Az ellentétek ütközésére talán a főváros a legjobb példa. Kairó a nap huszonnégy órájában nyüzsgő tizennyolcmilliós metropolis Afrika legnagyobb települése. Itt tényleg minden megtalálható. Toronyházak, s az adótörvények kijátszása végett be nem fejezett romok, pálmafás sugárutak, s persze az elmaradhatatlan bazár, a Khan el Khalili. A gizai piramisok körvonalai pedig tiszta időben jól láthatók minden magasabb pontról. Hamar kiderül, nem szükséges heteket itt tölteni ahhoz, hogy bárki rájöhessen: az egyiptomiak rendkívül nyitottak, kedvesek, s nem csak akkor, amikor pénzt próbálnak kifacsarni a gyanútlan utazóból. Szinte épphogy kilépünk szobánk ajtaján, egy egyiptomiakból, marokkóiakból s jordániaiakból álló fiatal társaság máris kosárlabdázni invitál minket. Szószólójuk egy kövérkés, huszonéves srác, aki Mohamedként mutatkozik be. „A turisztikai miniszter fia” – súgják oda a többiek. Lám, kikkel hoz össze a sors, pedig még egy napja sincs, hogy megérkeztünk. Ám hamarosan búcsút veszünk újdonsült barátainktól, s irány az egykor „Győzedelmesnek”, vagyis El Kahirának elkeresztelt város, a mai Kairó.
A metropolis nemcsak a külsőségekben rendkívül változatos, lakosainak összetétele éppoly sokszínű. Kopt keresztények, törökök, zsidók, európaiak, s fekete afrikaiak ezrei sietnek itt nap mint nap dolguk után. A müezzinek a város több mint ötszáz mecsetéből hívnak naponta ötször imához, ma már gyakran magnóról szóló hangjukkal sajátságos alapmorajt biztosítva a városnak. De persze békésen megfér itt a keresztény templom és a zsinagóga is. Az utcák zsúfoltak, a szamárfogatoktól a harmincéves roncsokon át a legújabb német autókig a legkülönbözőbb járművek közlekednek. Veszélyt igazán csak az éjszaka is kivilágítatlan teherautóikkal száguldozó sofőrök jelenthetnek, akiknél a biztonsági intézkedések jórészt abban merülnek ki, hogy szinte egyfolytában dudálnak. A kamion jön, a járókelő jó esetben időben félreáll. Itt ez így működik, de csodával határos módon mégis kevés a súlyos baleset. A várost Északkelet-Afrika ütőere, a Nílus szeli ketté. A vízen többszintes luxushajók, s kicsi, egyszerű felukkák várják utasaikat, akiknek néhány, a – mintegy ezer kilométeren hajózható – folyón eltöltött nap csodás élményeket nyújthat. A legtöbb vízi jármű Luxor és Asszuán között közlekedik. Luxorból, az egyiptomi műemlékek harmadának otthont adó városból az út a Nílus egyik legszebb részénél fekvő üdülővárosig, Asszuánig hajóval három napot vesz igénybe, a kikötésekkel, s az esznai zsilipnél eltöltött órákkal együtt.
Luxorban egy középkorú galabeába öltözött férfi a turisták által viszonylag ritkán látogatott, kis mecsetbe invitál minket. A szentély a 3500 éves luxori templom fölé épült, még a XIV. században. A csodás oszlopokat ugyanis, ki tudja hány évszázadon keresztül a Szahara homokja borította, így a mecset, s a körülötte egykor álló vályog- viskók építői nem is sejthették, micsoda kincs van a talpuk alatt. A III. Amenhotep fáraó által építetett templom ugyan kisebb, mint a három és fél kilométerre lévő karnaki, mégis joggal illetik a „fényűző” jelzővel. Cipőnket a kezünkben tartva lépünk tehát a ma már furcsa helyen álló szentélybe, melynek környékén szegény családok, s imádkozó árva gyerekek töltik mindennapjaikat. Itt végre úgy érzem, sikerült a turistavilágból belépni a valódi Egyiptom világába. A szentélyben tartózkodók érdeklődve, de korántsem bizalmatlanul méricskélik az ide tévedt vándorokat, kísérőnk pedig megállás nélkül mesél, miközben körbevezet minket a szobákon.
