Az első „száz nap„

A Medgyessy-kormány népszerűsége az első száz nap után az egekbe szökött, ami nem csupán a mindenkori új kormánynak szóló kegyelmi állapotnak tulajdonítható, hanem annak is, hogy valóban teljesítette (sőt, önmaga szerint, túl is teljesítette választási ígéreteit). Így igaz, bár közel sem teljes mértékben, ahogy arra az ellenzék felhívja a figyelmet, ami jelen helyzetben – a nyugdíjasok 19 ezer pluszforintja, a 13. havi családi pótlék, a közalkalmazotti bérek 50 százalékos emelése, a minimálbérek adómentesítése idején – a kákán is csomót keresésnek tűnik. Ahogy az is, ha kifogásolnánk, hogy mindez veszélyezteti a gazdaság egyensúlyát, mivel növeli az államháztartás hiányát és a megugró jövedelemkiáramlás rontja a folyó fizetési mérleget. Meg lehet nyugodni: a fenntartható növekedés nincs veszélyben, bár az egyensúlyi mutatók most kissé romlanak, de nem annyira, hogy emiatt aggódni kéne, pánikra semmi ok, a jövő évi költségvetésben jön a korrekció. Vétek lenne komolyan venni a gazdaságpolitikai publicisztika meglehetősen hiszterizáló főáramát, mely főleg a választások előtt árasztotta el a sajtót, s mely előszeretettel értekezett aláaknázott gazdaságról és hasonló butaságokról.
A gazdaságpolitikai agitprop is bőszen folyik. A mai kormány(pártok) sarat dobálnak a volt kormány(pártok)ra, azzal vádolva elődjüket, hogy őket terheli a felelősség a hiány(ok) mértékéért. Ebben a játékban Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője bizonyult verhetetlennek, aki 600 milliárd forint „elosztogatásával” vádolta az előző kormányt, melybe olyan kiadásokat is beleértett, mint például a törvény szerint kötelező nyugdíjemelés és a gyógyszerkassza hiányának eltüntetése. Tanácsosabb azonban az MNB-nek hinni: az idén a tervezettnél kb. 3 százalékkal lesz nagyobb az államháztartás hiánya, ez 489 milliárd forint többlet-vásárlóerőt jelent, melyből a régi és az új kormány egyaránt 1,3 százalékért felelős, 0,35 százalékért pedig az önkormányzatok. Persze ez sem végleges, de ebből kizárólag az utóbbi kettő változhat – felfelé. A helyzet meglehetősen átláthatatlan, mert ezenközben a vártnál lényegesen magasabb jövedelemkiáramlás miatt ömlenek a bevételek az államkaszszába, s a statisztikai adatok értelmezésébe olyan koalíciót támogató közgazdász nagyságoknak is beletört a bicskája, mint Antal László (Túl a számháborún, Népszabadság, július 20.). Az agitprop célja, hogy a választók fejébe rögzítse a régi kormány felelősségét mindazon problémáért, aminek ellenére – mondják – mégis teljesítik ígéretüket. Mindezt persze a tényektől nem zavartatva.
Az első száz nap a kormány gazdaságpolitikai programjának megfogalmazására is elegendőnek bizonyult, készült is belőle mindjárt kettő, egymásra épülő. Az első a július közepén nyilvánosságra hozott „Fordulat a gazdaságpolitikában” (Ford.), amelyet egy hónap múlva követett egy jóval bővebb, brüsszeli bemutatásra szánt, az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat megalapozó „Középtávú gazdaságpolitikai program” (EU). Ezek alapján leírható az Orbán- és a Medgyessy-kormány gazdaságpolitikájának különbsége.
Az Orbán-kormány gazdaságpolitikája ellen a következő vádakat fogalmazták meg: nem folytatta az államháztartási reformokat, sőt volt, ahol visszalépett; ezzel összefüggésben elmaradt az adóterhek csökkentése; s kormányzása második felében a világgazdasági receszszióra nem adott adekvát választ, hanem keresletélénkítéssel kísérletezett. Mindezek következtében pedig „elvesztegette az előző kormányok által összegyűjtött növekedési potenciált” – vetette papírra Csillag István, még nem mint gazdasági miniszter. Bokros Lajos pedig felélőnek minősítette az utóbbi két év gazdaságpolitikáját, elődje, Békesi László szerint pedig „klasszikus – már-már tankönyvszerű – »felélési« gazdaságpolitika” valósult meg Magyarországon.
De mi lehet az oka ennyi bajnak? Csillag még a választások előtt közli, hogy „a választások után a kormány (az aktuális) kénytelen lesz a belföldi jövedelemkiáramlást fékezni”, Bokros a bérek termelékenységnövekedését felülmúló emelkedését kárhoztatja, Békesi a bérek és szociális transzferek gyors emelését, valamint a lakossági hitelállomány erőteljes bővülését. Tehát e neves grémium a bajok okának egybehangzóan a keresetek túlzott emelkedését tudja. S a keresetek valóban gyorsan emelkedtek: az Orbán-kormány a köztisztviselők bérét emelte jelentősen, a Medgyessy-kormány a közalkalmazottakét – de ez csupán az alkalmazásban állók ötöde. A többség a versenyszférában dolgozik, ahol a múlt év második felétől jelentős keresetemelkedés kezdődött, amely az év első öt hónapjában 18,6 százalékot ért el az előző év hasonló időszakával összehasonlítva – ez 11,4 reálszázalék.
