkodásban való közösség és a cél elérésében való versengés is hozzátartozik.
Békéscsabán léptünk fel egyszer más írókkal, és hazafelé a vonaton szomorkásan nézte másnapos mivoltomat. És szomorkásan megitta a laposüvegemben lévő whiskyt. Az alkohol fájdalomcsillapító, amellyel kibírjuk az élet nevű műtétet. Szóval tartott bennünket A.-val Pestig. Volt mit mesélnie. A középszerűek azt hiszik, minél többet írsz, annál kevesebb mesélnivalód marad. Pedig pont fordítva van. Minden könyv újabb könyvre nyit kaput. Nándi Délvidéken aranyat talált, csak ő nem rabolta, miként hőse, Tölgyesi Mihály, hanem újrateremtette. A népe volt az ő aranya, az ő kincse. A délvidéki nemzet. Bár az utóbbi időkben írt ő Pestről is, nem is keveset.
„Hiába. Tíz éve nem dobtam baltát”, mondta egy hőse az „Izsakhár”-ban. Ilyen mondatokat soha többé nem ír le magyarul senki.
„– Hol van a kis Gion? – kérdezte Püspöki Sándor.
– Hazament Szenttamásra a szegény marha. Lehet, hogy már árokba lőtték a szerb partizánok.”
Ezt meg az „Aranyat talált”-ban írta.
„Nekünk, jugoszláviai magyaroknak nagyon kell vigyáznunk a viselkedésünkkel. Hátterünk nincs. Egy megszállt, szolgalelkű ország semmire se biztosíték.”
Ezt is.
A tetralógia ugyanis elkészült. Csak az e havi Forrásban ez olvasható:
„Gion Nándor regényének zárófejezetei hiányoznak mostani számunkból, azokat szeptemberi számunkban találja meg az olvasó. A szerkesztőség”
Mert hát kellett a hely a „Hiány-lexikon A–Zs” című nagy és eredeti ötletre.
Ha nekem hiányzik valaki, hát az ő. Halált nem lehet irigyelni, de úgy szeretnék meghalni, mint Nándi. A halál egyetemesebb, mint az élet. Nem mindenki él, de mindenki meghal. Nándi teljes életet élt, nem tartotta lova száját. Tudta, az élet felzabál bennünket. Mese lesz belőlünk, jó esetben. Vagy egy vízcsepp. Csak akkor már… A vízcseppek nem tudják, hogy ők a folyó, ők az óceán. Ezt az ember tudja. Hogy része valaminek.
Senki se akar meghalni, amíg ki nem művelte tehetsége legjavát, de minden író teli bőrönddel megy el. Ez már csak így van. Első az egészség, az ember csak utána akasztja föl magát, ahogy a jiddis mondás tartja.
Minden halál a saját, személyes halálunk kinyilatkoztatása is. Minden eltávozott barát mágnes, amely a túlvilágra vonz. Nekem már annyi mágnesem van, hogy akár áramot is gerjeszthetnék.
Nándi mintha magamagáról írta volna ezt a tetralógia befejező részében:
„Alapjában véve szerencsés embernek tartotta magát, sok nehéz helyzetből kikeveredett már, és ezúttal is szerencséje volt.”