Még csak szórványosan fordult elő hazánkban a múlt század végén a Németalföldről és Lengyelországból betelepített bütykös hattyú (Cygnus olor), ám napjainkban már sok állóvizünkben megtalálható. A három nagy testű állat, az énekes, a fekete és a bütykös hattyú közül a magyar vizek az utóbbit „fogadták be”. Egyesek azt állítják: valakik kimondottan díszmadárként telepítették a Balatonba a fehér tollú bütyköst, megfeledkezve arról, hogy a gyorsan szaporodó állat mára már jóval több gondot okoz a természetvédőknek, mint amennyi örömet szerez az őt etető nyaralóknak.
Amióta megjelentek a hattyúk a Balatonon, szüntelen vita folyik arról, elbír-e a tó ennyi jövevényt. Néhány éve – amikor már 60-70 pár költött a Balatonnál – a hattyútojások lakkozásával igyekeztek gátat vetni szaporodásuknak, és volt példa arra is, hogy a fölöslegesnek vélt példányokat dobóhálóval fogták ki, és az ország más állóvizébe szállították. Két éve – a légi felvételek szerint – hétszáznál is több hattyú úszkált a tavon, és előfordult, hogy egyik napról a másikra több strandot is megszálltak.
Mivel a természetvédők féltőn vigyázzák a tó jellegzetes, értékes vízimadarait, Megyer Csabától, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park zoológiai felügyelőjétől azt kérdeztük:
– Melyek azok a madarak, amelyeket kiváltképpen féltenek az időnként rendkívül agresszív óriás lúdtól?
– A téli időszakban – az úgynevezett ramsari egyezmény alapján – a védelmet elsődlegesen az itt átvonuló, illetve áttelelő fajok, jelesül a récefélék tömegei indokolják. A tőkésréce-állomány télen nemegyszer a tízezret is meghaladja, és hasonló egyedszámú a fehér mintázatú kerce-, illetve kontyos réce, csaknem hatezerre tehető a barátréce egyedszáma, és ugyancsak jelentős a hegyi, a jeges és a füstös réce, a kikötők védett öbleiben tanyázó apró termetű kisbukó, továbbá a rokonságába tartozó örvös és nagybukó. Ezek kétségtelenül veszélyeztetettek a hattyúk által, amelyek az etetéssel is növelt táplálékbőség, illetve az új, nagy kiterjedésű élőhelyigény révén konkurensei a kisebb termetű fajoknak.
A balatoni bütykös hattyú agresszív viselkedéséről igaz és kitalált történetek egyaránt keringenek a tó környékén. Vannak, akik látták, hogy a nagy testű madár betaposta a vízbe a nyári lúd fiókáit, és ugyancsak több szemtanúja volt annak az esetnek, amikor a fiókáit féltő anyaállat Siófoknál súlyosan megsebesített egy, a közelében fürdőző kisfiút. Egyesek szerint a hattyúk túlszaporodásával is magyarázható, hogy a Balatonban egyre kevesebb a kacsa és a szárcsa, és nem kizárt, hogy a sirályok ritkulása is ezzel hozható összefüggésbe.
Tény viszont, hogy a „díszletmadár” igen jól érzi magát a magyar tengernél, mert ott az életteréhez tartozó nyílt víz és a növényvilág egyaránt jelen van. A fészkét nádból és gyékényből készíti, állítólag egy felnőtt embert is elbír.
– A hajóvezetőket különösképpen nem zavarják a hattyúcsapatok, a kikötőkben felettébb gyorsan elúsznak vagy felrepülnek a vízi járművek elől, augusztus közepe táján viszont már kellemetlen látvány a tó felszínére kerülő bűzös hattyúürülék – mondja Horváth Gyula, a Balatoni Hajózási Rt. vezérigazgatója.
A hajóstársaság siófoki állomásfőnökét, Kovács Miklóst is a víz felszínén úszó, undorító látványt nyújtó augusztusi hattyútrágya irritálja. Megfigyelte, hogy a műanyag testű kishajók burkolatát időnként veszélyeztetik a hattyúk igen erős csőrütései, és az is előfordul, hogy egy-egy ingerült állat olyan erővel csap a kikötői mólót védő terméskövekre, hogy azokról le-lepattan egy darab.