Rögtön tisztáznunk kell: a béremelés a vállalkozók autonóm döntése, abba a kormány közvetlenül csak a minimálbér meghatározásával tud beleszólni, aminek viszont makrogazdasági hatása nem lehet jelentős, de a bérszínvonalra közvetve befolyást tud gyakorolni a közszolgálatban állók béreinek meghatározásával: ez ugyanis olyan referenciaként szolgál, melyhez képest a vállalkozói szféra megállapítja az általa kínált béreket. Mennyivel többet kell az ápolónők bérénél kínálni, hogy a szupermarketbe pénztárosnak csábuljanak?
Az utóbbi hónapok robbanásszerű keresetemelkedése rejtély, az aligha fogadható el magyarázatként, hogy a versenyszféra alacsonynak tartotta mind a kormány, mind a tőle független intézetek inflációs előrejelzéseit, jócskán a fölé lőtte be a „szokásos” béremeléseket (Fordulat 1.3 pont), az pedig egyenesen komolytalan, hogy a versenyszféra késleltetett alkalmazkodásáról van szó (EU, 15. o.), magyarán: a vállalati menedzsmentek felelőtlenségéről. Az valóban igaz, hogy a 2001–2002. évi béremelkedés elszakadt a termelékenység növekedésétől, de előtte legalább fél évtizedig ez fordítva történt, a bérek kullogtak a termelekénységnövekedés után, van hát ok és mód valamit behozni belőle. Mivel nincs erős szakszervezeti mozgalom, amely a munkáltatókat akaratuk ellenére béremelésre tudná kényszeríteni, a keresetemelkedés mögött alighanem belső motívum van. „Az idei és a tavalyi évet megelőző években (vagyis 2001 előtt) – olvashatjuk a Fordulatban (1.2 pont) – számottevően javult a gazdaság profitabilitása, jelentős tartalékok képződtek a vállalati jövedelempozíciókban”, ami egyre tarthatatlanabbá tette azt a munkaadók szempontjából természetes törekvést, hogy abból a munkavállalókat ne részeltessék. Azt is olvashatjuk, hogy a „teljes munkaidőben foglalkoztatottak keresetnövekményének tervezettnél gyorsabb üteme… a minimálbér-emelés tovagyűrűző hatásának és a köztisztviselői bérek jelentős emelésének következménye. A bruttó átlagkeresetek – eddig elsősorban a további minimálbér-emelés következtében – 2002 folyamán is erőteljesen növekvőek. Ebben az esetben összetett, többtényezős folyamatról van szó. A reálbérek 1998–2000 között a teljesítményekhez képest alig növekedtek, ráadásul a magyar bérszínvonal lényegesen az EU-átlag alatt helyezkedik el. Erről az oldalról tehát a mostani magasabb növekedés indokolt.” (EU, 6. o.) Jól olvassuk: a kormány helyesnek tartja a történteket, amelyre még a közalkalmazotti keresetemeléssel, a minimálbér adómentesítésével rádobott még egy lapáttal. Helyesnek tartja – e helyütt. Mert másutt, mint idéztem, közel sem. A fenti helyeslő magyarázat ugyanis nem fér össze azzal, hogy a teljes magyar vállalati szféra jócskán minden létező inflációs előrejelzés fölé lőtte a saját, a „szokásos” béremelések kiindulópontjául szolgálót, s a világgazdasági lassulásra a versenyszféra késleltetetten alkalmazkodik, beleértve a multik magyar leányvállalatait is, melyekről nehéz feltenni – már csak anyavállalatuk vigyázó szeme okán is –, hogy ne tudnák, mi történik a világgazdaságban. A gazdaságpolitikai program béremelést helyeslő szála is fogalmaz meg neheztelést, mivel „2001-ben és valószínűsíthetően 2002-ben is e növekmény magasan a teljesítmények feletti, s ez rontja a versenyképességet.” (Uo.) Tehát – szerintük – a baj az, hogy adott éves időszak alatt a bérnövekedés felülmúlta a termelékenység növekedését. Viszont, ha hosszabb időszakot, több évet nézünk, akkor egyáltalán nem múlta felül.
A Medgyessy-kormány gazdaságpolitikáját e tekintetben kétarcúság jellemzi, egyszerre hajt végre jelentős béremeléseket és ígér európai bérfelzárkóztatást, miközben hitük szerint pontosan ez az, amit nem szabad tenniük. A következő hónapok nagy kormányzati attrakciójának annak bemutatása ígérkezik, hogy miként lehet jelentős növekedésként bemutatni azt, aminek valójában csökkentésére törekednek. Ami nőhet, az a nettó bér, miközben a tényleges kereset, a munkavállalói jövedelem leszorítása áll a gazdaságpolitika középpontjában. Hogy valójában mi történik, az egy másik írás tárgya lesz.

A szerző szociológus-közgazdász