Egy nyugalmazott kórházi főorvos, Filep Aladár telefonált, hogy olyan útleírás van a birtokában, amelyet a Széchényi Könyvtárban sem találok meg. Ha érdekel, szívesen kölcsönadja. Ennek ma már sok esztendeje. De így kezdődött az ismerkedésem Udvary Ferivel, aki még úgynevezett magas kerékpáron, korabeli nevén velocipéden közlekedett.
– Néprajzos fiam említette, hogy báró Eötvös Loránd, a világhírű fizikus is kerékpáron járta be Európát. Eddig csak azt tudtam róla, hogy hegymászó volt. Nézzen utána…
Ezzel a mondattal tette elém Filep Aladár Borbély György 1889-ben íródott Kerékpáron Párisig és vissza című könyvét. „Elbeszélem, amint tudom, hogyan utaztam a nyáron az újmódi kerékkel, vagy a mint jobban értjük: bicyclin … [Azaz magas kerékpáron tordai otthonából; a Kisalföldön az aratók azt kérdezték a kerékre mutatva: Hát a mija? Elkeresztelték vetőgépnek. A székely falvakban, Borbély György szerint, ezzel a felkiáltással üdvözölték a kerékpárost: Né, micsa báró! – kiemelés tőlem: K. A.] Nagy részét az útnak hárman tettük meg (Pest–Páris) [jómagam, továbbá] Szappanos Péter tanár és Philippovits Emil budapesti egyetemi hallgató.”
Így kezdődik a könyv.
És ekképpen fejeződik be: „Mintegy 72 napig voltam útban. Ebből 54 napon ültem keréken, 4271 kilométer utat téve, ide nem számítva a homokon és viszsza tett gőzutazásokat… Többszöri összevetésemből a középszám azt mutatja, hogy egy órára 14, 15, 16 klm jut, s egy kilométerre 4 percz… 80–100 klm egy napra… Megemlítem, hogy 50-es (17 kilós) utazási Matchless gépen jártam… rajta tanultam, s vertük egymást a földhöz, s mindig újult erővel keltünk fel, mint a mythológia szörnyei. Ez útban vagy 25-ször paskoltam oda… Hogy a kis gummival sokat vesződtem, az a csiriz és a szurok hibája.”
Közben pedig – egyebek mellett – a következő naplójegyzetek voltak olvashatók:
„Az Udvary testvérek, a Körmendi Athl. Club tagjai a mi utazásunk után s majdnem ugyanazon a nyomon s ugyancsak bicyclivel… magyar nemzeti zsinóros ruhában utaztak Párisig, Turinig stb… Bizony a sportegyletek egyenruháiban is szükséges legalább néminemű nemzeti jelleg. Rajtunk nem igen volt észrevehető ilyenféle…”
Borbély György az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jelvényét szerette volna átadni Kossuth Lajosnak. Átkutatta Felső-Olaszországot, és megmászta érte az Alpeseket, de fáradozása nem járt sikerrel. Az Udvary fivérek szerencsésebbek voltak.
„1889. szeptember 23-án virradt ránk ama nap, melyen alkalmunk volt a jelenkor egyik legnagyobb emberét, a legnagyobb magyart, személyesen megismerni – írta Ferenc. – Kossuth székéről felkelve elénk jött… kezét nyújtva állt előttünk. Néhány pillanatnyi kínos szünet után megmondtuk neveinket és kifejtettük, hogy mi járatban vagyunk. Mire ő leült íróasztala mellé és bennünket is leültetett.
Elfogultságomat eloszlatta Kossuth kedves és jóságos szellemének hatása. Már aggastyán, de beszédjét és elevenségét megtartotta, s oly élénken társalog, akár egy ifjú. Társalgás közben, minket folyton vizsgálva, kérdé, hogy miféle ruhákban vagyunk? Midőn elmondtuk, hogy mi Körmendről Párisba rándultunk és onnan Turinba vasparipán, jóságosan kinevetett bennünket, ismételten mondogatván: »vasparipa, vasparipa«.
»Hát kedves fiaim, nem találtatok okosabb kifejezést?« Én egészen elszégyenkedve, hogy tán valami bolondot mondtam, felelém, hogy szerintem más magyar kifejezésünk nincsen, mert a többek által használt kerékpár szó azért nem használható, mivel három kerekű ily fajta gép is van. Mire ő megnyugodott abban, hogy a vasparipa jó elnevezés.
»Sokan űzik otthon ezt a szép, testet és lelket edző sportot és mind ilyen magyar, zsinórozott ruhákban járnak?«
Felelém, hogy sokan. Mosolyogva mondá: »Szép, hogy a testgyakorlatban is magyarok és eszerint az ifjúság még nincsen elsatnyúlva.« Biztosítám, hogy nem, minek láthatólag örült.
»Csak óvják, kedves fiaim, erejüket – mondá –, mert mi magyarok kevesen vagyunk, s kell, hogy erősek legyünk.«”
Udvary Feri vasparipáját kerestem vasárnap délelőtt. Madáchy Károly nyugdíjas iskolaigazgató vezetett hozzá egy romos épületben. (Az épület ma már lakóház, az önkormányzat állíttatta helyre, s kínálta fel a polgároknak.) Valamikor iskola volt, 1862-től tanultak itt Körmend szépreményű gyermekei. Ottjártamkor már düledező vár, sok éve kihalt a zsivaj, belül hat tanterem falai között gyűjtögette az igazgató a város helytörténeti emlékeit.
Ebéd illata szállt. A földszinten megtört arcú férfi őrizte a kulcsokat, testét-lelkét átitatta már a bor mámora, kívül-belül kopott volt, mint a fedél, amit tartott a feje fölött.