Távozásunk előtt az imámot a közel-keleti helyzetről kérdezem. „Mindegy, hogy valaki palesztin, iraki vagy éppen amerikai, csak az a fontos, hogy a szívében mi van” – tompítja a kissé talán provokatív kérdéseket. Majd kifejti, hogy Egyiptom senkivel nem akar rossz viszonyban lenni, „Mubarak szíve pedig tele van jósággal” – fűzi hozzá végül. Ennyiben maradunk. Amúgy úton-útfélen az elnök mosolygós képeivel találkozhatunk, aki – úgy tűnik – valóban népszerű. Ezt vezetőnk, a félig magyar, félig egyiptomi származású kedves fiatal hölgy, Nadja is alátámasztja, szerinte Mubarak élete végéig elnök marad. Bár – mint hozzáfűzi – Egyiptomban az elnökök nem mindig természetes halállal távoznak. Hoszni Mubarak egyébként elődje, Anvar Szadat 1981-ben történt meggyilkolása óta áll az ország élén, s úgy tűnik, nem is kívánják leváltani. A hatévenként megrendezett választások eredményei legalábbis erre utalnak. A választópolgárok ilyenkor nem jelöltekre szavaznak, hanem azt dönthetik el, hogy elégedettek-e országuk vezetőivel vagy sem. Így gyakorlatilag arról határoznak, hogy legyen-e elnökválasztás, vagy helyén maradhat a korábbi vezető. Az elmúlt 21 évben háromszor volt ilyen „szavazás”, s Mubarak széke eddig nem ingott meg. Az elnök hatalomra kerülése után folytatta a korábban megkezdett politikát, vagyis fenntartotta – a Sínai-félszigetet egészen 1979-ig megszállás alatt tartó – Izraellel a diplomáciai kapcsolatot. Az arab országok közül Egyiptomon kívül csak Jordánia követ hasonló irányvonalat.
Az alelnökből lett elnöknek nincs egyszerű dolga, hiszen amellett, hogy országa egyfajta közvetítő szerepet tölt be Kelet és Nyugat között, meg kell küzdenie a szegénységgel, a gazdasági bizonytalansággal, a demográfiai robbanással, s az olykor-olykor felbukkanó fundamentalizmussal. A munkanélküliség 7 százalék körül mozog, az állami bérek igen alacsonyak. Az egészségügy pedig olyan katasztrofális helyzetben van, hogy a helyiek azt mondják, „aki fél lábbal átlépi egy kórház küszöbét, az a másik lábával már a sírba lép”. Akinek nincs pénze, az alig kap ellátást, hiába fizeti mindenki az adót. Vannak persze színvonalas magánkórházak is, ezek azonban az egyiptomi átlagembernek megfizethetetlenek. Az észak-afrikai ország mégis sokkal inkább élhetőbb, mint a térség jó néhány más állama, így sok szerencsétlen sorsú ember próbál szerencsét Egyiptomban. Többek között a déli szomszédból, a szegény Szudánból érkeznek hosszabb-rövidebb időre sokan a jobb élet reményében.
A sok probléma ellenére az ország nyugodtnak és békésnek tűnik. A kisstílű tolvajok zsebmetszéseit, s az olykor-olykor előforduló családok közötti vendettákat leszámítva kevés bűncselekmény történik. Rengeteg a rendőr, akik keményen lépnek fel, ha szükséges. Európai szemmel furcsa látványt nyújtanak a vigyorgó, egyik kezükkel integető, másikkal kalasnyikovot szorongató katonák. Szinte nincs olyan utca, ahol ne ellenőrző pontokkal találnánk szembe magunkat, de a fegyveresek sosem okoznak gondot a békés embereknek. Egy fénykép elkészítésének reményében lépek oda a műemlékeket őrző gépfegyveresekhez, akik a legnagyobb természetességgel egyeznek bele a kép elkészítésébe. Kattanhat is a gép, kész a fotó, a rend őre pedig még a korábbinál is szélesebb mosollyal kéri a baksist. Itt ez is így működik. Viszont rend van és biztonság. Nem véletlenül, hiszen a turizmus a harmadik legfőbb bevételi forrásuk, s nem engedhetik meg, hogy megismétlődjenek az 1997 novemberi, luxori események. Akkor, a külföldi halálos áldozatokat követelő merénylet után, mintegy fél évig gyakorlatilag egyetlen turista sem lépett Egyiptom földjére. A válságot szerencsére sikerült kiheverni, s azóta különösen minden az oda látogatókról szól.
Sokan mégis félve lépik át az észak-afrikai ország határát, s ennek a nyugati utazókban egyébként is élő félelmen kívül oka az egyre erősödő, a muzulmán világ ellen hangoló propagandagépezet. „Szeptember 11-én is hatéves felvételeket adott a CNN” – meséli kissé mérgesen Nadja, utalva arra, hogy az amerikai tévétársaság a támadás után néhány órával örvendező arabokat mutatott be. „Miért tartanak tőlünk annyira a külföldiek?” – kérdezi egy vízipipa mellett ücsörgő férfi Luxorban, miközben korántsem erőszakosan boltjába invitál minket. „Ez egy más világ, s talán nem is az emberektől félnek” – jön a nem éppen sokatmondó válasz, majd pár perc beszélgetés után fillérekért, pontosabban piaszterekért vásárolt kólával távozunk.
Az itteniek rendkívül ráérősek. Néhány perc vagy néhány óra késés nem számít. „De hát hová rohanjunk?” – mondják rendszeresen, mikor számon kérnénk a késések okát. Insallah, vagyis, ha Isten is akarja, akkor úgyis minden sikerül. Ha meg nem akarja, minek erőltessük.
Trump: Nem sikerült megegyeznünk