A múlt évben felavatott, legszebb balatoni vitorláskikötő, a lellei egyik kikötőmestere is nyugodtabb lenne, ha a hosszú nyakú madárcsapatok nem boszszantanák. Kiss Ernő büszkén kalauzol végig a luxusigényeket is kielégítő, pedáns rendben tartott jachtparkolón, majd rámutat az árbocos sorok közötti tiszta vízre:
– Nem hiszi el, innen néha zsákszám merjük ki a hattyúk által idehordott zsömle-, kifli-, tartóskenyér- és kétszersültdarabkákat. Amit a nekik bedobáltból nem tudnak azonnal megenni, idehordják, aztán itt is hagyják. A vitorláskikötő kijáratát is gyakran eltorlaszolják, ám amint meglátják a kergetésükre használt árbocosunkat, riadtan úsznak el vagy emelkednek a magasba – mondja a kikötőmester. Majd örömmel újságolja, hogy főként a hattyúk távoltartására hamarosan „új fegyvert vetnek be”. A minap megérkezett Keszthelyről egy Volvo motorcsónak, így a jövőben azzal indulnak hattyúkergetésre.
A vitorlásparkoló tó felőli kijárata közelében, a hullámtörő móló végén reményvesztett pecások áztatják a zsinórt.
– Ezek az átkozott dögök sorra szakítják el a zsinórt – zsörtölődik az egyik idős horgász. – Persze jól érzik itt magukat, mert tiszta a víz, és állandóan etetik őket – mutat a tőle húsz-harminc méterre lakmározó hattyútömegre. Majd amikor elmondom neki, hogy a szakemberek becslése szerint a tóban körülbelül hétszáz nagy testű madár úszkál, bosszúsan közbevág:
– Ha itt, Lellén kilencvennégy van, nehogy elhigygye, hogy az egész Balatonon hétszáz tanyázik…
– Amióta itt tartom a hajómat, nincs gondom a hattyúkkal. Korábban rendkívüli módon bosszantott, hogy a vízparti nyaralóm nádasába fészkeltek, és mohón falták a sarjadó, fiatal nádat. Lehet, hogy van, akinek örömet szerez ez a sok madár, de hallani olyan hangokat is, hogy ideje lenne már megtizedelni őket – mondja bosszúsan az egyik lellei hajós. Jól értesült társa rögvest hozzáteszi: tudomása szerint a hattyú néhány éve már nem védett faj, következésképpen korlátozni lehetne a szaporodását, és ha indokolt, drasztikus módon is szabályozhatnák az állományt. Azt azért a hattyúk legádázabb ellenségei sem gondolják, hogy vadászpuskával kellene ritkítani őket, ám dobóhálóval történő kifogásukat és áttelepítésüket „hattyúban szegény állóvizekbe” többen is szorgalmaznák. Sőt van, aki azt ajánlja, hogy amiként a XVIII. és XIX. századi nyugat-európai előkelőségek, a magyar újgazdagok is betelepíthetnének családi rezidenciájuk díszkútjába néhányat.
Természetesen vannak „hattyúpárti” balatoniak is. Ők azzal érvelnek, hogy a szép fehér tollú állat színben is jól illik a kikötők hajóskékre pingált bútorzatához, és a strandoló vagy a mólókon sétálgató gyerekek meg a szüleik is szomorúak lennének, ha nem etetgethetnék a nagy ludakat. Formájuk egyébként a strandjátékkészítő kisiparosokat is megihlette: néhány éve megjelent a fürdőhelyi kölcsönzők vízijáték-kínálatában a hattyúnyakra emlékeztető vízibicikli, és a balatoni emléktárgyak között is akad már üvegből, fából vagy műanyagból készült „jellegzetes” magyar tengeri hattyúszuvenír.
A „díszletmadár” emberi fogyasztásra állítólag alkalmatlan, és az állat gyakran fél méternél is hoszszabb szárnyával sem lehet mit kezdeni. Mindazonáltal az utóbbi időben arról is hallani, hogy a tó északi partján étkezési szándékkal önkéntes csapatok ritkítják a hattyúállományt. Az egyik tóparti kisváros vendéglőse „hattyúpaprikás csalafinta nádvágó módra” elnevezésű étellel csábítja a nyaralókat.
– Két éve a balatoni hattyúk egyedszáma meghaladta a hétszázat, ami már nemcsak a konkurens fajoknak, hanem a fürdőzőknek is számos problémát okozott. A növekvő állomány tovább terjeszkedik a tó környéki mesterséges tavakra is, nem egy esetben kiszorítva az őshonos fajokat – figyelmeztet a Balaton-felvidéki Nemzeti Park zoológiai felügyelője. Megyer Csabától megtudtuk: a hattyúállomány növekedése következtében a faj védett státusa megszűnt, így lehetővé vált a szaporulat korlátozása. A szabályozás következtében a már nemkívánatos állomány azokon a strandokon, kikötőkben koncentrálódik, amelyekben jól tartják, rendszeresen etetik.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatósága az elmúlt években minden indokolt esetben kiadta az engedélyt a hattyúk strandokon történő riasztásához, zavarásához, a végrehajtás azonban nem a hatóság feladata. A helyes eljárás az volna, ha az önkormányzat megkérné a zavaráshoz szükséges hivatalos engedélyt, majd ezt követően gondoskodna a hattyúk eltávolításáról.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