A folyosón a legújabb szerzemény: egy szőlőprés maradványai 1846-ból. A dolgozószobában öreg bútorok aludták édesded álmaikat. Az üvegvitrinek mögött a világ négy sarkának madarai üvegszemeikkel figyelték a látogatót.
– A körmendi születésű, nemzetközi hírű ornitológus, Molnár Lajos hagyta ránk kitömött állatait – világosított fel az igazgató. – Több helyütt szerepel Brehm nagy könyvében is. Egyszer elindult, hogy áthajózik a tengerentúlra, de Franciaországból visszafordult. A honvágy miatt. Ilyen nagy magyar volt.
A sarokban gróf Sigray Antal könyvespolca húzódott meg. Sokáig élt Körmenden a Dunántúl volt főkormánybiztosa, politikus, képviselő. Vas megyei birtokán angol lovakat tenyésztett, támogatta az ökölvívást és a sportegyesületeket. A polc mellett Kovacsik Gyula asztalosmester szilfából készült ajándéka, egy százéves szekrény. Céhkorsók libasorban, porfogó könyvek, munkához, íráshoz, kutatáshoz – ihlet.
– Negyvenöttől tanítottam ebben az iskolában – mondta a nyugdíjas igazgató. – Nagyszerű gyerekek jártak ide. Öröm volt velük együtt lenni.
Nincs fájdalmasabb a haldokló iskolánál.
A jóságos arcú, halk szavú igazgató értett a dramaturgiához. Utoljára nyitotta ki azt a termet, amelynek ajtaja Udvary Feri vasparipájához vezetett.
Egy egér nézett velem farkasszemet, majd elillant a padlózat rései között. Aztán előkerült, figyelt, átsiklott a kenyérmérlegen, a kötélgyártó forgatókorong talpára lépett, s az utolsó körmendi fogműves asztala mögött végleg eltűnt a szemem elől.
Egérbirodalom apró ura így fogadta a látogatót.
Még egy lépés, és ott állt előttem Udvary Feri biciklije. Feketén. A falat támasztotta az egy méter harminc átmérőjű kerék. Az elcsökevényesedett hátulsó kerék sehol. A nagy keréken tömörgumi.
– Hiányzik a viharlámpa is – jegyezte meg az igazgató.
Feltűnt a magas, erős kormány s ugyanígy a széles nyereg.
– Udvary Feri hatalmas ember volt, szép szál Herkules, ezért bírta el aránylag könnyen a hosszú utat. Szegény Jenő öccse annál többet szenvedett. Megpróbáltam én is néhányszor a bicikli nyergébe ülni. Hatalmas lendület kellett hozzá és egy kis lejtő.
– Hogyan jutott a kerékpárhoz? – kérdeztem az igazgatót.
– Németh Farádi Mihály evangélikus esperes őrizte sokáig a pajtában, tőle kunyeráltam el az ötvenes évek végén.
Elmentem az evangélikus templomhoz is. A kulcsot a zárban találtam, ember azonban nem volt sehol. A parókián is hiába kopogtattam.
– Az esperes urat keresi? – szólított meg már mentemben a szomszéd lakó. – A napokban operálták, a körmendi kórházban megtalálja.
Ballagtam tovább, a kórház felé.
Az ágyon újságok hevertek, éppen olvasott. Lassan, de szívesen beszélt Udvary Feri vasparipájáról.
– Apósomé volt, Németh Gyuláé, s ő is az apósától, az Udvary testvérek barátjától, Sándor Ferenctől örökölte. Németh Gyula tengerész volt, világlátott ember. Harcolt az Adrián is, keleti útjáról naplót vezetett. Ferenc Józseftől ágyút vitt az etióp császár udvarába. Hailé Szelasszié – elbeszélése szerint – abban az időben még mezítlábas gyerek volt… 1942-ben kerültem ide Körmendre, és leendő apósom legidősebb lányát vettem el feleségül. Sándor Ferenc toronyóra-készítő mesterként volt ismeretes, Bécsben egy harangkiállításon aranyérmet nyert. A harangokat a szabad ég alatt helyezték el. Másnap hatalmas eső zúdult a városra, s belepte a víz a gödröket, de Sándor Ferenc harangjának a szíve a vízben is hibátlanul működött. Ezért kapott aranyérmet.
A szobában többen nyomták az ágyat, de mindegyikük az esperesre figyelt.
– Sokáig rejtegettem Udvary Feri biciklijét, amíg a gyerekeim fel nem nőttek – mondta. – Az ötvenes években a május elsejei felvonulásokra kölcsönadtam, de mindig halogatták visszaadni. Egyszer aztán begurultam, és azt mondtam magamban: legyen a bicikli Madáchy igazgató úré. Igen örülök, hogy így döntöttem. Jó kezekbe került a bicikli. Félő volt, hogy az iskolában tönkreteszik. Megjárta ez Párizst, Turint, még látta Kossuth Lajost, bárcsak ki lenne állítva ország-világ előtt!
Németh Farádi Mihály már nem él. És a temetőben nyugszik Madáchy Károly hajdanvolt iskolaigazgató is. De nekik köszönhető, hogy Udvary Feri vasparipáját ma bárki megcsodálhatja a körmendi múzeumban.
„Csak óvják, kedves fiaim, erejüket, mert mi magyarok kevesen vagyunk, s kell, hogy erősek legyünk.” Ez annak a régi, Kossuthtal való találkozásnak a máig ható üzenete.
origo.hu
Magyar Péter visszalépése után közleményt adott ki a Női Sikernap szervezője
